Csodagyerek volt. Édesapja cimbalmon játszott. Ő kottaolvasás tudása nélkül, autodidakta módon tanult zenélni. Alig volt 9 éves, amikor Dohnányi Ernő a Zenekadémián meghallgatva játékát azt mondta róla, nem ritka kincs, hanem egy igazi Kohinoor.
100 éve, 1921. november 5-én született Budapesten CZIFFRA GYÖRGY zongoraművész.
Az an­gyalföldi Tripoliszban nőtt fel igen szegény körülmények között. Gyermekkorában sokat betegeskedett, de amikor egész­ségi állapota engedte, odaült a nővére számára bérelt zongorához, és a tőle ellesett darabokat gyakorolta.

Tehetségét édesapja ismerte fel. Öt évesen már cirkuszban zongorázott, improvizált. A Zeneakadémiára egy házaló jóslata révén került, aki nagy jövőt ígért neki, és azt állította, hogy beajánlotta Dohnányi Ernőhöz. Ez nem volt igaz, ám a Zeneakadémia főigazgatója mégis meghallgatta és felvette a nyolcéves fiút. Kivételt tettek vele, hiszen nem volt szokás bárkit előzetes zeneiskolai tanulmányok nélkül felven­ni az intézménybe. Cziffra György így 1930-ban, mindössze 9 évesen kezdhette meg tanulmányait a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán Dohnányi Ernő tanítványaként.

A fiatal zongoraművész itthon sikert sikerre halmozott, de megindult nemzetközi karrierje is. A harmincas években számtalan hangversenyt adott a skandináv országokban és Hollandiában. Tehetségét Istentől kapott adományként fogadta. Tanulmányait anyagi okok miatt nem fejezhette be, kénytelen volt bárzongoristaként keresni a kenyerét, miközben magánúton tanult tovább. A pesti éjszakai élet fellegvárának számító Arizona mulatóban is játszott. 19 éves volt, amikor megismerte Soleilkát, az egyiptomi származású táncosnőt, akit rövid idő múlva, feleségül vett.
Két évvel később megkapta a behívót. Ágyúk és virágok című önéletrajzi könyvében így ír arról, hogy miért nem élhette egy átlagos előadóművész életét:
A hosszú éjszaka miatt [II. világháború] létem egy jelentős része nem a nagyvilág koncert­termeinek színpadán játszódott, hanem egy borzalmas háború hadszínterein.

A keleti frontra került, ahol tanksofőrnek jelentkezett. Egy ízben meglátogatta a hadtestet egy altábornagy, és Cziffra parancsot kapott a tisztek szórakoztatására:

„A sors iróniájaként kétévnyi kihagyás után két órát kaptam, hogy visszaszerezzem kezeim valaha volt rugalmasságát és gyorsaságát – írja önéletrajzi könyvében.
Egyórányi bevezető gyakorlat után […] úgy döntöttem, hogy belevetem magam a mély­vízbe, és különböző témákra kezdtem impro­vizálni.”

A rövid gyakorlás után egész este a tiszteknek játszott, és játékával annyira lenyűgözte őket, hogy felajánlották neki: elviszik Berlinbe, ahol karriert csinálhat. Ő ezt azonban származása miatt sem vállalta. Ajándékként egy laposüveg francia konyakot kapott az altábornagytól. Késő este, mielőtt visszament volna szállására, sétált egyet a közeli pályaudvar irányába, ahol észrevett egy indulásra kész vonatot. A két őrnek adta a konyakot, és mialatt ők ezt megitták, el­lopta a mozdonyt és megszökött.
A szökését követően nehéz időszak várt rá, ugyanis elkapták, és előbb fogolyként egy barlangban, majd fogolytáborban sínylődött. Egy idő után elengedték, de a hadseregben kellett szolgálnia.
1946-ban tért haza. Újra kiskocsmákban és eszpresszókban lépett fel, miközben folytatta tanulmányait a Zeneművészeti Főiskolán Ferenczy Györgynél, aki így emlékezett vissza első találkozásukra:

„1950-ben egy este betévedtem a Kedves presszóba, és egyszerre különleges zongoraszó ütötte meg a fülemet. Ki lehet ez, aki részben szórakoztató zenét játszott, részben szabadon improvizált ilyen nagyszerűen? Megismerkedtünk, s Cziffra György néhány hét múlva rendkívüli hallgatónak került be a főiskolára. Röpke hónapok alatt éveket haladt előre, hihetetlen tempóban bontakozott ki nem mindennapi tehetsége. Emlékezetes sikert aratott már legelső nyilvános koncertjein, valósággal lázba hozta művésztanárait, hallgatóit…”

Cziffra György – sikerei ellenére – mégsem találta biztosnak jövőjét, így 1950-ben feleségével és kisfiával együtt megpróbált disszidálni, de elfogták és kényszermunkára ítélték. A kemény fizikai munka miatt azonban csuklója maradandóan károsodott. 1953-ban szabadult, s bár kezei a durva munkát megsínylették, újra a zongorázással próbálkozott a pesti éjszakában.

