LATINOVITS ZOLTÁN

Maga menjen színésznek!” – javasolta Bajor Gizi, amikor egy önképzőköri előadáson meglátta a még csak epizódszerepet alakító diákot.

44 évesen ment el, és színészkirálynak tartották. Ha tovább marad közöttünk, vajon mit tudott volna még hozzátenni ahhoz a róla kialakult képhez, amely a XX. század magyar színészlegendáinak sorába emelte?

LATINOVITS ZOLTÁN 90 éve, 1931. szeptember 9-én született Budapesten… ahogy ő mondja, a Gundel Étteremben. Édesanyja, Gundel Katalin a család leszármazottja volt. Férje, a színész apja hamar elhagyta a családot, amely Latinovits Zoltánt egész élete során érzékenyen érintette. Édesanyja később férjhez ment Frenreisz István orvoshoz, akitől két gyermeke született, a később szintén színészi pályát választó Bujtor István és a zenész Frenreisz Károly. A három testvér szeretetben, a Városliget közeli, élményekkel teli világában nőtt fel.

1949-ben érettségizett az Állami Szent Imre Gimnáziumban. Az akkori államosítások során a Gundel családtól az éttermet elvették, Latinovits nagyszüleit kirakták az épületből, sőt – német származásuk miatt – 1951-ben ki is telepítették őket egy tanyára. Ő maga ekkor asztalostanonc, majd hídépítő munkás lett, de hamarosan beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre, és 1956-ban építészmérnökként vörös diplomát kapott. Közben NB I-es kosárlabdázó és vitorlásversenyző is volt, de a színészetnek sem fordított hátat. Az egyetemi évek alatt is folyamatosan szavalt, Lehotay Árpád és Galamb Sándor tanítványaként. 1956-ban Debrecenben segédszínésznek szerződtették.

Filmezni 1959-ben kezdett, ötvennél több filmszerepe közül a legemlékezetesebb Bükky százados a Hideg napokban, valamint a Karinthy művéből készült Utazás a koponyám körül című filmben az író és másik énje, amelyért a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfi színésznek járó díját vehette át. Szerepelt többek között a Várkonyi Zoltán rendezte Jókai-adaptációkban (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán) és Jancsó Miklós korszakos filmjeiben, az Oldás és kötésben, valamint a Szegénylegényekben. Megismételhetetlen alakítást nyújtott A Tóték megfilmesített változatában, az Isten hozta őrnagy úrban és a Huszárik Zoltán rendezte Szindbád című filmben.
Modern játékstílusát intellektuális szerepértelmezés, az indulatok aprólékos ábrázolása, kivételes ironizáló hajlam jellemezte alázatos, tiszta alakításokkal.

Életének utolsó éveiben összeférhetetlennek, „rendszerellenesnek” tartották egyéni véleménye, meg nem alkuvó életszemlélete, nehéz természete miatt. Mindenkinek az igazat mondta, ha néha kíméletlenül és túlzottan szigorúan is, de mindenképpen találóan és bátran. Alkatából kifolyólag ekkor már alig kapott szerepeket, és folytonos zaklatásoknak volt kitéve.

Sokat viaskodott az akkori hatalom képviselőivel, szeretett volna másfajta színházat létrehozni a hozzá hasonló szemléletű színészek, színházi szakemberek részvételével.

„…összeférhetetlen vagyok. Mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják – azokkal én nem tudok egyetérteni. Nem is fogok. Erre engem nem lehet rávenni.”

Harcait, igazságkeresését, jobbító szándékát írásban is megfogalmazta a Ködszurkáló című önéletrajzi kötetében.

Hányatott sorsa, üldöztetése ellenére ebben az időszakban tömegek zarándokoltak el verses előadóestjeire. Nemcsak színész és filmszínész, de kimagasló tehetségű, a versmondást azóta is megismételhetetlen csúcsokra juttató előadóművész is volt többek között Ady Endre, József Attila, Kosztolányi Dezső verseinek ihletett előadójaként.
A körülötte kialakult helyzet mély depresszióba sodorta. Antidepresszánsokat kapott, de úgy döntött, abbahagyja a szedésüket. Méltatlannak érezte, hogy mellékhatásaként emlékezetkihagyás fenyegeti fellépéskor “Nem emlékszem a szövegekre!” – mondta. 1976. június 4-én hunyt el Balatonszemesen, egy vonat ütötte el. Mondják, szerepet tanult, gyakorolt, s hogy figyelmetlensége sodorta-e a vonat elé … vagy maga döntött így, talán sosem tudjuk meg.

