évforduló

Racionalitás és önpusztítás

Szerző:

Racionalitás és önpusztítás. Két XX. századi magyar íróra emlékezünk. A 30 éve elhunyt Nemes Nagy Ágnes költőre, s 100 éve született Sarkadi Imre íróra.

„Főd a fődhöz házasodik!” – hangzik el Kútban című novellájában…

Ez az írás szolgált alapjául az 1955-ben forgatott, Fábry Zoltán által rendezett, s azóta klasszikussá váló magyar filmnek a Körhintának. Írója 39 évesen hunyt el, s ha pályája nem törik ketté, a század legígéretesebb magyar írói közé emelkedhetett volna – vallották a kor irodalomkritikusai.

100 évvel ezelőtt, 1921. augusztus13-án Debrecenben született SARKADI IMRE író, újságíró, dramaturg.

Édesapja adóhivatalnok, édesanyja tanítónő volt. Debrecenben járt középiskolába, majd egyetemre, ahol jogot hallgatott. Tanulmányai mellett gyógyszerészsegédként és írnokként is dolgozott, de volt nyomdai korrektor és sportújságíró is.

Pályájának kezdeti szakaszán kiváló tollú újságíró és publicista volt, fáradhatatlanul járta a vidéket, s tapasztalatait mindig pontos, mindig közérthető formában tárta olvasói elé. Későbbi munkásságára jellemző volt a többműfajúság, írt remekbe szabott novellákat, drámákat, kis- és nagyregényeket is. Minden munkáját a tökéletes formai megszerkesztettség, a népnyelv fordulatait is felhasználó választékos nyelvezet, a részletes és alapos emberábrázolás, az alaposan átgondolt cselekményvezetés jellemezte. Írói eszményképe Móricz Zsigmond volt, az ő útját kívánta folytatni a magyar nép, a parasztság életkörülményeinek, jellegzetes alakjainak, a történelmi helyzetből eredő konfliktusainak ábrázolásával.

A magyar parasztság 1945 utáni átalakulásának ihletett krónikása és a modern társadalom erkölcsi problémáinak újszerű, drámai hangvételű ábrázolója volt. Minduntalan beleütközött a személyi kultusz korának dogmatikus szűklátókörűségébe. Riportjainak mindig hiteles valódiságát nemegyszer rosszindulatú bírálatnak ítélték, publicisztikájának nemes igazságkeresésében akadékoskodást láttak. A hivatali és a hivatalosnak tekintett irodalmi kritika néha olyan haragosan fordult ellene, hogy még azokat is megrótta, akik hivatalosan elmarasztalt könyveiről elismerően írtak. Ez a helyzet olyan különös konfliktusokba keverte, hogy szinte évenként felváltva volt általánosan elismert és ellenségesen mellőzött. Volt úgy, hogy szerkesztői székből került – mintegy száműzöttként – vidéki általános iskolai tanárnak, onnét vissza egy fővárosi színház dramaturgjának, hogy nemsokára ismét máshol legyen kénytelen megkeresni napi kenyerét.

Ez a túlságosan hullámzó élet alaposan megviselte idegeit, és fokozta nyomasztó alkoholizmusát. Az 1956-os forradalom leverése utáni időszak átmenetileg eltávolította az irodalomtól. Súlyos válságokkal küzdött magánéletében is. Kortársai szerint virtuskodó alkat volt, egész élete egyetlen szakadatlan játék volt a halállal, az önpusztítással. Utolsó írói korszakának betetőzéseként születtek meg életművének legjelentősebb darabjai: a Bolond és szörnyeteg, Oszlopos Simeon (1960) és A gyáva (1961), illetve az Elveszett paradicsom (1961) című dráma. Hősei nélkülöznek minden, a mindennapok megéléséhez szükséges emberi és erkölcsi bátorságot, egyedüli éltető elemük a siker, még ha „rossz” döntések sorozata vezet is hozzá. És az erkölcstelen diadalok talmi dicsfényében a jóra törekvés kiveszik az emberekből.

A felelősséget így fogalmazza meg:

“Amíg az ember él, a saját erkölcsi normái szerint teszi, akármilyen is a helyzete; mindegy, hogy fiatal, utolsó éveit éli-e vagy beteg, vagy akár a siralomházban ül. A helyzet – a te helyzeted is – az legfeljebb kötelezhet, de semmi alól fel nem menthet.” (Elveszett paradicsom)


E darabok sikert hoztak számára, visszavezették az irodalmi életbe. A sors azonban máshogy döntött. Máig tisztázatlan halála 1961. április 12-én következett be. Kondor Béla művészbarátjánál volt egy baráti összejövetelen, az est végén távozott, majd visszament, mondván ottfelejtett valamit. Az ötödik emeli ablakból zuhant le. Talán túl sokáig kísértette a sorsot, talán valóban nagy lelki válságban volt.
Hegedűs Géza így írt róla:

„Akik jól ismerték, öngyilkosságot gyanítanak; akik még jobban ismerték, balesetnek vélik, olyan balesetnek, amely ha nem ekkor, hát máskor okvetlenül bekövetkezett volna. Hiszen máskor is megtörtént, hogy alkoholtól bódult fejjel felmászott egy háztetőre, és kötéltáncoshoz méltó akrobatikával végigment a tetőzet gerincén…Negyvenéves volt. Huszonöt éves fővel művelt, komoly, felelősségtudatos és fegyelmezett stílusú író; negyvenéves korában is fenegyerekeskedő, amolyan lehetetlenül viselkedő kamasz. …

Emlékezetemben úgy él, mint egyszerre érzelmes, jó férj és minden szoknya után kajtató szerelmi kalandor; egy liter – reggeli előtt megivott – rummal a gyomrában és idegeiben józan okossággal tudott filozófusok tanításairól vitatkozni… És kedvesebb embert, szolgálatkészebb barátot, kiadók, újságok, színházak alkalmazkodóbb munkatársát el sem lehetett képzelni. Ha egy rendezőnek nem tetszett egy dialógus, leült, és neheztelés nélkül átírta; ha egy egész felvonás nem tetszett, azt írta át. Volt úgy, hogy ezeroldalnyi szöveget írt és újraírt, amíg színre nem került a nyolcvan-kilencven oldalnyi dráma.

A teremtő lángelme és a gyerekes oktalanság, a példátlan megfigyelőkészség és mindent megőrző memória, a szépség, jóság és igazság mámoros szeretete és az idült iszákosság sosevolt egységben forrt össze az önpusztító életmóddal.”

NEMES NAGY ÁGNES

Gyermekversein nemzedékek nőttek fel, s Bors néni történetei is biztosan sok gyermek első irodalmi élmenyei közé tartoznak. Írójuk, NEMES NAGY ÁGNES költő, műfordító, esszéíró 30 ével ezelőtt, 1991. augusztus 23-án hunyt el Budapesten.

Szülei az Ugocsa megyei Halmi községből vándoroltak Budapestre az I. világháború után, Nemes Nagy Ágnes már itt született 1922. január 3-án.
A Baár-Madas Református Leánylíceum tanulója volt, ahol kitüntetéssel végzett. A költő-igazgató Áprily Lajos személye meghatározta költői pályáját.
A Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult tovább, ahol megismerte Szerb Antalt, Halász Gábort, valamint Lengyel Balázst, akivel 1944 áprilisában össze is házasodtak. A második világháború idején férjével, aki megszökött a katonaságtól, üldözötteket mentettek és bújtattak.

Diákkorától kezdve írt verseket, folyóiratokban 1945-től publikált. Első verseskötete Kettős világban címmel jelent meg 1946-ban, amelyért két évvel később Baumgarten-díjat kapott.

