SIR WALTER SCOTT, FEDERICO GARCÍA LORCA, SALVATORE QUASIMODO

Sokunknak csenghet még fülébe egy régebben vetített történelmi filmsorozat, az Iwanhoe zenéje. A film alapjául szolgáló regény szerzője jó néhány halhatatlan alakot formált meg fordulatos történelmi meséiben, s tette őket az olvasók örök ismerőseivé.

Az író, SIR WALTER SCOTT, a történelmi regény műfajának megteremtője 250 évvel ezelőtt, 1771. augusztus 15-én született Skóciában, Edingurgh-ban.

A XVIII. század elején fél Európa találgatta, ki lehet a páratlan sikerű regények szerzője, hiszen Walter Scott, aki nemcsak író volt, hanem lelkiismeretes tisztviselő és várúr is egy személyben, elrejtőzött a nyilvánosság elől.

Pedig nem is regényírónak készült. Scott skót nemesi családból származott, apja ügyvéd volt, s ő is annak készült. Negyvenhárom éves volt, amikor első regénye megjelent. Nevét az angol irodalmi életben akkor már rég jól ismerték mint költőét. A történelmi ábrándok színes felidézője volt, a skót táj és a skót múlt jól verselő poétája. Közben különc nemesúr, aki középkori hangulatú kastélyban lakott, s egy szakértő felkészültségével gyűjtötte a régiségeket. Nemcsak a történelemben volt jártas, de a régiségtanban is: pontosan tudta, mikor milyen ruhákat viseltek, milyen bútorok között laktak, milyen eszközöket használtak. Ez a gazdag ismeretanyag később nagymértékben meghatározta korábrázoló módszerét.

A verselést hátrahagyva a romantikus történelmi regény felé fordult, amely valójában már benne lappangott addigi költészetében.

Volt ereje hátat fordítani a költészetnek, és volt művészi leleménye, hogy megtalálja az új műfajt, amelyben ő a versenytárs nélküli.
Regényeiben, az elsőtől, a Waverleytől kezdve történetek hosszú során keresztül mutatta meg a skót nép útját a hajdani függetlenségtől kezdve az időszerűtlenné vált ábrándokon keresztül az Angliával való egyesülésig. Nem is tagadta, hogy szíve az ábrándos múlthoz húzta, esze a józanul épített jövőhöz. A skót témájú művei közül alighanem a legkiválóbb a Puritánok (Old Mortality), amely a XVII. század végének tényeit, ábrándjait és küzdelmeit idézi.
Később következtek az angol tárgyúak. Ezek közé tartozik leghíresebb és talán legjobban megírt regénye, az Ivanhoe, a normann urak és a saxon nép ellentéte, amelyben kibontakozik a későbbi angol nemzet.

Utolsó jelentékeny regényében, a Quentin Durwardban a francia középkort mutatja be, amikor XI. Lajos kíméletlen, de nagyon céltudatos uralma idején kialakult az egységes, központi kormányzatú Franciaország.

Az írót elsősorban nem a történelem nagy hírű személyei érdekelték. Kort ábrázolt, amelyben a valóban élt alakok csak a történetek peremén jelentek meg. A központban a korokátlagemberei álltak, akik rendszerint derék, rokonszenves, de apróbb hibáktól sem mentes alakok, akik saját életük boldogulását keresve egyszerre csak a viharzó történelem kellős közepén találták magukat.

A negyvenhárom éves regényíró egy csapásra világhíres lett. Múltban játszódó regényeket addig is írtak már, de az előbbi korok nem igényelték a történelmi hitelességet.
A hátralevő tizennyolc év alatt valószínűtlenül sokat írt. Az izgalmas kalandok, látványos jelenetek mellett hiteles környezetábrázolása, gördülékeny stílusa és humora tette teljessé regényeit. Történetei a mai olvasó számára – mint oly sok romantikus mű – kicsit naivnak hatnak, a saját korában azonban Scott hallatlan népszerűségnek örvendett. És nemcsak korának legünnepeltebb és legtöbbet olvasott regényírója volt, de ösztönzése és módszerbeli hatása pontosan kimutatható a következő írói nemzedékek fontos alakjain.

61 éves korában hunyt el Skóciában, Abbotsforban.

Szerb Antal úgy tartotta, „Shakespeare után ő az az angol író, aki legnagyobb hatással volt az egyetemes irodalomra.”