Ruttkai Évával 1960-ban, Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájának miskolci próbáin találkozott. Szigethy Gábor színháztörténész, Ruttkai Éva lányának férje így ír erről:

Olyan elementáris volt Zoltán tekintete, hogy Éva még válaszolni se tudott rá. Újra kellett kezdeni a próbát.”, s mint mondják, hetekkel a próba előtt éjjeli szekrényére helyezte a távolról csodált színésznő fényképét, hogy szokja a közelségét.
Egymásba szerettek, és a színész haláláig együtt is éltek. Ruttkai Éva egy késői visszaemlékezésében elmondta: „Téptük egymást, de mi értettük egymást legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő…”

10 évvel élte túl Latinovits Zoltán halálát. Minden reggel felment szobájába, s gyertyát gyújtott. Az elégett gyufaszálakat egy lassan megtelő üvegbe tette … amelyet később a lakásuk földszinti helyiségeiben kialakított Ruttkai-emlékszobában őriztek.
Mindkettőjükről kisbolygót neveztek el.

Forrás: wikipedia

SIR WALTER SCOTT, FEDERICO GARCÍA LORCA, SALVATORE QUASIMODO

Sokunknak csenghet még fülébe egy régebben vetített történelmi filmsorozat, az Iwanhoe zenéje. A film alapjául szolgáló regény szerzője jó néhány halhatatlan alakot formált meg fordulatos történelmi meséiben, s tette őket az olvasók örök ismerőseivé.

Az író, SIR WALTER SCOTT, a történelmi regény műfajának megteremtője 250 évvel ezelőtt, 1771. augusztus 15-én született Skóciában, Edingurgh-ban.

A XVIII. század elején fél Európa találgatta, ki lehet a páratlan sikerű regények szerzője, hiszen Walter Scott, aki nemcsak író volt, hanem lelkiismeretes tisztviselő és várúr is egy személyben, elrejtőzött a nyilvánosság elől.

Pedig nem is regényírónak készült. Scott skót nemesi családból származott, apja ügyvéd volt, s ő is annak készült. Negyvenhárom éves volt, amikor első regénye megjelent. Nevét az angol irodalmi életben akkor már rég jól ismerték mint költőét. A történelmi ábrándok színes felidézője volt, a skót táj és a skót múlt jól verselő poétája. Közben különc nemesúr, aki középkori hangulatú kastélyban lakott, s egy szakértő felkészültségével gyűjtötte a régiségeket. Nemcsak a történelemben volt jártas, de a régiségtanban is: pontosan tudta, mikor milyen ruhákat viseltek, milyen bútorok között laktak, milyen eszközöket használtak. Ez a gazdag ismeretanyag később nagymértékben meghatározta korábrázoló módszerét.

A verselést hátrahagyva a romantikus történelmi regény felé fordult, amely valójában már benne lappangott addigi költészetében.

Volt ereje hátat fordítani a költészetnek, és volt művészi leleménye, hogy megtalálja az új műfajt, amelyben ő a versenytárs nélküli.
Regényeiben, az elsőtől, a Waverleytől kezdve történetek hosszú során keresztül mutatta meg a skót nép útját a hajdani függetlenségtől kezdve az időszerűtlenné vált ábrándokon keresztül az Angliával való egyesülésig. Nem is tagadta, hogy szíve az ábrándos múlthoz húzta, esze a józanul épített jövőhöz. A skót témájú művei közül alighanem a legkiválóbb a Puritánok (Old Mortality), amely a XVII. század végének tényeit, ábrándjait és küzdelmeit idézi.
Később következtek az angol tárgyúak. Ezek közé tartozik leghíresebb és talán legjobban megírt regénye, az Ivanhoe, a normann urak és a saxon nép ellentéte, amelyben kibontakozik a későbbi angol nemzet.

Utolsó jelentékeny regényében, a Quentin Durwardban a francia középkort mutatja be, amikor XI. Lajos kíméletlen, de nagyon céltudatos uralma idején kialakult az egységes, központi kormányzatú Franciaország.

Az írót elsősorban nem a történelem nagy hírű személyei érdekelték. Kort ábrázolt, amelyben a valóban élt alakok csak a történetek peremén jelentek meg. A központban a korokátlagemberei álltak, akik rendszerint derék, rokonszenves, de apróbb hibáktól sem mentes alakok, akik saját életük boldogulását keresve egyszerre csak a viharzó történelem kellős közepén találták magukat.

A negyvenhárom éves regényíró egy csapásra világhíres lett. Múltban játszódó regényeket addig is írtak már, de az előbbi korok nem igényelték a történelmi hitelességet.
A hátralevő tizennyolc év alatt valószínűtlenül sokat írt. Az izgalmas kalandok, látványos jelenetek mellett hiteles környezetábrázolása, gördülékeny stílusa és humora tette teljessé regényeit. Történetei a mai olvasó számára – mint oly sok romantikus mű – kicsit naivnak hatnak, a saját korában azonban Scott hallatlan népszerűségnek örvendett. És nemcsak korának legünnepeltebb és legtöbbet olvasott regényírója volt, de ösztönzése és módszerbeli hatása pontosan kimutatható a következő írói nemzedékek fontos alakjain.

61 éves korában hunyt el Skóciában, Abbotsforban.

Szerb Antal úgy tartotta, „Shakespeare után ő az az angol író, aki legnagyobb hatással volt az egyetemes irodalomra.”