Ugyancsak 1946-ban a Köznevelés című pedagógiai folyóirat munkatársa lett, majd Lengyel Balázzsal megalapították az Újhold című folyóiratot, amely csak 1948 őszéig jelenhetett meg, de betiltása után mintegy emblémája lett a babitsi Nyugat eszmeiségét és minőségigényét vállaló írói-irodalmi törekvéseknek. Nemes Nagy Ágnes tiltólistára került, lakásuk viszont továbbra is a kor fontos írói központja volt. Állandó vendégeik között szerepelt Pilinszky János, Károlyi Amy, Ottlik Géza és Weöres Sándor is.
1947 őszétől 1948 augusztusáig ösztöndíjjal a Római Magyar Akadémián, illetve Párizsban tartózkodott tanulmányúton.

A kemény diktatúra éveiben csak műfordításai és gyermekversei jelenhettek meg. 1954-től pedig négy éven át a budapesti Petőfi Sándor Gimnázium tanára. 1958-tól szabadfoglalkozású íróként dolgozott. Jelentős műfordítói tevékenységet is folytatott, főként francia és német nyelvű műveket ültetett át magyarra. 1957-től folyamatosan jelen volt az irodalmi nyilvánosságban, de mindvégig távol tartotta magát a kultúrpolitikai hivatalosságtól.
A hatvanas évektől ismét megjelenhettek versei, az 1969-es Lovak és angyalok című kötetéért József Attila-díjjal jutalmazták. Költészetében szigorúan tartotta magát a racionalizmushoz, de a látszólagos szenvtelenség, távolságtartás, hűvös józanság és csillogó intellektus mögött kimondhatatlan szenvedély parázslott.

A hatvanas évek végétől neve egyre ismertebbé vált az országhatárokon túl is, külföldi folyóiratok, antológiák közölték verseit angol, német, francia és olasz nyelven. Nemes Nagy Ágnes a hetvenes, nyolcvanas években a magyar irodalmi élet meghatározó személyisége lett, kapcsolatot tartott az emigrációban élő költőkkel, írókkal, több külföldi felolvasóesten, írótalálkozón is részt vett. Esszéköteteiben pályatársakról, a műfordítás és a versírás gyakorlatáról, az alkotáslélektanról, verselemzésről írt.

Gyermekeknek szóló meséi közül kiemelkedik a Bors néni könyve. 1986-ban Lengyel Balázzsal újraindították az Újholdat, amely almanach formájában évente kétszer jelent meg. 1997-ben férjével együtt posztumusz megkapta Izrael Állam Jad Vasem kitüntetését, mert a nyilasuralom alatt mentette az üldözötteket. 1998-ban a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Nemes Nagy Ágnes Emlékdíjat alapított a magyar esszéirodalom legjobbjainak elismerésére.

Nemes Nagy Ágnes gyönyörű és intelligens nő hírében állt. Kortársai rajongtak szépségéért és eszéért. Ő azonban azt akarta, hogy ne kinézete, hanem szelleme miatt ismerjék el. Mély, baráti kapcsolat fűzte Szerb Antalhoz, Pilinszky Jánoshoz, de élete szerelmének –válásuk ellenére is – férjét tartotta.

„Tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,

ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.”

A cikkek a mesz.osz.hu, a wikipedia, a Petőfi Irodalmi Múzeum információi alapján készültek.

SIR WALTER SCOTT, FEDERICO GARCÍA LORCA, SALVATORE QUASIMODO

Szerző:

Sokunknak csenghet még fülébe egy régebben vetített történelmi filmsorozat, az Iwanhoe zenéje. A film alapjául szolgáló regény szerzője jó néhány halhatatlan alakot formált meg fordulatos történelmi meséiben, s tette őket az olvasók örök ismerőseivé.

Az író, SIR WALTER SCOTT, a történelmi regény műfajának megteremtője 250 évvel ezelőtt, 1771. augusztus 15-én született Skóciában, Edingurgh-ban.

A XVIII. század elején fél Európa találgatta, ki lehet a páratlan sikerű regények szerzője, hiszen Walter Scott, aki nemcsak író volt, hanem lelkiismeretes tisztviselő és várúr is egy személyben, elrejtőzött a nyilvánosság elől.

Pedig nem is regényírónak készült. Scott skót nemesi családból származott, apja ügyvéd volt, s ő is annak készült. Negyvenhárom éves volt, amikor első regénye megjelent. Nevét az angol irodalmi életben akkor már rég jól ismerték mint költőét. A történelmi ábrándok színes felidézője volt, a skót táj és a skót múlt jól verselő poétája. Közben különc nemesúr, aki középkori hangulatú kastélyban lakott, s egy szakértő felkészültségével gyűjtötte a régiségeket. Nemcsak a történelemben volt jártas, de a régiségtanban is: pontosan tudta, mikor milyen ruhákat viseltek, milyen bútorok között laktak, milyen eszközöket használtak. Ez a gazdag ismeretanyag később nagymértékben meghatározta korábrázoló módszerét.

A verselést hátrahagyva a romantikus történelmi regény felé fordult, amely valójában már benne lappangott addigi költészetében.

Volt ereje hátat fordítani a költészetnek, és volt művészi leleménye, hogy megtalálja az új műfajt, amelyben ő a versenytárs nélküli.
Regényeiben, az elsőtől, a Waverleytől kezdve történetek hosszú során keresztül mutatta meg a skót nép útját a hajdani függetlenségtől kezdve az időszerűtlenné vált ábrándokon keresztül az Angliával való egyesülésig. Nem is tagadta, hogy szíve az ábrándos múlthoz húzta, esze a józanul épített jövőhöz. A skót témájú művei közül alighanem a legkiválóbb a Puritánok (Old Mortality), amely a XVII. század végének tényeit, ábrándjait és küzdelmeit idézi.
Később következtek az angol tárgyúak. Ezek közé tartozik leghíresebb és talán legjobban megírt regénye, az Ivanhoe, a normann urak és a saxon nép ellentéte, amelyben kibontakozik a későbbi angol nemzet.

Utolsó jelentékeny regényében, a Quentin Durwardban a francia középkort mutatja be, amikor XI. Lajos kíméletlen, de nagyon céltudatos uralma idején kialakult az egységes, központi kormányzatú Franciaország.

Az írót elsősorban nem a történelem nagy hírű személyei érdekelték. Kort ábrázolt, amelyben a valóban élt alakok csak a történetek peremén jelentek meg. A központban a korokátlagemberei álltak, akik rendszerint derék, rokonszenves, de apróbb hibáktól sem mentes alakok, akik saját életük boldogulását keresve egyszerre csak a viharzó történelem kellős közepén találták magukat.

A negyvenhárom éves regényíró egy csapásra világhíres lett. Múltban játszódó regényeket addig is írtak már, de az előbbi korok nem igényelték a történelmi hitelességet.
A hátralevő tizennyolc év alatt valószínűtlenül sokat írt. Az izgalmas kalandok, látványos jelenetek mellett hiteles környezetábrázolása, gördülékeny stílusa és humora tette teljessé regényeit. Történetei a mai olvasó számára – mint oly sok romantikus mű – kicsit naivnak hatnak, a saját korában azonban Scott hallatlan népszerűségnek örvendett. És nemcsak korának legünnepeltebb és legtöbbet olvasott regényírója volt, de ösztönzése és módszerbeli hatása pontosan kimutatható a következő írói nemzedékek fontos alakjain.

61 éves korában hunyt el Skóciában, Abbotsforban.

Szerb Antal úgy tartotta, „Shakespeare után ő az az angol író, aki legnagyobb hatással volt az egyetemes irodalomra.”

FEDERICO GARCÍA LORCA

Mindössze 38 évet élt, s mi minden belefért rövid életébe. A színházi világban volt rendező, dramaturg, színházszervező és színész. Népszerű zeneszerző, sikeres festő, rajzoló s egyben néprajztudós is volt. A korabeli spanyol kultúra legkiválóbb, legsikeresebb alkotójának tartották. 80 éve, 1936. augusztus19-én hunyt el FEDERICO GARCÍA LORCA.

Az andalúziai Fuente Vaqueros nevű falucskában született 1898. június 5-én. Apja jómódú földbirtokos volt, anyja tanárnő. Jezsuita gimnáziumban érettségizett, majd 1915-től egyetemen folytatta tanulmányait. Jogot és filozófiát hallgatott, mellette zenét és festészetet tanult, verseket írt.

