Pedagógusnap

Nemzedékek sorát nevelik, tanítják – évezredek óta. Bármely korban is éltek, feladatuk mindig egyértelmű volt, tanítani, nevelni és a tudás fontosságát átadni.
Június első vasárnapján a pedagógusokat ünnepeljük.
Intézményünk is köszönti a pedagógusokat s az eljövendő tanítókat, oktatókat.
Őszintén kívánjuk, hogy sok pozitív élmény gazdagítsa munkájukat, s tanítványaik élménytárát!

Egy kis visszatekintő

Magyarországon 1952. június 7-8-án ünnepelték először ezt a napot, s ez alkalomból adták át a kiváló tanítói és tanári okleveleket, később egyes kitüntetéseket az ország legjobb pedagógusainak. 1993 és 2012 között a tanárok, oktatók kitüntetése január 22-én, a magyar kultúra napján volt, 2013-tól ismét e napon adják át az oktatással, pedagógiai munkával kapcsolatos díjakat.

Ha visszatekintünk a régmúlt korokra, már időszámtásunk előtt a II–I. évezred során találkozhatunk az oktatás intézményesült formájával. Mezopotámiában ebben az időszakban kialakult egy független szabad értelmiségi réteg, akik a tábla házának a tanárai voltak és oktatással, neveléssel is foglalkoztak. Az alapképzést, az írást, olvasást, számolást és elemi tudományos ismereteket a “tábla háza” (édubba) nyújtotta. Ez a köznép fiai előtt is nyitva állt. Egyiptomban írnokképző iskolák jelentek meg, ahol az írnokok utánzás, gyakoroltatás módszereivel igyekeztek átadni a tudást. Itt neveléssel nem találkozunk, hiszen itt elsősorban felnőtt emberek tanultak és ilyenkor már nincs szükség neveltetésre. Indiában a kasztok alapján szerveződött a tanítás, amely a tanító házában valósult meg. Itt a gyermekek 4-5 hónapot töltöttek el.

India

Indiában az oktatásra a buddhizmus megjelenése nagy hatással volt, ekkor jelentek meg a buddhista papok, akik a tanítást vezették. Kínában a falvakban magántanítók tanítottak, itt nem volt intézményesült formában oktatási intézmény, erre egyedül csak a városokban volt lehetőség, amelyet a kormány létesített. Az oktatás itt ingyenes volt, az alapiskolába a diákok 5-től 10 éves korig jártak, befejezéskor pedig vizsgát tettek. Csak fiúgyermekek tanulhattak, de a gazdagabb családoknál lehetőség volt arra, hogy a leányaikat magántanítókkal oktassák.

Spárta és Athén

A görög városállamok közül Spártát és Athént érdemes kiemelni. Nevelési szokásaik jelentősen eltértek egymásétól. Spártában a gyermekeket korán elszakították szüleiktől, és közös táborokban sajátították el azokat az ismereteket, amelyekre egy jó spártai katonának szüksége volt. Itt a paidanomoszok, gyermekfelügyelők neveltek és tanítottak, de a tudásnál csak azt tartották fontosnak, ami egy katonánál elengedhetetlen.
A paidanomoszok csak a legbátrabb és legértelmesebb kiképzett fiatal fiúkból lehetettek. Athénnál ezzel szemben teljesen más volt a helyzet, a tudást nagyra tartották és ennek megfelelően minden képesség átadásához kialakították a megfelelő oktatási intézményeket. Athénnál találkozunk a paidagogosz szóval is, ő volt az a rabszolga, aki a gyermekeket elkísérte az iskolába, illetve mivel ő maga műveltebb volt az átlag rabszolgánál, ezért az otthoni tanulásban is segítette a gyermekeket. Az intézményeknél dolgozók munkájukért fizetséget kaptak, fizetésük a tanítványaik számától függött. Csak az alapvető ismereteket kellett tudniuk, a számolást, olvasást és írást. A középfokú oktatás a grammatikai iskolában a grammatikosz, az irodalomtanár vezetésével folyt. Itt megkezdődött a klasszikus írók és költők műveinek elemzése is.

Róma

Rómában a Kr. e. 300–146-os időszakban intézményesült az oktatás, ami hasonló volt a görögökéhez, hiszen azt szinte teljes egészében átvették tőlük. Érdemes megemlíteni az e korban élt Quintillianus pedagógiai elméletét, aki retorikai iskolákban oktatott és a császári udvarban nevelőként működött. Fontosnak tartotta, hogy a pedagógus művelt legyen, de ezenkívül a dajkának és az anyának, vagyis a nevelőnek a szerepét is fontosnak tartotta. Fellépett a testi fenyítés ellen.