FEDERICO GARCÍA LORCA

Mindössze 38 évet élt, s mi minden belefért rövid életébe. A színházi világban volt rendező, dramaturg, színházszervező és színész. Népszerű zeneszerző, sikeres festő, rajzoló s egyben néprajztudós is volt. A korabeli spanyol kultúra legkiválóbb, legsikeresebb alkotójának tartották. 80 éve, 1936. augusztus19-én hunyt el FEDERICO GARCÍA LORCA.

Az andalúziai Fuente Vaqueros nevű falucskában született 1898. június 5-én. Apja jómódú földbirtokos volt, anyja tanárnő. Jezsuita gimnáziumban érettségizett, majd 1915-től egyetemen folytatta tanulmányait. Jogot és filozófiát hallgatott, mellette zenét és festészetet tanult, verseket írt.

Első irodalmi munkája 1917-ben jelent meg, egy év múlva kiadták első, prózai írásokat tartalmazó kötetét is, amelyet egy kasztíliai utazás ihletett. 1919-ben a Madridi Egyetemre került, s tagja lett a Residencia de Estudiantesnek (a hallgatók kollégiumának), amely ebben az időben a főváros kulturális központja volt.

Itt kötött barátságot Salvador Dalíval, Luis Bunuellel, Rafael Albertivel. Muzsikusnak is készült, nagy hatással volt rá Manuel de Falla. A Residencián eltöltött első két év után felolvasóestjeinek köszönhetően nevét és verseit már országszerte ismerték.

1920-ban írta első színdarabját, A halálthozó pillangót. 1922-ben részt vett a granadai népzenei fesztiválon, s ennek hatására a népköltészetben és a cigány művészetben, a hagyományos műfajokban vélte megtalálni a saját mondandójához illő kifejezési formát. Ekkor jelentek meg rendkívül népszerű kötetei, az Andalúz dalok és a Cigányrománcok (Romancero gitano), mely utóbbi a világirodalom alapművei közé tartozik.
A görög tragédiák feszességét a népi szürrealizmussal vegyítő drámái egyéni hangot képviseltek a XX. század színiirodalmában. Népi drámatrilógiájának darabjai a Vérnász a Yerma és a Bernarda Alba háza. E műveiben a nők állnak a középpontban, elfojtott szenvedélyeik és a tradicionális, merev életszemlélet közötti küzdelem alakítja sorsukat.

1927-ben Mariana Pineda című darabjához a barát, Dalí tervezett díszletet, s ebben az évben nyílt kiállítása rajzaiból Barcelonában. Gallo címmel folyóiratot indított, majd New Yorkban és Kubában töltött egy évet.

Az idegenben töltött egy évről szól A költő New Yorkban című műve, amely csak halála után jelent meg. 1931 áprilisa, a köztársaság kikiáltása után belevetette magát a színházi életbe, egy egyetemi színtársulat, a La Barraca első embere lett.

A színházban elemében volt: zenélt, szervezett, rendezett, és megírta – 1934-ben meghalt torreádor barátja emlékére – talán legszebb elégiáját, a Torreádorsiratót.
A polgárháború kitörésekor Granadában tartózkodott, hogy a maga eszközeivel az ellenállásra buzdítsa bajtársait.

Nem tudhatta, hogy neve – baloldali meggyőződése és nyílt homoszexualitása miatt –szerepel a francoisták feketelistáján.

1936. augusztus 16-án letartóztatták, s bár a zeneszerző Manuel de Falla Franco vezérkaránál próbálta kijárni elengedését, 1936. augusztus 19-én hajnalban, tárgyalás és szabályos ítélet nélkül kivégezték.

A holttestét rejtő tömegsír egyes feltételezések szerint Granada közelében található (a felkutatására folytatott kísérletek eddig kudarcot vallottak).
Federico Garcia Lorca több mint 19 ezer darabból álló hagyatékát – amelyben rengeteg kézirat, levél, fénykép, rajz és a személyes könyvtára is található – a nevét viselő alapítvány kezeli, a spanyol állam pedig védett kulturális értéknek nyilvánította.

Hegedűs Géza így írt róla a Világirodalom arcképcsarnoka című műben:

Otthonában ugyanúgy hangoztatta lírai költeményeiben a cigányok emberségét, jogukat az egyenjogúságra, mint Amerikában a négerekét. Szavakkal, dallamokkal, színekkel harcolt az emberi méltóságért, egyenlőségért, méltányosságért, demokráciáért. Meg is bűnhődött érte, a sötétség zsoldosai a számlálhatatlanokkal együtt őt el elpusztították.”

SALVATORE QUASIMODO

Balatonfüreden a múlt század közepén, a Tagore sétányon egy olasz költő fát ültetett gyógyulása emlékére, és versben fogalmazta meg a balatoni tájhoz, a városhoz fűződő érzéseit. A költő, műfordító, kritikus SALVATORE QUASIMODO 120 éve, 1901. augusztus 20-án született a szicíliai Modicában.