Első irodalmi munkája 1917-ben jelent meg, egy év múlva kiadták első, prózai írásokat tartalmazó kötetét is, amelyet egy kasztíliai utazás ihletett. 1919-ben a Madridi Egyetemre került, s tagja lett a Residencia de Estudiantesnek (a hallgatók kollégiumának), amely ebben az időben a főváros kulturális központja volt.

Itt kötött barátságot Salvador Dalíval, Luis Bunuellel, Rafael Albertivel. Muzsikusnak is készült, nagy hatással volt rá Manuel de Falla. A Residencián eltöltött első két év után felolvasóestjeinek köszönhetően nevét és verseit már országszerte ismerték.

1920-ban írta első színdarabját, A halálthozó pillangót. 1922-ben részt vett a granadai népzenei fesztiválon, s ennek hatására a népköltészetben és a cigány művészetben, a hagyományos műfajokban vélte megtalálni a saját mondandójához illő kifejezési formát. Ekkor jelentek meg rendkívül népszerű kötetei, az Andalúz dalok és a Cigányrománcok (Romancero gitano), mely utóbbi a világirodalom alapművei közé tartozik.
A görög tragédiák feszességét a népi szürrealizmussal vegyítő drámái egyéni hangot képviseltek a XX. század színiirodalmában. Népi drámatrilógiájának darabjai a Vérnász a Yerma és a Bernarda Alba háza. E műveiben a nők állnak a középpontban, elfojtott szenvedélyeik és a tradicionális, merev életszemlélet közötti küzdelem alakítja sorsukat.

1927-ben Mariana Pineda című darabjához a barát, Dalí tervezett díszletet, s ebben az évben nyílt kiállítása rajzaiból Barcelonában. Gallo címmel folyóiratot indított, majd New Yorkban és Kubában töltött egy évet.

Az idegenben töltött egy évről szól A költő New Yorkban című műve, amely csak halála után jelent meg. 1931 áprilisa, a köztársaság kikiáltása után belevetette magát a színházi életbe, egy egyetemi színtársulat, a La Barraca első embere lett.

A színházban elemében volt: zenélt, szervezett, rendezett, és megírta – 1934-ben meghalt torreádor barátja emlékére – talán legszebb elégiáját, a Torreádorsiratót.
A polgárháború kitörésekor Granadában tartózkodott, hogy a maga eszközeivel az ellenállásra buzdítsa bajtársait.

Nem tudhatta, hogy neve – baloldali meggyőződése és nyílt homoszexualitása miatt –szerepel a francoisták feketelistáján.

1936. augusztus 16-án letartóztatták, s bár a zeneszerző Manuel de Falla Franco vezérkaránál próbálta kijárni elengedését, 1936. augusztus 19-én hajnalban, tárgyalás és szabályos ítélet nélkül kivégezték.

A holttestét rejtő tömegsír egyes feltételezések szerint Granada közelében található (a felkutatására folytatott kísérletek eddig kudarcot vallottak).
Federico Garcia Lorca több mint 19 ezer darabból álló hagyatékát – amelyben rengeteg kézirat, levél, fénykép, rajz és a személyes könyvtára is található – a nevét viselő alapítvány kezeli, a spanyol állam pedig védett kulturális értéknek nyilvánította.

Hegedűs Géza így írt róla a Világirodalom arcképcsarnoka című műben:

„Otthonában ugyanúgy hangoztatta lírai költeményeiben a cigányok emberségét, jogukat az egyenjogúságra, mint Amerikában a négerekét. Szavakkal, dallamokkal, színekkel harcolt az emberi méltóságért, egyenlőségért, méltányosságért, demokráciáért. Meg is bűnhődött érte, a sötétség zsoldosai a számlálhatatlanokkal együtt őt el elpusztították.”

SALVATORE QUASIMODO

Balatonfüreden a múlt század közepén, a Tagore sétányon egy olasz költő fát ültetett gyógyulása emlékére, és versben fogalmazta meg a balatoni tájhoz, a városhoz fűződő érzéseit. A költő, műfordító, kritikus SALVATORE QUASIMODO 120 éve, 1901. augusztus 20-án született a szicíliai Modicában.

Salvatore Quasimodo 1961-ben járt Balatonfüreden, s gyógyulása emlékére a Tagore sétányon emlékfát ültetett, és versben fogalmazta meg a balatoni tájhoz, a városhoz fűződő érzéseit.
A város a Tagore sétányon állította fel a költő mellszobrát.

Mérnöknek készült, Rómában egyetemre járt, de nehéz anyagi helyzete miatt tanulmányait abbahagyta, különféle segédmunkákból tartotta el magát. Közben verseket írt, és megtanult görögül, latinul.

Első verseiben sejtelmes, a próza nyelvén alig megfogalmazható hangulatok, egymásra rétegződő, sokszorosan összetett érzések, emlékfoszlányok és vágyódások, a lélek belső tájaiba átolvadó világ énekeseként jelentkezett.

1926-ban visszatért Dél-Olaszországba, ahol Reggio Calabria polgári műszaki szolgálatának alkalmazottjaként dolgozott. Költészete itt új lendületet kapott: felvette a kapcsolatot messinai barátaival, s a velük töltött beszélgetések és eszmecserék mentén alakult ki költői nyelvezete, s közeledett a hermetizmus felé (ez az irányzat nem a szavak jelentését, hanem hangalakját tartja fontosnak a költészetben, az értelemtől független szózenével akar asszociációkat kelteni).

Jórészt ebben az időben keletkeztek első kötetének versei. Központi témája a költő szülőföldje, Szicília, gyermekkorának mesés és csodálatos színhelye.
1929-től Firenzében élt, s az ottani irodalmi körök támogatásával adta ki első köteteit. Kezdetben az olasz hermetizmus egyik vezető egyéniségének tekintették.
A verseket mind áthatja a szülőföld iránt érzett szeretetteljes nosztalgia, egyfajta fájdalom érzése, mely az elveszett boldogság utáni vágyakozásból fakad. Istenhez való viszonyát szüntelen gyötrődés kíséri.

Később tanár lett a milánói Konzervatóriumban, ahol haláláig irodalmat tanított, s ahol tagja lett egy költőkből, zenészekből, festőkből és szobrászokból álló baráti társaságnak. Versei fő témája ekkor a magányosság és a táj volt. A dekadens életérzés egyre erőteljesebbé vált, újra és újra előkerültek az elvágyódás, az útra kelés, a vándorlás és a szülőföld iránti vágyakozás motívumai. Szicília, mint egy rejtéllyel, mítoszokkal teli szürreális vidék jelenik meg.

A második világháború évei alatt az ellenállási mozgalom szellemi kisugárzásában élt, ezen időszak közösségi etikája döntő élmény volt számára, egyre inkább hitet tett baloldali elkötelezettségéről. Megváltozott költői nyelvezete és ars poeticája. Szakított a hermetizmussal és kilépett szűkebb hazájának környezetéből, csatlakozva az egyetemes európai, humanista áramlatokhoz. Művészetét a társadalmi megközelítés hatotta át. Utolsó korszakában az atomhalál víziói kínozták, s az első szputnyik fellövését mint korszakhatárt jelző eseményt ünnepelte. Műfordítóként főként az angol és a klasszikus irodalom avatott tolmácsolója volt. Lefordította János evangéliumát, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Shakespeare és Moliere néhány drámáját, Catullus, Ovidius, Vergilius, az amerikai E. E. Cummings és a chilei Pablo Neruda költeményeit. Színikritikákat írt. 1959-ben lírájáért irodalmi Nobel-díjat kapott, “amely klasszikus tisztasággal és tragikus életérzéssel fejezi ki korunkat”.
1968-ban hunyt el Nápolyban.

Az olasz és magyar kutúra és történelem az évszázadok során sok-sok ponton kapcsolódott egymáshoz. Ma is élő esemény a Balatonfüreden évente megrendezésre kerülő Quasimodo Nemzetközi Költőverseny és Költőtalálkozó. Az 1992-ben alapított versenyre több száz magyar és külföldi pályázat érkezik minden évben, amelyek közül zsűri választja ki a legjobbakat. Az emlék- és a különdíjas verset olasz nyelvre is lefordítják.