Középkor

A középkorban új iskolatípusok jönnek létre, a plébániai iskolák, ahol a plébánia papjai tanítottak. Az ifjúságot maguk köré gyűjtötték, liturgikus könyvek olvasására tanították őket és gregorián énekekre. A székesegyházi iskolákban az egyház magasabb szintű terjesztése és védelme miatt magasabb képesítésű tanárokat és tudós férfiakat vettek fel pedagógusként.
A városok számára speciális intézményként jelent meg a városi plébániai iskolák, ahol az oktató az iskolarektor volt. Többnyire egymaguk látták el valamennyi tanulócsoport oktatását, Megbecsült állás volt a középkorban a városi iskolarektorság, az anyagi gyarapodás és a társadalmi tekintélyszerzés jó lehetőségét adta. A XIV–XV. században azonban már többnyire világi férfiak, az ún. városi literátus réteg tagjai vállalkoztak iskolarektorságra.

A humanisták felléptek a középkori oktatás ellen. A lexikális magolás helyett inkább a logikus gondolkodást elsajátíttatását tartották fontosnak. Képviselőik közül pl. Rotterdami Erasmus a pedagógus egyik legfontosabb feladatának azt tartotta, hogy figyelje meg a gyermekkor sajátosságait és igyekezzen egy ehhez igazodó oktatási és nevelési módszert kialakítani. Juan Luis Vivés eszménye pedig az volt, hogy a pedagógusok egészséges, edzett testű, klasszikus nyelvekben és természettudományokban egyaránt jártas, erkölcsileg érett, világban érvényesülni tudó, őszinte, bensőséges vallásos hitű embert neveljenek. Szükségesnek tartja, hogy a nevelő tervszerűen tanulmányozza a gondjaira bízott minden egyes gyermek képességeit, hajlamait, jellemvonásait – ezzel a pszichológiai szempont érvényesítésének indokoltságát fogalmazza meg elsőként a nevelés történetében.

XVII.-XVIII. század

A XVII. század az oktatástörténetnél egyfajta átmeneti időszaknak tekinthető, ugyanis ekkor a szülők és nevelők közelebb kerülnek a gyermekeikhez és ez az oktatásban is megnyilvánul. Fontossá válik az, hogy a pedagógus ne csak tanítsa a gyermeket, hanem szeresse is, ne eszközként tekintsen rá, hanem emberként.

A jelentős változás a XVIII. században, a felvilágosodás időszakában jelentkezik. A keresztény tanítást felváltja a világi tanítás. Neves gondolkodói úgy vélik, az ész, az erény és a tehetség mind a nevelés eredménye. Nemcsak az egyes ember, hanem a tágabb közösségi körök, a nemzetek boldogulása is a neveléstől függ. S ha ez így van, akkor a felvilágosult államnak joga és kötelessége a nevelés tartalmának és szervezeti kereteinek meghatározása. Az állam tehát illetékes a köznevelés, a közoktatás kérdéseiben.

A pedagógia, a tanítás és nevelés a XIX. században válik önálló tudományággá jelentősen meghatározzák majd a pedagógus feladatát. Megfogalmazódik a pedagógus egyfajta szerepe is, olyan személy legyen, aki a társadalomban való beilleszkedéshez megfelelő nevelést biztosít a gyermekek számára.

XX. század

A XX. században már különféle elméleteket állítottak fel a pedagógusszereppel kapcsolatosan, amely egyben lefedi a pedagógusnak a feladatát is.

Mai értelmezés szerint a pedagógusnak a tanításon és nevelésen kívül sok más egyéb feladatnak is meg kell felelnie, szerepköre rendkívül komplexnek tekinthető. Ide tartozik a kollégáknak, diákoknak, illetve a szülőknek való megfelelés, amelyek sokszor ellentétbe is kerülhetnek egymással. A pedagógusnak egyaránt van hatalma, de egyben kiszolgáltatott is.

100 évvel ezelőtt, a XX. század elején a világ egyik legjobb iskolája lett a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnázium, ahol Nobel-díjas tudósaink többsége tanult. Mi volt a titka?
Wigner Jenő, Nobel-díjas fizikus így írt tanárairól:

Ezek a nagy tanáregyéniségek imádtak tanítani, és rendkívül sikeresen motiválták a diákokat a tanulásra. Nemcsak elkötelezett hivatástudatuk és tényszerű tudásuk volt imponáló: a tudás tiszteletét és szeretetét is sikerült átadniuk.”

Hívj meg másokat is! Ajánld ismerőseidnek!