Salvatore Quasimodo 1961-ben járt Balatonfüreden, s gyógyulása emlékére a Tagore sétányon emlékfát ültetett, és versben fogalmazta meg a balatoni tájhoz, a városhoz fűződő érzéseit.
A város a Tagore sétányon állította fel a költő mellszobrát.

Mérnöknek készült, Rómában egyetemre járt, de nehéz anyagi helyzete miatt tanulmányait abbahagyta, különféle segédmunkákból tartotta el magát. Közben verseket írt, és megtanult görögül, latinul.

Első verseiben sejtelmes, a próza nyelvén alig megfogalmazható hangulatok, egymásra rétegződő, sokszorosan összetett érzések, emlékfoszlányok és vágyódások, a lélek belső tájaiba átolvadó világ énekeseként jelentkezett.

1926-ban visszatért Dél-Olaszországba, ahol Reggio Calabria polgári műszaki szolgálatának alkalmazottjaként dolgozott. Költészete itt új lendületet kapott: felvette a kapcsolatot messinai barátaival, s a velük töltött beszélgetések és eszmecserék mentén alakult ki költői nyelvezete, s közeledett a hermetizmus felé (ez az irányzat nem a szavak jelentését, hanem hangalakját tartja fontosnak a költészetben, az értelemtől független szózenével akar asszociációkat kelteni).

Jórészt ebben az időben keletkeztek első kötetének versei. Központi témája a költő szülőföldje, Szicília, gyermekkorának mesés és csodálatos színhelye.
1929-től Firenzében élt, s az ottani irodalmi körök támogatásával adta ki első köteteit. Kezdetben az olasz hermetizmus egyik vezető egyéniségének tekintették.
A verseket mind áthatja a szülőföld iránt érzett szeretetteljes nosztalgia, egyfajta fájdalom érzése, mely az elveszett boldogság utáni vágyakozásból fakad. Istenhez való viszonyát szüntelen gyötrődés kíséri.

Később tanár lett a milánói Konzervatóriumban, ahol haláláig irodalmat tanított, s ahol tagja lett egy költőkből, zenészekből, festőkből és szobrászokból álló baráti társaságnak. Versei fő témája ekkor a magányosság és a táj volt. A dekadens életérzés egyre erőteljesebbé vált, újra és újra előkerültek az elvágyódás, az útra kelés, a vándorlás és a szülőföld iránti vágyakozás motívumai. Szicília, mint egy rejtéllyel, mítoszokkal teli szürreális vidék jelenik meg.

A második világháború évei alatt az ellenállási mozgalom szellemi kisugárzásában élt, ezen időszak közösségi etikája döntő élmény volt számára, egyre inkább hitet tett baloldali elkötelezettségéről. Megváltozott költői nyelvezete és ars poeticája. Szakított a hermetizmussal és kilépett szűkebb hazájának környezetéből, csatlakozva az egyetemes európai, humanista áramlatokhoz. Művészetét a társadalmi megközelítés hatotta át. Utolsó korszakában az atomhalál víziói kínozták, s az első szputnyik fellövését mint korszakhatárt jelző eseményt ünnepelte. Műfordítóként főként az angol és a klasszikus irodalom avatott tolmácsolója volt. Lefordította János evangéliumát, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Shakespeare és Moliere néhány drámáját, Catullus, Ovidius, Vergilius, az amerikai E. E. Cummings és a chilei Pablo Neruda költeményeit. Színikritikákat írt. 1959-ben lírájáért irodalmi Nobel-díjat kapott, “amely klasszikus tisztasággal és tragikus életérzéssel fejezi ki korunkat”.
1968-ban hunyt el Nápolyban.

Az olasz és magyar kutúra és történelem az évszázadok során sok-sok ponton kapcsolódott egymáshoz. Ma is élő esemény a Balatonfüreden évente megrendezésre kerülő Quasimodo Nemzetközi Költőverseny és Költőtalálkozó. Az 1992-ben alapított versenyre több száz magyar és külföldi pályázat érkezik minden évben, amelyek közül zsűri választja ki a legjobbakat. Az emlék- és a különdíjas verset olasz nyelvre is lefordítják.

A cikk a wikipedia, a moly.hu, az irodalmiradio.hu információinak felhasználásával készült.

A magyar nemzeti és katolikus ereklye, a SZENT JOBB története

A székesfehérvári Nagyboldogasszony bazilikát – a középkori Magyar Királyság legnagyobb és legfontosabb s egyben a korabeli Európa egyik legnagyobb templomát I. István király kezdte építtetni nem sokkal az államalapítás után. Temetkezőhelyéül is választotta maga és fia, Imre herceg számára.

A halálát követő trónviszály idején a fehérvári káptalan aggódott, hogy István király holttestét megszentségtelenítik, ezért kiemelték márványszarkofágjából és a templom alatti sírkamrába rejtették. 1083. augusztus 20-án – a szentté avatási szertartása során – felbontották kősírját, amelyben a király földi maradványai „balzsamillatú” vízben úsztak. Ekkor választották le róla a mumifikálódott jobb kezet – mivel csodás erőt tulajdonítottak neki –, és a bazilika kincstárába vitték.