FEDERICO GARCÍA LORCA

Mindössze 38 évet élt, s mi minden belefért rövid életébe. A színházi világban volt rendező, dramaturg, színházszervező és színész. Népszerű zeneszerző, sikeres festő, rajzoló s egyben néprajztudós is volt. A korabeli spanyol kultúra legkiválóbb, legsikeresebb alkotójának tartották. 80 éve, 1936. augusztus19-én hunyt el FEDERICO GARCÍA LORCA.

Az andalúziai Fuente Vaqueros nevű falucskában született 1898. június 5-én. Apja jómódú földbirtokos volt, anyja tanárnő. Jezsuita gimnáziumban érettségizett, majd 1915-től egyetemen folytatta tanulmányait. Jogot és filozófiát hallgatott, mellette zenét és festészetet tanult, verseket írt.

Első irodalmi munkája 1917-ben jelent meg, egy év múlva kiadták első, prózai írásokat tartalmazó kötetét is, amelyet egy kasztíliai utazás ihletett. 1919-ben a Madridi Egyetemre került, s tagja lett a Residencia de Estudiantesnek (a hallgatók kollégiumának), amely ebben az időben a főváros kulturális központja volt.

Itt kötött barátságot Salvador Dalíval, Luis Bunuellel, Rafael Albertivel. Muzsikusnak is készült, nagy hatással volt rá Manuel de Falla. A Residencián eltöltött első két év után felolvasóestjeinek köszönhetően nevét és verseit már országszerte ismerték.

1920-ban írta első színdarabját, A halálthozó pillangót. 1922-ben részt vett a granadai népzenei fesztiválon, s ennek hatására a népköltészetben és a cigány művészetben, a hagyományos műfajokban vélte megtalálni a saját mondandójához illő kifejezési formát. Ekkor jelentek meg rendkívül népszerű kötetei, az Andalúz dalok és a Cigányrománcok (Romancero gitano), mely utóbbi a világirodalom alapművei közé tartozik.
A görög tragédiák feszességét a népi szürrealizmussal vegyítő drámái egyéni hangot képviseltek a XX. század színiirodalmában. Népi drámatrilógiájának darabjai a Vérnász a Yerma és a Bernarda Alba háza. E műveiben a nők állnak a középpontban, elfojtott szenvedélyeik és a tradicionális, merev életszemlélet közötti küzdelem alakítja sorsukat.

1927-ben Mariana Pineda című darabjához a barát, Dalí tervezett díszletet, s ebben az évben nyílt kiállítása rajzaiból Barcelonában. Gallo címmel folyóiratot indított, majd New Yorkban és Kubában töltött egy évet.

Az idegenben töltött egy évről szól A költő New Yorkban című műve, amely csak halála után jelent meg. 1931 áprilisa, a köztársaság kikiáltása után belevetette magát a színházi életbe, egy egyetemi színtársulat, a La Barraca első embere lett.

A színházban elemében volt: zenélt, szervezett, rendezett, és megírta – 1934-ben meghalt torreádor barátja emlékére – talán legszebb elégiáját, a Torreádorsiratót.
A polgárháború kitörésekor Granadában tartózkodott, hogy a maga eszközeivel az ellenállásra buzdítsa bajtársait.

Nem tudhatta, hogy neve – baloldali meggyőződése és nyílt homoszexualitása miatt –szerepel a francoisták feketelistáján.

1936. augusztus 16-án letartóztatták, s bár a zeneszerző Manuel de Falla Franco vezérkaránál próbálta kijárni elengedését, 1936. augusztus 19-én hajnalban, tárgyalás és szabályos ítélet nélkül kivégezték.

A holttestét rejtő tömegsír egyes feltételezések szerint Granada közelében található (a felkutatására folytatott kísérletek eddig kudarcot vallottak).
Federico Garcia Lorca több mint 19 ezer darabból álló hagyatékát – amelyben rengeteg kézirat, levél, fénykép, rajz és a személyes könyvtára is található – a nevét viselő alapítvány kezeli, a spanyol állam pedig védett kulturális értéknek nyilvánította.

Hegedűs Géza így írt róla a Világirodalom arcképcsarnoka című műben:

Otthonában ugyanúgy hangoztatta lírai költeményeiben a cigányok emberségét, jogukat az egyenjogúságra, mint Amerikában a négerekét. Szavakkal, dallamokkal, színekkel harcolt az emberi méltóságért, egyenlőségért, méltányosságért, demokráciáért. Meg is bűnhődött érte, a sötétség zsoldosai a számlálhatatlanokkal együtt őt el elpusztították.”