A cikk a wikipedia, a moly.hu, az irodalmiradio.hu információinak felhasználásával készült.

A magyar nemzeti és katolikus ereklye, a SZENT JOBB története

Szerző:

A székesfehérvári Nagyboldogasszony bazilikát – a középkori Magyar Királyság legnagyobb és legfontosabb s egyben a korabeli Európa egyik legnagyobb templomát I. István király kezdte építtetni nem sokkal az államalapítás után. Temetkezőhelyéül is választotta maga és fia, Imre herceg számára.

A halálát követő trónviszály idején a fehérvári káptalan aggódott, hogy István király holttestét megszentségtelenítik, ezért kiemelték márványszarkofágjából és a templom alatti sírkamrába rejtették. 1083. augusztus 20-án – a szentté avatási szertartása során – felbontották kősírját, amelyben a király földi maradványai „balzsamillatú” vízben úsztak. Ekkor választották le róla a mumifikálódott jobb kezet – mivel csodás erőt tulajdonítottak neki –, és a bazilika kincstárába vitték.

Innen a kincstár őre, egy Mercurials nevű pap ellopta és elrejtette. I. László király 1084-ben meglátogatta a papot bihari birtokán, ahol az ereklyét őrizte, megbocsátott neki, és itt alapította az ereklye őrzésére a szentjobbi apátságot, melyről Szentjobb település (ma a romániai Partiumban, neve Siniob) nevét kapta. (1084. május 30. a Szent Jobb megtalálásának emléknapja.)

Az Aranybulla (1222) törvénybe iktatta a Szent Jobb tiszteletét. A Jobb kifejezés itt még nemcsak a ma is látható kézfejet jelentette, hanem az egész kart, amelynek rajza (egy könyökben meghajlított kar) a szentjobbi apátság pecsétjén látható. A felső kart valószínűleg 1370-ben leválasztották, és Lengyelországba vitték Nagy Lajos uralkodásának idején, a lengyel-magyar perszonálunió megkötésekor. (Abban az időben nem volt ritka, hogy a királyok ilyesféle ajándékokkal szerezték meg idegen uralkodók jóindulatát, vagy éppen a békekötést pecsételték meg ilyen gesztusokkal.)

A 15. században kezdődött a Szent Jobb vándorútja: először Székesfehérvárra vitték, majd a török uralom alatt Boszniába; később (1590 körül) Raguzába, a mai Dubrovnikba, az ottani domonkos szerzetesekhez.


A szent ereklyét szállító különvonat 1938-ban.

Mária Teréziának köszönhető az ereklye Budára kerülése. Amikor tudomást szerzett hollétéről, mindent elkövetett annak visszaszerzése érdekében. Hosszadalmas diplomáciai tárgyalások után a raguzaiak kiadták, így 1771. április 16-án már Bécsben csodálhatták a hívek, majd nagy pompával Budára szállították. Itt a Szent Jobbot az angolkisasszonyok gondjaira bízta, s elrendelte, hogy augusztus 20-a Szent István ünneplésének napja legyen.

Az 1800-as évek elején II. József rendeletére a keresztesek férfirendje őrizte, majd a rend megszűnése után, 1865-től az esztergomi főegyházmegye feladata volt a Szent Jobb védelme. Az 1900-as évek elején a budavári palota Zsigmond-kápolnájába került, ahol 1944-ig volt látható.

1937 októberében a magyar katolikus püspöki kar elfogadta a „kettős szentév” programját, amely a 34. Eucharisztikus Világkongresszus és a Szent István-jubileumi év előkészítésének tervét tartalmazta. A szent év meghirdetést követő méltó megemlékezésként határozták el a Szent Jobb országjárását.

Az ünnepségsorozat nyitó rendezvényét május 30-án, közvetlenül az eucharisztikus világkongresszus bezárását követően rendezték.


A Szent Jobb Budapesten, az országjárás első állomására, Esztergomba induló vonaton
(1938. május 30.) (MTI Fotó: Bojár Sándor)

A II. világháború alatt a Szent Jobbot a koronázási ékszerekkel együtt elhurcolták, és egy salzburgi barlang mélyén rejtették el. Itt talált rá az amerikai hadsereg, s megőrzésre a salzburgi érseknek adták át. Végül az Amerikai Katonai Misszió három tagja hozta vissza Magyarországra, az 1945. augusztus 20-i körmenetre.

Az ünnepség végén a Szent Jobbot visszavitték az angolkisasszonyok zárdájába, és ott őrizték 1950-ig, a rend feloszlatásáig. Ezután a Szent István-bazilika plébániájának páncélszekrényében rejtették el, mert ezekben az években már nem volt szabad nyilvános körmentben tisztelni Szent István jobbját.

A változás 1987. augusztus 20-án történt, amikor a Szent István-bazilikában Paskai László bíboros, esztergomi érsek fölszentelte a Szent Jobb-kápolnát, amelynek létrejöttét néhai Lékai László bíboros kezdeményezte. Itt helyezték el szent királyunk ereklyéjét, amely azóta is látogatható.

Szent István király halálának 950. évfordulóján, 1988-ban ismét sor kerülhetett a Szent Jobb országjárására. Az érseki és a püspöki székvárosokban, valamint Pannonhalmán tízezrek fogadták a nemzeti ereklyét. 1989-től ismét évről évre elindul Szent István-napján a könyörgő körmenet.

A cikk a Szent István-bazilika és a wikipedia információnak felhasználásával készült.

„Az élet szép… tenéked magyarázzam?”

Szerző:

„Az élet szép… tenéked magyarázzam?” – hangzik el A néma levente című verses vígjátékában a harmincas évek közepén.

Írója élt az Osztrák-Magyar Monarchiában, megélte az I. világháborút, a fasizmus korát, a II. világháborút, a Rákosai korszakot, s tanúja volt 1956-nak.

150 évvel ezelőtt, 1871. augusztus 11-én Pesten született Herzl Eugen, későbbi nevén HELTAI JENŐ író, költő, újságíró, s a két világháború közötti évek színházi dramaturgja, producere. Mestere volt az operettek, bohózatok, karcolatok, novellák írásának.
Mindenki számára kényelmesen “hordhatóvá tette” a magyar nyelvet, műveit szellemesen összetett egyszerűség jellemezte. Ő alkotta a mozi szavunkat.

Gyermekkora nagy részét Baján töltötte. Sokat olvasott, kedvencei közé tartozott Jókai, Goethe és Schiller. Az elemit jeles érdemjegyekkel zárta, a gimnáziumot pedig már a fővárosban végezte el. Édesanyja korán meghalt, de apja Herzl Károly, aki férfiruha- és terménykereskedő volt, helyette is nevelte öt gyermekét.

1889-ben érettségizett, művészneve ekkor már Heltai Jenő volt. Korai versei ekkoriban jelentek meg olyan lapokban, amiket diákok nemigen olvashattak… első megjelent versei egyszerre voltak sikeresek és botrányosak, de leginkább erkölcstelenek az akkori polgári normák szerint.

A Hét című lapnál – Gárdonyi Géza, Bródy Sándor és Makai Emil munkatársaként – abban a korban dolgozott, amikor az újságírás a virágkorát élte. Kollégáival nagyvilági életet éltek, ezt később bohémregényeiben elevenítette fel.

Apja kérésére megkezdte tanulmányait a jogi egyetemen, de a második évet már nem fejezte be: elhatározta, újságíró lesz.

Katona is volt, a tiszti rangig vitte. A katonaéletet is népszerű dalokban örökítette meg. Majd egy évtizedre világcsavargónak állt, s küldte haza híradásait. Otthonos volt egész Nyugat-Európában (jól beszélt, írt németül, franciául és angolul), de még Törökországban is huzamos időt töltött. Ezekben az időkben formálta ki a maga prózastílusát.
Korai regényeinek tárgya elsősorban a polgárság szélén lézengő bohémek világa: a nagyvárosi senkik, a vidáman nyomorgó művészek, a kedves szélhámosok, s mögöttük az embertelen gazdagok árnyéka.