Innen a kincstár őre, egy Mercurials nevű pap ellopta és elrejtette. I. László király 1084-ben meglátogatta a papot bihari birtokán, ahol az ereklyét őrizte, megbocsátott neki, és itt alapította az ereklye őrzésére a szentjobbi apátságot, melyről Szentjobb település (ma a romániai Partiumban, neve Siniob) nevét kapta. (1084. május 30. a Szent Jobb megtalálásának emléknapja.)

Az Aranybulla (1222) törvénybe iktatta a Szent Jobb tiszteletét. A Jobb kifejezés itt még nemcsak a ma is látható kézfejet jelentette, hanem az egész kart, amelynek rajza (egy könyökben meghajlított kar) a szentjobbi apátság pecsétjén látható. A felső kart valószínűleg 1370-ben leválasztották, és Lengyelországba vitték Nagy Lajos uralkodásának idején, a lengyel-magyar perszonálunió megkötésekor. (Abban az időben nem volt ritka, hogy a királyok ilyesféle ajándékokkal szerezték meg idegen uralkodók jóindulatát, vagy éppen a békekötést pecsételték meg ilyen gesztusokkal.)

A 15. században kezdődött a Szent Jobb vándorútja: először Székesfehérvárra vitték, majd a török uralom alatt Boszniába; később (1590 körül) Raguzába, a mai Dubrovnikba, az ottani domonkos szerzetesekhez.


A szent ereklyét szállító különvonat 1938-ban.

Mária Teréziának köszönhető az ereklye Budára kerülése. Amikor tudomást szerzett hollétéről, mindent elkövetett annak visszaszerzése érdekében. Hosszadalmas diplomáciai tárgyalások után a raguzaiak kiadták, így 1771. április 16-án már Bécsben csodálhatták a hívek, majd nagy pompával Budára szállították. Itt a Szent Jobbot az angolkisasszonyok gondjaira bízta, s elrendelte, hogy augusztus 20-a Szent István ünneplésének napja legyen.

Az 1800-as évek elején II. József rendeletére a keresztesek férfirendje őrizte, majd a rend megszűnése után, 1865-től az esztergomi főegyházmegye feladata volt a Szent Jobb védelme. Az 1900-as évek elején a budavári palota Zsigmond-kápolnájába került, ahol 1944-ig volt látható.

1937 októberében a magyar katolikus püspöki kar elfogadta a „kettős szentév” programját, amely a 34. Eucharisztikus Világkongresszus és a Szent István-jubileumi év előkészítésének tervét tartalmazta. A szent év meghirdetést követő méltó megemlékezésként határozták el a Szent Jobb országjárását.

Az ünnepségsorozat nyitó rendezvényét május 30-án, közvetlenül az eucharisztikus világkongresszus bezárását követően rendezték.


A Szent Jobb Budapesten, az országjárás első állomására, Esztergomba induló vonaton
(1938. május 30.) (MTI Fotó: Bojár Sándor)

A II. világháború alatt a Szent Jobbot a koronázási ékszerekkel együtt elhurcolták, és egy salzburgi barlang mélyén rejtették el. Itt talált rá az amerikai hadsereg, s megőrzésre a salzburgi érseknek adták át. Végül az Amerikai Katonai Misszió három tagja hozta vissza Magyarországra, az 1945. augusztus 20-i körmenetre.

Az ünnepség végén a Szent Jobbot visszavitték az angolkisasszonyok zárdájába, és ott őrizték 1950-ig, a rend feloszlatásáig. Ezután a Szent István-bazilika plébániájának páncélszekrényében rejtették el, mert ezekben az években már nem volt szabad nyilvános körmentben tisztelni Szent István jobbját.

A változás 1987. augusztus 20-án történt, amikor a Szent István-bazilikában Paskai László bíboros, esztergomi érsek fölszentelte a Szent Jobb-kápolnát, amelynek létrejöttét néhai Lékai László bíboros kezdeményezte. Itt helyezték el szent királyunk ereklyéjét, amely azóta is látogatható.

Szent István király halálának 950. évfordulóján, 1988-ban ismét sor kerülhetett a Szent Jobb országjárására. Az érseki és a püspöki székvárosokban, valamint Pannonhalmán tízezrek fogadták a nemzeti ereklyét. 1989-től ismét évről évre elindul Szent István-napján a könyörgő körmenet.

A cikk a Szent István-bazilika és a wikipedia információnak felhasználásával készült.

Nemzetközi hangjegyek

„A zene világa, a világ zenéje összeköt!”

a Kodály Zoltán Ifjúsági Világzenekar koncertje

Vezényel: Vásáry Tamás

Helyszín: Budapest, Hősök tere

Időpont: 2021. augusztus 18. 18:30

Online és élő koncert 2021. augusztus 18-án, szerdán este 18:30-tól az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának magyar elnökségéhez kapcsolódó kulturális programsorozat nyitó koncertje a Szépművészeti Múzeum előtt.