Ismét folytathatta szólistakarrierjét is, és rövidesen különleges rangot vívott ki magának a zenei életben. Fellépésein kívül közel négy és fél órányi zenét játszott szalagra a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat (a Hungaroton elődje) részére – ezek ma már mind hozzáférhetők lemezen. 1955-ben Liszt-díjjal tüntették ki, ez volt az első alkalom, hogy a díjat nem zeneszerző kapta.

1956-ban családjával Franciaországba emigrált, ahol haláláig élt. 1956 decemberében érkezett Párizsba, és ott már első hangversenyével szinte üstökösként robbant be a világ zenei életébe. Technikai virtuozitásával, pontos, tiszta vonalrajzú és tüzes energiájú játékával világszerte átütő sikert aratott. Ma különösen a XIX. századi repertoár, elsősorban Schumann, Chopin és Liszt zenéjének avatott tolmácsolójaként tartják számon. Saját készítésű átiratai remek zeneszerzői készségről és kiváló ízlésről tanúskodnak.

Érett korára a XX. század legnagyobb pianistái, Rubinstein és Richter mellé emelkedett, elégedett azonban soha nem volt magával, állandóan tökéletesíteni igyekezett tudását.
1968-ban, feleségével Párizs közelében, Senlisben telepedtek le, ahol ünnepelt előadóművészként élt.

Patrónusi tevékenységét 1969-ben kezdte, amikor Versaillesban megalapította a nevét viselő nemzetközi zongoraversenyt. Saját eredményei közé tartozik a senlisi királyi kápolna helyreállítása, illetve az ottani Liszt Ferenc Auditórium létrehozása. Számos alapítvány és ösztöndíj megálmodója és megteremtője, aki a pályakezdő művészek tanulmányainak támogatásával kiemelkedő szerepet vállalt a nagy európai pianista-hagyomány továbbörökítőjeként. Vallotta, hogy a korábban neki nyújtott sok segítséget a fiatal tehetségek támogatásával hálálhatja meg.

1973-ban látogatott először haza, hangversenyén tombolva ünnepelte a közönség. 1986-tól mesterkurzusokat vezetett a keszthelyi Helikon Zenei Fesztiválon. Tiszteletbeli elnöke volt a 100 tagú Budapest Cigányzenekarnak, 1986-ban Kőszeg díszpolgára lett. 1993-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjével tüntették ki, ugyanebben az évben megkapta a francia Becsületrend tisztikeresztjét is.

Cziffra György régészettel, a francia-magyar történelmi kapcsolatok kutatásával is foglalkozott, s évente fesztiválokat rendezett Festival du Graal néven. Fia, ifjabb Cziffra György is zenész, karmester lett, akivel annak 1982-es tragikus haláláig többször adott közös koncertet. Fia korai halálát nehezen viselte, zenekarral többé nem lépett fel és lemezfelvételt sem készített.

Cziffra György 1994. január 15-én, 73 éves korában, súlyos betegségben hunyt el egy Párizs környéki klinikán. Idézzük önéltrajzi regényének egy gondolatát:

„A küldetés nem más, mint a többi ember érzelmi forrásainak őrzése.”

A cikk az ezenanapon.hu, Wikipedia, Zeneakademia.hu információinak felhasználásával készült.

Gondolunk-e néha arra, milyen lenne az élet zene nélkül? Pedig – anélkül, hogy észrevennénk – kitölti mindennapjainkat. Még meg sem születtünk, már hallhatjuk a környezetünkből szűrődő hangokat. Kicsi gyermekként édesanyánk, nagyszülőnk énekeit hallgathatjuk, majd az iskola formálja zenei ízlésünket, s felnőttként már magunk döntünk, mit hallgatunk a legszívesebben. És zene szól a rádióból, a televízióból, az éttermekben, köztereken … és a filmek sem képzelhetők el zene nélkül.

Október elseje világszerte az a nap, amikor a zenét ünnepeljük. Az UNESCO YEHUDI MENUHIN hegedűművész és karmester javaslatára – akit 1969-ben az UNESCO Nemzetközi Zenetanácsának elnökévé választottak – 1975-ben október 1-jét a ZENE VILÁGNAPJÁVÁ nyilvánította.

„Arra szeretnék buzdítani minden várost, falut és országot, hogy rendezzenek sokféle zenei eseményt ezen a napon. Örülnék, ha nemcsak koncerteken, rádióműsorokban szólalnának meg régi és főként mai művek, hanem spontán megnyilvánulásként utcákon és tereken is muzsikálnának énekesek, kórusok, jazz-zenészek és a komolyzene legjelentősebb előadói.” – mondta Menuhin. Yehudi Menuhin a nyugati klasszikus zeneművészet mellett szeretettel fordult a távolabbi kultúrák, India, Kína, Japán felé is, úgy vélte, hogy a muzsika ezerféle színe, és azok megismerése közelebb viszi az embereket egymáshoz.

A csend fontosságára is felhívta a figyelmet:

„…Jó lenne, ha a zenei héten egy-két percet a csendnek szentelnénk mindenütt a világon, a gondolkodásnak, a hallgatásnak és az elmélyedésnek! … Legyen pár percnyi csend, mert ez nagyon fontos a zene élvezéséhez.”

Töltődjünk hát mi is! Emeljük fel a lelkünket!

,,A zene az életnek olyan szükséglete, mint a levegő. Sokan csak akkor veszik észre, ha már nagyon hiányzik.” (Kodály Zoltán)