Költészete nemcsak ironikus, hanem önmagát is kigúnyoló. És ez végigvonult egész életművén. Akkor is megmaradt költőnek, amikor prózájával és színpadi műveivel aratta sikereit.

Korai regényeivel párhuzamosan keletkeztek novellái, amelyek méltán nyerték elhelyüket a nagy hagyományú és magas színvonalú magyar novellairodalomban.

Humoristaként is tevékenyen dolgozott. A magyar kabaré megteremtésében oroszlánrészt vállalt a Modern Színházkabaré 1907-es megalapításával. Humoros-érzelmes sanzonjai általában a pesti világról szóltak. A humor számára az emberi természet elfogadásából eredt, nem szólta le a rosszat, az emberi gyengeséget, hanem megértően nevetett rajta.

Az első világháború előtti másfél évtizedben Európa, sőt Amerika számos színpada örömmel vette át a budapesti színdarabokat. Egy időben exportdrámáknak hívták vagy gúnyolták ezeket a nem túl mély, de igen hatásos hazai termékeket. Molnár Ferenc és Herczeg Ferenc mellett Heltai Jenő is hamarosan a népszerű írók közé tartozott. De abban is jelentékeny szerepe volt, hogy a kor nyugati színjátékai eljussanak a budapesti és a magyar darabok a külföldi színpadokra. Mint a Színpadi Szerzők Egyesületének évtizedeken keresztüli elnöke, ő volt a magyar irodalom diplomatája. És bármikor bárkinek az érdekében lelkesen fáradozott.Ez az erénye és tehetsége tette azután a két világháború közt jó időre az irodalompolitika egyik főalakjává. A legnagyobb akkori kiadónak, az Athenaeumnak művészeti igazgatójaként számos írót segített érvényesüléshez. S tette ezt szinte személytelenül, gesztusok nélkül. Ennek a korszakának a legfontosabb kultúrpolitikai tette, hogy megvalósította Ady összes költeményeinek egységes kiadását. 1929-től a Belvárosi Színház, majd 1932–1934-ben a Magyar Színház igazgatója volt.

Az erősödő fasizmussal szemben az akkor már idős Heltai a költészetbe igyekezett menekülni. Ebben az időben teremtette meg jellegzetes késői műfaját, a mesehangulatú verses vígjátékot, köztük az azóta is szakadatlan sikerű A néma leventét. És ebben az időben írta meg prózai, de mégis igen költői hangvételű álomjátékát az írói tehetség elherdálásáról: az Egy fillért.

A második világháború az ő életét sem hagyta érintetlenül. 1944-ben, zsidó származása miatt veszélybe került. Fia, aki hivatalosan is keresztény, kérelmet írt a hatóságoknak, hogy apját mentesítse a zsidótörvények alól. Heltai meg is kapta volna a mentességet, de ehhez személyesen kellett volna írnia a kormányzónak. Ő viszont úgy döntött, nem fog kivételezésért folyamodni, hogy saját bőrét mentse, nem fogadta el a segítséget, mint azt Szerb Antal is tette. Emiatt bujkálnia is kellett, Szerb Antalt a halál várta.

Hetvennégy éves fővel érte a felszabadulás, kitűnő szervezete és egészséges lelke kibírt mindent. Élete utolsó tizenkét évében új versek, színjátékok, szellemes visszaemlékezések születtek. Finom, szomorkás öregkori lírája sajátos hang a háború utáni költészetünkben.

Élete vége felé még megérte az elismerést: műfordítói tevékenységéért a francia becsületrenddel tüntették ki, a PEN klub magyar elnökévé választották és végül, már nagybetegen, 1957-ben Kossuth-díjat kapott.

Kétszer nősült. 1903-ban vette feleségül a fiatalon már két gyermeket nevelő, bohém Hausz Valériát. Házasságuk14 évig tartott, de nem volt felhőtlenül boldog. Két gyermekük született. Gyermekeivel és első feleségével baráti kapcsolatban maradt élete hátralevő részében. 52 évesen, 1923-ban újra nősült. Második neje Gách Lilla színésznő volt, aki haláláig elkísérte.

Heltai Jenő 86 éves korában 1957. szeptember 3-án hunyt el.

Hegedűs Géza így írt róla:

„Életműve hét évtizedet fog át, és általában mindig népszerű volt, személye szerint még az ellenfelei is szerették. Mosolygó bölcs volt két emberöltőn keresztül: a könnyedség és komolyság, az enyhe irónia és az enyhe szorongás, a kritika és a megbocsátás szellemes egybeötvözője. Sohase legelső, sohase vezér, egészen soha sehová nem tartozó, de mindig jelenlevő, aki nem nyomja rá bélyegét a korára, de láthatatlan zsinórokkal mozgatja az általa elérhető világot.”

Forrás: wikipedia.hu, irodalmiradio.hu

40 évvel ezelőtt hunyt el MOLNÁR C. PÁL festőművész

Szerző:

„A szépség a boldogság kiapadhatatlan forrása azok számára, akik felfedezik hollétét. Mindenütt elrejtőzik.”

Biatorbágyon a Szent Anna templomban látható egy oltárképe, s az elmúlt évben a Biatorbágyi Juhász Ferenc Művelődési Központ adott otthont kiállításának, amelynek anyaga családja magánmúzeumából származott.

40 évvel ezelőtt, 1981. július 11-én hunyt el Budapesten MOLNÁR C. PÁL, a klasszikus hagyományokat kedvelő, de kora irányzatait is művészetébe építő festő, grafikus.

1894. április 28-án született Battonyán. Édesapja uradalmi intéző volt, édesanyja francia-svájci származású nevelőnő a helyi földbirtokos családnál. Az ő emlékét őrzi a festő nevébe később illesztett C. betű. A hét testvér közül ő volt az elsőszülött. Aradon kezdte iskoláit, 1912-ben országos rajzpályázatot nyert. Budapesten rajztanári képzésben vett részt a Mintarajziskolában, ahol Szinyei Merse Pál volt a mestere.
1919-21-ben Svájcba került, Genfben és Lausanne-ban volt élete első három kiállítása.

Svájcból Párizsba utazhatott, ahol egy louvre-beli Tiziano-kép másolásával bízta meg egy svájci hölgy – cserébe a párizsi tartózkodást finanszírozva. A Louvre-beli nagy és kis mesterek műveinek másolását tekintette igazi iskolájának.

Hazatérve irodalmi műveket illusztrált, fametszeteket készített és plakátokat tervezett, s először a Belvedere szalonban rendezték meg kiállítását. Ekkor vette fel a Molnár C. Pál művésznevet. Az EST lapok illusztrátoraként vált ismertté szignója. Éveken át naponta küldte – még külföldről is – lendületes tusrajzait a pesti élet mindennapjairól. Munkái a kor divatos art deco stílusában készültek.

1928 és 31 között Rómába került ösztöndíjasként. Aba-Novák, Pátzay Pál és Szőnyi István mellett első lakója volt a – Klebersberg Kunó, a két világháború közötti kultuszminiszter által alapított – Római Magyar Akadémiának. Az itáliai művészet hatása elkísérte egész életén át, de beépítette alkotói folyamataiba a szecesszió, a szimbolizmus, a szürrealizmus világát is.

Az itáliai évek után sorra kapta megrendeléseit egyházi művek alkotására, oltárképei, szárnyas oltárai az ország számos templomában megtalálhatók.

Toscanai táj alakokkal

1930-as években a fametszet irányába fordult, irodalmi műveket, többek között Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrinc verseit, írásait illusztrálta. Szent Ferenc életéről és Edmond Rostand Cyrano de Bergerac című drámájához készült metszetei nemzetközi díjakat nyertek.