NOMEN EST OMEN

Minden előképzettség nélkül, tanára javaslatára jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, ahová fel is vették.
95 éve, 1926. március 4-én Válon született KOKAS IGNÁC Kossuth-díjas festő.

Édesapja nyomán asztalosnak készült. Kezdetben a költészet érdekelte, de később a képzőművészet felé fordult. 1947-ben került Budapestre, ahol a Dési Huber Kollégiumba került, itt barátkozott össze Nagy László költővel.

A Képzőművészeti Főiskolát 1952-ben végezte el. A konstruktivista Kmetty János és a posztnagybányai Bernáth Aurél voltak a mesterei. Festői foltokból építkezett. Diplomamunkája 1952-ben Az asztalos című kép volt, amelyet édesapjáról mintázott.
Az ’50-es évek végén nagy murális megbízatásokat kapott, Székesfehérvár és Oroszlány számára készített grafittói komoly kihívást jelentettek az addig csak vászonra festőművésznek.
Az 1960-as évek közepén “zöld korszaka” három évig tartott. 1968-ban húsz alkotásával szerepelt a velencei biennálén. 1969-től minden évben néhány hónapot Ginza-pusztán töltött (elhagyatott uradalom volt Alcsút mellett), s ekkor kezdődött el “Ginza korszaka”. Itt festette teljesen egyéni stílusú képeit az alakos és a nonfiguratív ábrázolás határán, kiváló kompozícióteremtő képességgel és erőteljes kolorittal, egyetemes emberi mondanivalókkal. 1973-1983-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanított, számos jeles tanítványa volt, köztük El Kazovszkij, Fehér László.
2009. november 11-én hunyt el Válon. A város díszpolgárává avatta.

KAJÁN TIBOR grafikus, karikaturista

NOMEN EST OMEN– értelmezésében jelentheti, hogy a név maga az ember, a név előjel, de gyakran használjuk úgy is, hogy a név kötelez. Tudhatta ezt KAJÁN TIBOR grafikus, karikaturista is, aki a kaján nevet később művésznévként igazította önmagához.
100 évvel ezelőtt, 1921. március 3-án (Klein Tibor néven) született Miskolcon.

Már egész kisgyermekkora óta vonzódott a rajzhoz. Édesapja rendszeresen járatta az Új Újságot, amelynek vasárnapi számai rendszeren tartalmaztak karikatúrákat. Első sikeres műfai próbálkozásait iskolája, a budapesti Vörösmarty reáliskola tanárairól készítette. Rajzait egyik reggel az imádság közben a padon felejtette… s ez nemcsak a diáktársak kirobbanó derültségét vonta maga után, hanem egy kiadós büntetést is. Az iskola vezetése évismétlésre ítélte azzal, hogy: „Ilyen kaján emberekre itt nincs szükség!” Attól kezdve ő volt a „kaján”, később hivatalosan is az lett. Előbb Kalász, majd Kaján Tibor.

Felsőfokú tanulmányait csak a II. világháború után végezhette el. A háború alatt munkaszolgálatos is volt. Az ott tapasztaltak késztethették e megfogalmazásra: „A humor tapasztalat szerint védekezés. A legnehezebb pillanatokban, a nincstelenségben, de még a lágerben is segít az emberen, ha humorral nyomorult helyzete fölé kerekedik…az emberi méltóságot lehet vele megőrizni minden körülmények között.”

1950-ben végete el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát. Mesterei voltak többek között Berény Róbert, Kmetty János, Barcsay Jenő.

Kaján Tibor emléktábla

Indulása óta a Ludas Matyi, 1964-től a Tükör, majd Új Tükör, később a Magyar Nemzet, majd a Magyar Hírlap munkatársa volt, rajzai, karikatúrái rendszeresen megjelentek a napilapok mellett a hetilapok és a havonta megjelenő kiadványok hasábjain. A “pesti humor” legnemesebb hagyományainak folytatói közé tartozott. Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és Heltai Jenő humora mellett döntő hatást gyakorolt stílusa, látásmódja formálódásában Madách Imre Luciferjének filozófiája és Daumier rajzművészete. Rajzai szöveg nélküliek, kizárólag a vizuális nyelv hatásmechanizmusára épültek.

A belső történésekre figyelt, rajzai a karikatúra műfaján belül az elmélyült, meditatív vonulathoz tartoztak, filozofikus mélységűek, asszociációi a legtávolabbi jelentésterületeket kötötték össze egymással. Mondandójában mindig kerülte a direkt politizálást, a rajz fő szerepét a rejtett összefüggések megtalálásában, feltárásában és megértésében látta. Az általa létrehozott, gyakorolt műfaj az ún. nekrológkarikatúra, amelynek hőse a művész által tisztelt vagy közel álló személy, akinek halála után összefoglaló, mintegy emblémajellegű rajzot készít (pl. Chaplin, Einstein, Liszt, Beethoven, Mándy Iván).