SALVATORE QUASIMODO

Balatonfüreden a múlt század közepén, a Tagore sétányon egy olasz költő fát ültetett gyógyulása emlékére, és versben fogalmazta meg a balatoni tájhoz, a városhoz fűződő érzéseit. A költő, műfordító, kritikus SALVATORE QUASIMODO 120 éve, 1901. augusztus 20-án született a szicíliai Modicában.

Salvatore Quasimodo 1961-ben járt Balatonfüreden, s gyógyulása emlékére a Tagore sétányon emlékfát ültetett, és versben fogalmazta meg a balatoni tájhoz, a városhoz fűződő érzéseit.
A város a Tagore sétányon állította fel a költő mellszobrát.

Mérnöknek készült, Rómában egyetemre járt, de nehéz anyagi helyzete miatt tanulmányait abbahagyta, különféle segédmunkákból tartotta el magát. Közben verseket írt, és megtanult görögül, latinul.

Első verseiben sejtelmes, a próza nyelvén alig megfogalmazható hangulatok, egymásra rétegződő, sokszorosan összetett érzések, emlékfoszlányok és vágyódások, a lélek belső tájaiba átolvadó világ énekeseként jelentkezett.

1926-ban visszatért Dél-Olaszországba, ahol Reggio Calabria polgári műszaki szolgálatának alkalmazottjaként dolgozott. Költészete itt új lendületet kapott: felvette a kapcsolatot messinai barátaival, s a velük töltött beszélgetések és eszmecserék mentén alakult ki költői nyelvezete, s közeledett a hermetizmus felé (ez az irányzat nem a szavak jelentését, hanem hangalakját tartja fontosnak a költészetben, az értelemtől független szózenével akar asszociációkat kelteni).

Jórészt ebben az időben keletkeztek első kötetének versei. Központi témája a költő szülőföldje, Szicília, gyermekkorának mesés és csodálatos színhelye.
1929-től Firenzében élt, s az ottani irodalmi körök támogatásával adta ki első köteteit. Kezdetben az olasz hermetizmus egyik vezető egyéniségének tekintették.
A verseket mind áthatja a szülőföld iránt érzett szeretetteljes nosztalgia, egyfajta fájdalom érzése, mely az elveszett boldogság utáni vágyakozásból fakad. Istenhez való viszonyát szüntelen gyötrődés kíséri.

Később tanár lett a milánói Konzervatóriumban, ahol haláláig irodalmat tanított, s ahol tagja lett egy költőkből, zenészekből, festőkből és szobrászokból álló baráti társaságnak. Versei fő témája ekkor a magányosság és a táj volt. A dekadens életérzés egyre erőteljesebbé vált, újra és újra előkerültek az elvágyódás, az útra kelés, a vándorlás és a szülőföld iránti vágyakozás motívumai. Szicília, mint egy rejtéllyel, mítoszokkal teli szürreális vidék jelenik meg.

A második világháború évei alatt az ellenállási mozgalom szellemi kisugárzásában élt, ezen időszak közösségi etikája döntő élmény volt számára, egyre inkább hitet tett baloldali elkötelezettségéről. Megváltozott költői nyelvezete és ars poeticája. Szakított a hermetizmussal és kilépett szűkebb hazájának környezetéből, csatlakozva az egyetemes európai, humanista áramlatokhoz. Művészetét a társadalmi megközelítés hatotta át. Utolsó korszakában az atomhalál víziói kínozták, s az első szputnyik fellövését mint korszakhatárt jelző eseményt ünnepelte. Műfordítóként főként az angol és a klasszikus irodalom avatott tolmácsolója volt. Lefordította János evangéliumát, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Shakespeare és Moliere néhány drámáját, Catullus, Ovidius, Vergilius, az amerikai E. E. Cummings és a chilei Pablo Neruda költeményeit. Színikritikákat írt. 1959-ben lírájáért irodalmi Nobel-díjat kapott, “amely klasszikus tisztasággal és tragikus életérzéssel fejezi ki korunkat”.
1968-ban hunyt el Nápolyban.

Az olasz és magyar kutúra és történelem az évszázadok során sok-sok ponton kapcsolódott egymáshoz. Ma is élő esemény a Balatonfüreden évente megrendezésre kerülő Quasimodo Nemzetközi Költőverseny és Költőtalálkozó. Az 1992-ben alapított versenyre több száz magyar és külföldi pályázat érkezik minden évben, amelyek közül zsűri választja ki a legjobbakat. Az emlék- és a különdíjas verset olasz nyelvre is lefordítják.

A cikk a wikipedia, a moly.hu, az irodalmiradio.hu információinak felhasználásával készült.

Hívj meg másokat is! Ajánld ismerőseidnek!