Termékeny alkotó volt, haláláig alkotott, a festés, a rajzolás volt életerejének fenntartója. Stílusokat, témát váltott, könnyedén és sokat festett, páratlanul sokszínű és gazdag életművet hagyott maga után.

„Boldog ember voltam, mert egész életemben azt csinálhattam, amit legjobban szerettem: végigjátszottam az életemet”

A Gellérthegy oldalában, egy Ménesi úti villában élt és alkotott 50 éven át. Halála után, 1984-ben kisebbik lánya, dr. Csillag Pálné Éva, családi gondozású magánmúzeumot hozott létre. A Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum a legrégibb, családi gondozásban lévő magánmúzeum az országban.

Forrás: Wikipedia, https://www.mcpmuzeum.hu

400 évvel ezelőtt született JEAN DE LA FONTAINE

Szerző:

Sokan nőhettünk fel meséin, s a gyermekkor élményei lassan naponként használandó életbölcsességgé érlelődtek. Hiszen ki ne hallotta volna már pl.: a „savanyú a szőlő” mondást, amit azokra az emberekre szoktuk mondani, akik, ha nem kapnak meg valamit, vagy nem tudnak elérni valamit, inkább lebecsülik azt, mintha sosem vágytak volna rá igazán.

A mesét, amelyben a róka hiába próbálja a számára áhított szőlőfürtöt elérni, a francia JEAN DE LA FONTAINE költötte versbe, aki 400 évvel ezelőtt, 1631. július 8-án született.
Papnak tanult, elsajátította a latin nyelvet, de nem talált örömet a teológiában, majd jogi tanulmányokat folytatott, amelyből diplomát is szerzett. A polgári lét azonban nem vonzotta, inkább a könnyelmű, bohém életet választotta.

1658-ban Párizsba költözött, elhagyva fiatal feleségét és újszülött fiát is.

A tizenhetedik századi Franciaországban élt, XIV. Lajos, a napkirály évszázadában. Ahhoz, hogy karriert tudjon építeni, magas rangú pártfogókra volt szüksége. Néhány barát segítségével elnyerte Nicolas Fouquet pénzügyminiszter támogatását, akitől olyan javadalmazást kapott, amely lehetővé tette számára a tanulmányai folytatását. 30 évesen fordult csak az irodalom felé. Verseket, színházi darabokat, regényeket és novellákat kezdett írni. Fouquet lemondásával elveszítette pártfogóját. La Fontaine a következő években számos költeményt írt mecénásának, és azután is kitartott mellette, hogy Fouquet kiesett a Napkirály kegyeiből. Elszegényedve hazaköltözött, de az 1964-es év már ismét Párizsban találta, ahol előkelő barátainak köszönhetően újra a felső körökben találta magát, megismerte az irodalmi élet kiválóságait is, köztük Moilére-t, Racine-t, akik irodalmi munkásságának folytatására buzdították.

Habár számos irodalmi alkotást hagyott az utókorra, népszerűségét mégis állatmeséinek (fabuláinak) köszönheti. Fabulái 12 könyvben jelentek meg, az első hatot az ifjú trónörökösnek írta. A következő hat már nem annyira gyermekeknek, inkább felnőtt olvasóknak szól. A mesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat, XIV. Lajos és a spanyol király között lévő vetélkedést.

A történeteiben megtalálható állatok a költő világának figuráit karikírozzák, s öltik magukra jellemző viselkedésüket: a királyok büszkék és arrogánsak, mint az oroszlán, a bírák ravaszak, mint a róka, a nemesség képviselői pedig vadak és félelmetesek, mint a farkasok. Elemzői szerint az utolsó állatmesék írásának idején La Fontaine már azzal a szándékkal alkotott, hogy az állatok javára ítéljen az emberek felett.

Meséinek alapja Aiszoposz ókori görög meseköltőtől és a mesék egyik leghíresebb átdolgozójától, a latin Phaedrustól (i. e. 30 körül) származik, valamint középkori eredetű utalásokkal és metaforákkal teli regényekből, mesékből és keleti gyökerű legendákból. Ezeknek a történeteknek is az emberiség hibáit és erényeit szimbolizáló állatok a főszereplői.

La Fontaine 73 évesen hunyt el Párizsban. Méltatói nemcsak műveit dicsérik, hanem a francia nyelv egyik legkiválóbb művelőjének is tartják. Összes meséi 1922-ben jelentek meg először magyar nyelven Vikár Béla fordításában.

La Fontaine előszava a Fabulákhoz Kozma Andor fordításában:
„Éneklek hősöket, akiknek Aesop: atyjuk,
s csak mese bár, ahogy él s tesz-vesz itt csapatjuk,
de mindig színigazra int, oktat az ének,
amelyben minden, még a halak is beszélnek.
És mind hozzánk, nekünk szól s úgy beszél minden állat,
hogy szavuk minden ember tanulságára válhat.”

Borítókép: gyerekmese.info

What a wonderful world…

Szerző:

What a wonderful world… ha meghalljuk ezt a dalt, s előadója senkivel össze nem téveszthető orgánumát, rekedtes, ám érzelmes hangját, felismerjük, LOUIS ARMSTRONG énekel. 50 évvel ezelőtt, 1971. július 6-án hunyt el New Yorkban.

1901. augusztus 4-én született New Orleans egyik szegénynegyedében, ahol édesanyjával és húgával élt. Rabszolgák unokája volt. A társadalmi ranglétra alján nőtt fel, egy olyan városban, amelyet erős faji megkülönböztetés jellemzett, ugyanakkor szenvedélyes egy olyan zene iránt, amelyet akkoriban „ragtime”-nak és még nem „jazz”-nek hívtak.
Armstrong főleg az utcán nőtt fel. Egy újévköszöntő szilveszteri estén 12 évesen az utcán lövöldözött, amelynek következtében a színesbőrűek nevelőintézetébe került, ám ez kedvezően befolyásolta későbbi karrierjét. Az otthon zenekarába került, ahol kornetten, egy trombitáshoz hasonló hangszeren és ütőhangszereken tanult meg zenélni. Csodagyereknek tartották. 1914-ben került ki az intézet falai közül, s akkor minden munkát kénytelen volt elvállalni, hogy eltarthassa édesanyját és húgát – volt szénkihordó és újságárus is, de a zene akkor már egyre fontosabbá vált számára. 16 évesen már zenekarokban játszott, s lassan felküzdötte magát New Orleans zenei elitjébe. Szenvedélyesen követte a városi zenekar gyakori fellépéseit, és soha nem hagyta ki a lehetőséget, hogy meghallgassa a legnagyobb zenészeket, köztük mindenekelőtt Joe Oliver „királyt”, aki a fiatal Armstrong számára mentor és szinte apa volt.

Az 1920-as évek végére Amerika szerte ismert és sikeres zenész lett. Ebben az időszakban ragadt rá a Satchmo becenév, amely a Satchel Mouth (szabad fordításban táskaszájú) szavak rövidítéséből ered, és amelyet a trombitázás közben hatalmasra felfújt arcának köszönhetett.

A 30-as évektől tért át a kornettről trombitára, és európai turnéja során óriási sikereket aratott, és meghódította a világ színpadait is. 1965-ben Budapesten, a Népstadionban is fellépett – mintegy 70 ezer ember előtt adott koncertet.

Az idő múlásával arcizmai meggyengültek, s ajkait is kímélendő, karrierjét az énekesi pályán folytatta, s vált sok, általa énekelt dal világsikerré. Nevéhez fűződik a scettelés műfaja is, amely a szöveg nélküli fantáziaszótagok éneklését jelenti. Idősebb korára már szinte kizárólag páratlan énektehetségét kamatoztatta. Hangja charme-os, mosolygós, reszelős és kimunkálatlansága ellenére kifejezetten dzsesszes volt.

1964-ben felvette egyik leghíresebb dalát, a Hello ‘Dolly! A kislemez gyorsan a toplisták eső helyére került. Az 1967-es What a wonderful world című kislemezével kitörölhetetlenül is beírta magát a popzene történelmébe. A brit slágerlista első helyét fél éven át tartotta.