„A karikatúra a túlzás mestersége, gondolatokat, arányokat torzít el, márpedig ez csak úgy lehetséges, ha az ember ismeri a helyes gondolatokat és a helyes arányokat. A semmit nem lehet torzítani.” (Kaján Tibor)

A magyar és egyetemes karikatúraművészet meghatározó, iskolateremtő művésze 2016. május 16-án hunyt el Budapesten.

Nemzetközi nőnap története

Ha visszatekintünk a régmúlt korok történelmére, bizony a férfiak hőstetteitől, tudásától, hatalmától, tehetségétől „hangos” a történelem. Sokkal kevesebb híres nőről emlékezik meg a história, hacsak az ismertebbek közül is válogatunk: Nofertiti ókori egyiptomi királynét a XVIII. dinasztia idejéből, Ehnaton fáraó feleségeként ismerjük, s szépséges portréja világhírű; Kleopátra Egyiptom királynéjaként vált ismertté; Szapphó ókori görög költőnő volt.
A középkorban Jeanne d’Arc a százéves háború idején vezette a francia nép felszabadító harcát az angolok ellen. Artemisia Gentileschi a legismertebb olasz festőművésznő, a barokk korban mutatta meg férfiakat is megszégyenítő tehetségét. A nők története azonban – klasszikus szerepük, mint a háztartás és a család miatt – nem hagyott hátra sok forrást. A későbbi korokból is ismerhetünk híres királynőket, cárnőket, uralkodói feleségeket, de ők szinte mindnyájan a férfiakhoz kacsolódó világban lettek híresek. A nők egyenjogúvá válásában, oktatásában jelentős változást a XIX. század hozott. Magyar példák tekintetében az 1840-től egyre erősödő nőmozgalmaknak köszönhetően – Teleki Blanka, Karacs Teréz, Veres Pálné tevékenysége következtében – magyar lányok is járhattak középiskolába, szakképző intézménybe. Az első magyar diplomás hölgy Hugonnai Vilma volt, aki 1879-ben, az egyik svájci egyetemen kapott orvosi diplomát, melynek honosítása itthon hosszú időbe telt. 1895-től pedig már a magyar egyetem is fogadtak női hallgatókat.

Nemzetközi eseményeket idézve először azok az országok nyitották meg kapuikat a nők előtt, amelyekben a nők választójogáért indult mozgalmak is erősek voltak, így Anglia és az Amerikai Egyesült Államok.

Ezekben az országokban politikai demonstrációk is indultak nők egyenjogúságával és szabad munkavállalásával kapcsolatban. 1857. március 8-án New Yorkban negyvenezer textil- és konfekcióipari munkásnő lépett sztrájkba a béregyenlőségért és a munkaidő csökkentésért.

Az 1889-ben megtartott II. Internacionálé alakuló közgyűlésén Clara Zetkin beszédében hirdette a nők jogát a munkához, az anyák és gyerekek védelmét és a nők széles körű részvételét az országos és nemzetközi eseményekben.

60 évvel később, 110 éve, 1911. március 19-én Ausztriában, Dániában, Németországban és Svájcban tartották meg az első nemzetközi nőnapot.
Létrehozói szerint ez a nap az egyszerű, de mégis történelmet alakító nők napja, ami a nők évszázados küzdelmét eleveníti fel, melyet az egyenlő jogokért és lehetőségekért vívtak.

(1917. március 8-án Oroszországban nők tüntettek kenyérért és békéért. Négy nappal később – nem közvetlenül ennek a tüntetésnek a hatására – II. Miklós cár lemondott, s polgári kormány alakult, mely szavazójogot biztosított a nőknek. Ezzel vált véglegessé a nőnap dátuma is, mely a világ legtöbb országában március 8-a.)

A nőnap itthon mára elveszítette munkásmozgalmi jellegét, a nők köszöntésének napja lett.

Nemzetközi téren ezen a napon a különféle civil szervezetek a nők elleni erőszak, a nőket érő családon belüli erőszak, a munkahelyi szexuális zaklatás, a prostitúció és az egyéb, a nők ellen elkövetett erőszak formái elleni tiltakozásuknak is hangot adnak.

S ma már a női nemtől is „hangos” a történelem. Írók, költők, művészek, tudósok, békeharcosok, politikusok állnak az élvonalban… s közben nem hanyagolják el „hagyományos” szerepeiket sem.

Rímhányó Romhányi

Nyelvészek tudnák megmondani, van-e találékonyabb, leleményesebb, színesebb, kifejezési módokban, rímekben gazdagabb nyelv a magyarnál. Aki bizonyára mindezt tudta, bírta, gyakorolta, ROMHÁNYI JÓZSEF író, költő, műfordító. S aki mindezt tanúsíthatja, mi a néző, hallgató, aki láthatta, hallhatta, élvezhette már gyermekkorától fogva a Mézga család, a Mekk mester, a Dr. Bubó, a Flinstone család (vagyis Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki) rajzfilmek remek, rímekbe szedett szövegeit. 100 éve, 1921. március 8-án Nagytétényben született Romhányi József, akit zseniális nyelvi tehetsége miatt „rímhányó Romhányinak” is neveztek.

Zsidó édesapja és sváb-tót katolikus édesanyja Berlinből költözött Magyarországra az I. világháborút követően. Romhányi József három gyermekük közül a legkisebb volt. A ciszterci katolikus szerzetesrend iskolájába járt, ahol három kötelező külföldi nyelvet kellett tanulnia a diákoknak, ő latinul, ógörögül és németül tanult. Az ott töltött nyolc év alatt kedvelte meg az irodalmat, a zenét és a művészeteket, amelyek végigkísérték életét.

Eredetileg muzsikusnak készült, a Székesfővárosi Felsőbb Zenei Iskolában tanult, brácsán játszott. Több opera szövegkönyvét írta, többek között Ránki György Muzsikus Péter című operájának szövegírója volt. Operettlibrettókat és musicaleket fordított, melyek közül a legismertebb Andrew Loyd Webber Macskák című darabja.
1951-től a Magyar Rádió dramaturgjaként, majd 1957-től az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság művészeti vezetőjeként dolgozott, 1960–1962 között pedig a Magyar Televízió szórakoztató rovatának művészeti vezetője volt. 1962-től haláláig a Rádió Zenei Főosztályának dramaturgjaként dolgozott.

62 évesen, 1983. május 7-én hunyt el Budapesten.

Borítókép: cultura.hu

PIERRE-AUGUSTE RENOIR

A francia impresszionista festészet egyik legnagyobb alakja volt. A stílusra jellemző tájképfestészet helyett azonban a női szépség tolmácsolója lett. Kevés festő volt, aki a bőr ragyogását úgy tudta volna visszaadni, mint ő. 185 évvel ezelőtt, 1841. február 25-én Limoges-ben született PIERRE-AUGUSTE RENOIR festőművész.

Szülei szabósággal foglalkoztak, s mivel hét gyermeküket nehéz anyagi körülmények között nevelték, – több és jobban fizető munka reményében – a festő 3 éveskorában Párizsba költöztek. Renoir 13 éves korában egy porcelánfestő-műhelyben helyezkedett el, ahol hamarosan a legigényesebb munkák elvégzését bízták rá. Egy idő után már jól is keresett, a családját is segíteni tudta. 1862-ben kezdte meg művészi tanulmányait, s kötött barátságot az impresszionista irányzatot képviselő Sisley-vel, Monet-val és Bazile-val. 1874-ben ő is szerepelt az impresszionisták első kiállításán Párizsban. Míg festőtársait a tájképek érdekelték, Renoir figyelme egyre inkább az emberábrázolás felé fordult. Apró, színes, rá jellemző ecsetvonásival jól érzékeltette a levegő vibrálását, a lombokon áttűnő fényeket, a női bőr ragyogását. (Mondják, nem is festett olyan modellt, akinek bőre nem felelt meg a kívánalmainak.) Egyre több portrémegrendelést kapott, de szívesen ábrázolt társadalmi eseményeket s az életöröm megnyilvánulásait.

1881-1882-ben három nagyobb utazást is tett Algériában, Itáliában, majd ismét Algériában. 1881-es itáliai útja után – tanulmányozva egy 1400 körül írott könyvet a festészetről – nagy érdeklődéssel fordult Raffaello és Ingres művészete felé, s festészete az impresszionizmusból a klasszicizmus felé hajlott. 1883-tól alkotói válságba került, s stílusváltásra törekedett. Az 1880-as évek végén már újra örömet okozott számára a színek játéka, elfordulása az impresszionizmustól azonban végleges maradt. Kedvelt témái továbbra is a nők voltak, akiket minden lehetséges pózban megörökített: tánc, zongorázás, álmodozás vagy munka közben, s fürdéskor, ágyban fekve vagy gyermekekkel a karjukban. Élete végéig kutatta a női szépség szabályszerűségeit.

1892-től reumás izületi gyulladás kínozta, amely élete vége felé keze bénuláshoz is vezetett, de még ekkor is festett, csuklójához kötött ecsettel. Veleszületett életöröme, derűje, kiegyensúlyozottsága sohasem hagyta el, s ugyanezt az életörömöt, derűt, kiegyensúlyozottságot tükrözi valamennyi festménye, ezért kedvelik műveit a világ minden táján. A szépség festője volt.

1890-ben nősült. Felesége modellje, Aline lett, s három fiúk született, akik közül kettő is a vizuális művészetek jeles képviselőjévé vált. Pierre Renoir színészként vált ismertté, Jean Renoir pedig a francia filmművészet új hullámos rendezője volt.

Pierre-Auguste Renoir 1919, december 3-án, 78 évesen hunyt el.