Sokan vádolták azzal, hogy nem képviseli kelléképpen az afroamerikaiak érdekeit.

Pedig jelentős pénzügyi támogatója volt Martin Luther King Jr. és más polgárjogi aktivistáknak, de ő mégis inkább a színfalak mögött maradt, anélkül, hogy politikai nézeteit keverte volna zenészként végzett munkájával. És rendkívül nagylelkű volt. Annyi pénzt adományozott el, amennyit magának tartott meg. Nonprofit alapítványt hozott létre, hogy zenei oktatást nyújtson a rászoruló gyermekeknek.

A huszadik század zenei életének egyik legjelentősebb újítója, a jazz igazi királya, aki megjelenésével, hangjával és zenei tudásával máig nem talált méltó követőre, 69 évesen hunyt el. A dzsessz elterjedése, valamint a fekete bőrű muzsikusok elfogadása nagymértékben köszönhető munkásságának.

„Valahányszor lehunyom a szemem, hogy fújjam a trombitámat, a jó öreg New Orleans szívébe nézek … Ez adott nekem életet.”

Borítókép: https://www.radiowellness.it/louis-armstrong-jazz/

60 éve hunyt el Ernest Hemingway

Szerző:

Aki felkeresi az itáliai Velencét, ritkán jut el Torcellora, a lagunák szigetvilágának egy csendes szegletére. A sziget nemcsak a hun fejedelem, Attila kőtrónusáról, kora keresztény bazilikájáról és az arányaival, ívével a velencei hidaknak mintául szolgáló hidacskájáról nevezetes, hanem arról is, hogy Ernest Hemingway búvóhelyeként is szolgált. Az író évekig élt itt és dolgozott a nevezetes vörös házban, a Locanda Ciprianiban.

ERNEST HEMINGWAY amerikai író 60 évvel ezelőtt, 1961. július 2-án hunyt el.

Chicago egyik külvárosában, jómódú polgárcsaládban született 1899. július 21-én. Kalandos élete fiatal éveiben sokat sportolt: vízilabdázott, bokszolt, amerikai futballozott, atletizált, iskolai zenekarban játszott és újságíróként is dolgozott. Az I. világháborúban a Vöröskeresztnél szolgált, de harcolt a tűzvonalban is. Háborús élményei ihlették az 1929-ben megjelent Búcsú a fegyverektől című, a háború értelmét vagy értelmetlenségét feszegető művét. Hemingway önként jelentkezett az olasz hadseregbe, mentősként vett részt a harcokban, s – akárcsak regénye hőse – megsebesült. A kórházban ismerkedett meg Agnes von Kurowsky nővérrel. Nyolc éven át tartó szerelmüknek is emléket állít a regény. A könyvet kétszer filmesítették meg.

A harmincas évek egy részét Afrikában töltötte, s ideje nagy részét a vadászatnak szentelte. Az itteni élményeit feldolgozó „A Kilimandzsáró hava” című regénye is megfilmesítésre került. Később tudósítóként részt vett a spanyol polgárháborúban is.

A II. világháborúban egy ideig a haditengerészetnél szolgált. Kuba partjainál segítette amerikai haditengerészetet a német tengeralattjárók felkutatásában. 1944-ben Angliában telepedett le mint haditudósító. Részt vett a normandiai partraszállásban, ahol újra megsebesült. Elsőként vonult be Párizsba egy francia partizáncsapat parancsnokaként. Miután a háború véget ért, visszatért Kubába.

1948-ban érkezett először Velencébe, ahol a város rabul ejtette, s attól a pillanattól kezdve folyamatosan visszatért, és tíz év után újra elkezdett írni, kiadva egyik legújabb regényét: „ A folyó túloldalán és a fák között”, amely Velence iránti szeretetének ad hangot, illetve annak, amit itt talált. Beleszeretett egy tizenkilenc éves nemesi asszonyba, Adriana Ivancichba, és a kettejük között olyan kapcsolat született, amely a valóságban soha nem valósult meg, csak a könyv oldalai között. A harminc éves korkülönbség és az a tény, hogy az író nős volt, nem tette lehetővé számukra, hogy rájöjjenek, mit is éreznek egymás iránt, de semmi sem akadályozhatta meg ennek a kapcsolatnak a születését és növekedését, amely akkor is folytatódott, amikor Hemingway Kubába távozott.

Élményei, irodalmi sikerei ellenére depressziója elhatalmasodott, s az alkohol is jelentős szereppel bírt az életében.

Készítette: Alekszandr Petrov, Pascal Blais Studio – Jelenet az 1999-es Az öreg halász és a tenger c. animációs filmből.

Leglíraibb regénye az 1952-ben megjelent „Az öreg halász és a tenger”, amelyért irodalmi Nobel-díjat kapott.

„Santiago, az öreg halász horgára akad egy nagy hal, amely két napon át vonszolja magával a tengeren. A harmadik napon az elejtett zsákmánnyal a part felé indul, ám cápák támadják meg, s a halat felfalják. Santiago – a teljes kimerülés határán – már csak a csontvázzal ér partot. Ebben a műben mondja a halász. „..az ember nem arra született, hogy legyőzzék … Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”

Hemingway műveire jellemző a tömörség. Írói hitvallása a jéghegy-elv volt. Számára a tömören, minden sallang nélkül megírt művek csak a jéghegy csúcsát jelentették, a sorok közötti olvasás elengedhetetlen volt.

Ernest Hemingway műveinek világa egyértelműen férfiközpontú. Férfias követelmény nála a bátorság és a helytállás, minden körülmények között. A gyávaság megbocsáthatatlan bűn.

Élete végén vajon vele volt-e Santiago … 1961. július 2-án önkezével vetett véget életének.

Pedagógusnap

Szerző:

Nemzedékek sorát nevelik, tanítják – évezredek óta. Bármely korban is éltek, feladatuk mindig egyértelmű volt, tanítani, nevelni és a tudás fontosságát átadni.
Június első vasárnapján a pedagógusokat ünnepeljük.
Intézményünk is köszönti a pedagógusokat s az eljövendő tanítókat, oktatókat.
Őszintén kívánjuk, hogy sok pozitív élmény gazdagítsa munkájukat, s tanítványaik élménytárát!

Egy kis visszatekintő

Magyarországon 1952. június 7-8-án ünnepelték először ezt a napot, s ez alkalomból adták át a kiváló tanítói és tanári okleveleket, később egyes kitüntetéseket az ország legjobb pedagógusainak. 1993 és 2012 között a tanárok, oktatók kitüntetése január 22-én, a magyar kultúra napján volt, 2013-tól ismét e napon adják át az oktatással, pedagógiai munkával kapcsolatos díjakat.

Ha visszatekintünk a régmúlt korokra, már időszámtásunk előtt a II–I. évezred során találkozhatunk az oktatás intézményesült formájával. Mezopotámiában ebben az időszakban kialakult egy független szabad értelmiségi réteg, akik a tábla házának a tanárai voltak és oktatással, neveléssel is foglalkoztak. Az alapképzést, az írást, olvasást, számolást és elemi tudományos ismereteket a „tábla háza” (édubba) nyújtotta. Ez a köznép fiai előtt is nyitva állt. Egyiptomban írnokképző iskolák jelentek meg, ahol az írnokok utánzás, gyakoroltatás módszereivel igyekeztek átadni a tudást. Itt neveléssel nem találkozunk, hiszen itt elsősorban felnőtt emberek tanultak és ilyenkor már nincs szükség neveltetésre. Indiában a kasztok alapján szerveződött a tanítás, amely a tanító házában valósult meg. Itt a gyermekek 4-5 hónapot töltöttek el.

India

Indiában az oktatásra a buddhizmus megjelenése nagy hatással volt, ekkor jelentek meg a buddhista papok, akik a tanítást vezették. Kínában a falvakban magántanítók tanítottak, itt nem volt intézményesült formában oktatási intézmény, erre egyedül csak a városokban volt lehetőség, amelyet a kormány létesített. Az oktatás itt ingyenes volt, az alapiskolába a diákok 5-től 10 éves korig jártak, befejezéskor pedig vizsgát tettek. Csak fiúgyermekek tanulhattak, de a gazdagabb családoknál lehetőség volt arra, hogy a leányaikat magántanítókkal oktassák.

Spárta és Athén

A görög városállamok közül Spártát és Athént érdemes kiemelni. Nevelési szokásaik jelentősen eltértek egymásétól. Spártában a gyermekeket korán elszakították szüleiktől, és közös táborokban sajátították el azokat az ismereteket, amelyekre egy jó spártai katonának szüksége volt. Itt a paidanomoszok, gyermekfelügyelők neveltek és tanítottak, de a tudásnál csak azt tartották fontosnak, ami egy katonánál elengedhetetlen.
A paidanomoszok csak a legbátrabb és legértelmesebb kiképzett fiatal fiúkból lehetettek. Athénnál ezzel szemben teljesen más volt a helyzet, a tudást nagyra tartották és ennek megfelelően minden képesség átadásához kialakították a megfelelő oktatási intézményeket. Athénnál találkozunk a paidagogosz szóval is, ő volt az a rabszolga, aki a gyermekeket elkísérte az iskolába, illetve mivel ő maga műveltebb volt az átlag rabszolgánál, ezért az otthoni tanulásban is segítette a gyermekeket. Az intézményeknél dolgozók munkájukért fizetséget kaptak, fizetésük a tanítványaik számától függött. Csak az alapvető ismereteket kellett tudniuk, a számolást, olvasást és írást. A középfokú oktatás a grammatikai iskolában a grammatikosz, az irodalomtanár vezetésével folyt. Itt megkezdődött a klasszikus írók és költők műveinek elemzése is.

Róma

Rómában a Kr. e. 300–146-os időszakban intézményesült az oktatás, ami hasonló volt a görögökéhez, hiszen azt szinte teljes egészében átvették tőlük. Érdemes megemlíteni az e korban élt Quintillianus pedagógiai elméletét, aki retorikai iskolákban oktatott és a császári udvarban nevelőként működött. Fontosnak tartotta, hogy a pedagógus művelt legyen, de ezenkívül a dajkának és az anyának, vagyis a nevelőnek a szerepét is fontosnak tartotta. Fellépett a testi fenyítés ellen.

Középkor

A középkorban új iskolatípusok jönnek létre, a plébániai iskolák, ahol a plébánia papjai tanítottak. Az ifjúságot maguk köré gyűjtötték, liturgikus könyvek olvasására tanították őket és gregorián énekekre. A székesegyházi iskolákban az egyház magasabb szintű terjesztése és védelme miatt magasabb képesítésű tanárokat és tudós férfiakat vettek fel pedagógusként.
A városok számára speciális intézményként jelent meg a városi plébániai iskolák, ahol az oktató az iskolarektor volt. Többnyire egymaguk látták el valamennyi tanulócsoport oktatását, Megbecsült állás volt a középkorban a városi iskolarektorság, az anyagi gyarapodás és a társadalmi tekintélyszerzés jó lehetőségét adta. A XIV–XV. században azonban már többnyire világi férfiak, az ún. városi literátus réteg tagjai vállalkoztak iskolarektorságra.

A humanisták felléptek a középkori oktatás ellen. A lexikális magolás helyett inkább a logikus gondolkodást elsajátíttatását tartották fontosnak. Képviselőik közül pl. Rotterdami Erasmus a pedagógus egyik legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy figyelje meg a gyermekkor sajátosságait és igyekezzen egy ehhez igazodó oktatási és nevelési módszert kialakítani. Juan Luis Vivés eszménye pedig az volt, hogy a pedagógusok egészséges, edzett testű, klasszikus nyelvekben és természettudományokban egyaránt jártas, erkölcsileg érett, világban érvényesülni tudó, őszinte, bensőséges vallásos hitű embert neveljenek. Szükségesnek tartja, hogy a nevelő tervszerűen tanulmányozza a gondjaira bízott minden egyes gyermek képességeit, hajlamait, jellemvonásait – ezzel a pszichológiai szempont érvényesítésének indokoltságát fogalmazza meg elsőként a nevelés történetében.

XVII.-XVIII. század

A XVII. század az oktatástörténetnél egyfajta átmeneti időszaknak tekinthető, ugyanis ekkor a szülők és nevelők közelebb kerülnek a gyermekeikhez és ez az oktatásban is megnyilvánul. Fontossá válik az, hogy a pedagógus ne csak tanítsa a gyermeket, hanem szeresse is, ne eszközként tekintsen rá, hanem emberként.

A jelentős változás a XVIII. században, a felvilágosodás időszakában jelentkezik. A keresztény tanítást felváltja a világi tanítás. Neves gondolkodói úgy vélik, az ész, az erény és a tehetség mind a nevelés eredménye. Nemcsak az egyes ember, hanem a tágabb közösségi körök, a nemzetek boldogulása is a neveléstől függ. S ha ez így van, akkor a felvilágosult államnak joga és kötelessége a nevelés tartalmának és szervezeti kereteinek meghatározása. Az állam tehát illetékes a köznevelés, a közoktatás kérdéseiben.

A pedagógia, a tanítás és nevelés a XIX. században válik önálló tudományággá jelentősen meghatározzák majd a pedagógus feladatát. Megfogalmazódik a pedagógus egyfajta szerepe is, olyan személy legyen, aki a társadalomban való beilleszkedéshez megfelelő nevelést biztosít a gyermekek számára.

XX. század

A XX. században már különféle elméleteket állítottak fel a pedagógusszereppel kapcsolatosan, amely egyben lefedi a pedagógusnak a feladatát is.

Mai értelmezés szerint a pedagógusnak a tanításon és nevelésen kívül sok más egyéb feladatnak is meg kell felelnie, szerepköre rendkívül komplexnek tekinthető. Ide tartozik a kollégáknak, diákoknak, illetve a szülőknek való megfelelés, amelyek sokszor ellentétbe is kerülhetnek egymással. A pedagógusnak egyaránt van hatalma, de egyben kiszolgáltatott is.

100 évvel ezelőtt, a XX. század elején a világ egyik legjobb iskolája lett a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium, ahol Nobel-díjas tudósaink többsége tanult. Mi volt a titka?
Wigner Jenő, Nobel-díjas fizikus így írt tanárairól:

„Ezek a nagy tanáregyéniségek imádtak tanítani, és rendkívül sikeresen motiválták a diákokat a tanulásra. Nemcsak elkötelezett hivatástudatuk és tényszerű tudásuk volt imponáló: a tudás tiszteletét és szeretetét is sikerült átadniuk.” 

Kék bálvány

Szerző:

Milyen nehéz lehetett a némafilmek színészeinek hangosfilmre váltani. Megválni az addig alkalmazott, az élőbeszédet pótló módszerektől. Szelidíteni a gesztusokat, mozdulatokat, mimikát vagy a színpadi színésznek beszédmodort váltani … pedig ez várt a hangosfilmek első szereplőire.
90 évvel ezelőtt, 1931. április 28-án kezdték forgatni a Kék bálvány című, első magyar hangosfilmet a régi Corvin Filmgyár telepén, a budapesti Gyarmat utcában. Öt hónappal később, szeptember 25-én mutatták be a budapesti Royal Apolló moziban. Olyan népszerű színészek játszottak benne, mint Jávor Pál, Beregi Oszkár és Gózon Gyula.

A filmet Lázár Lajos rendezte, operatőre Eiben István volt.

A bemutatót nagy várakozás előzte meg, sokat reméltek az újtechnika bevezetésétől, a film azonban nagy bukás volt. Nem aratott sikert a téma, az Amerikába kivándolorolt, elszegényedett magyar báró és inasának története. Két betétdala a filmzenék népszerű slágere lett, a legismertebb talán a Van London, van Nápoly, van Konstantinápoly…című.
Mégis, a sikertelenség ellenére ez a film jelentette a magyar hangosfilm korszakának kezdetét.

Borítókép: port.hu