What a wonderful world… ha meghalljuk ezt a dalt, s előadója senkivel össze nem téveszthető orgánumát, rekedtes, ám érzelmes hangját, felismerjük, LOUIS ARMSTRONG énekel. 50 évvel ezelőtt, 1971. július 6-án hunyt el New Yorkban.

1901. augusztus 4-én született New Orleans egyik szegénynegyedében, ahol édesanyjával és húgával élt. Rabszolgák unokája volt. A társadalmi ranglétra alján nőtt fel, egy olyan városban, amelyet erős faji megkülönböztetés jellemzett, ugyanakkor szenvedélyes egy olyan zene iránt, amelyet akkoriban “ragtime”-nak és még nem “jazz”-nek hívtak.
Armstrong főleg az utcán nőtt fel. Egy újévköszöntő szilveszteri estén 12 évesen az utcán lövöldözött, amelynek következtében a színesbőrűek nevelőintézetébe került, ám ez kedvezően befolyásolta későbbi karrierjét. Az otthon zenekarába került, ahol kornetten, egy trombitáshoz hasonló hangszeren és ütőhangszereken tanult meg zenélni. Csodagyereknek tartották. 1914-ben került ki az intézet falai közül, s akkor minden munkát kénytelen volt elvállalni, hogy eltarthassa édesanyját és húgát – volt szénkihordó és újságárus is, de a zene akkor már egyre fontosabbá vált számára. 16 évesen már zenekarokban játszott, s lassan felküzdötte magát New Orleans zenei elitjébe. Szenvedélyesen követte a városi zenekar gyakori fellépéseit, és soha nem hagyta ki a lehetőséget, hogy meghallgassa a legnagyobb zenészeket, köztük mindenekelőtt Joe Oliver “királyt”, aki a fiatal Armstrong számára mentor és szinte apa volt.

Az 1920-as évek végére Amerika szerte ismert és sikeres zenész lett. Ebben az időszakban ragadt rá a Satchmo becenév, amely a Satchel Mouth (szabad fordításban táskaszájú) szavak rövidítéséből ered, és amelyet a trombitázás közben hatalmasra felfújt arcának köszönhetett.

A 30-as évektől tért át a kornettről trombitára, és európai turnéja során óriási sikereket aratott, és meghódította a világ színpadait is. 1965-ben Budapesten, a Népstadionban is fellépett – mintegy 70 ezer ember előtt adott koncertet.

Az idő múlásával arcizmai meggyengültek, s ajkait is kímélendő, karrierjét az énekesi pályán folytatta, s vált sok, általa énekelt dal világsikerré. Nevéhez fűződik a scettelés műfaja is, amely a szöveg nélküli fantáziaszótagok éneklését jelenti. Idősebb korára már szinte kizárólag páratlan énektehetségét kamatoztatta. Hangja charme-os, mosolygós, reszelős és kimunkálatlansága ellenére kifejezetten dzsesszes volt.

1964-ben felvette egyik leghíresebb dalát, a Hello ‘Dolly! A kislemez gyorsan a toplisták eső helyére került. Az 1967-es What a wonderful world című kislemezével kitörölhetetlenül is beírta magát a popzene történelmébe. A brit slágerlista első helyét fél éven át tartotta.

Sokan vádolták azzal, hogy nem képviseli kelléképpen az afroamerikaiak érdekeit.

Pedig jelentős pénzügyi támogatója volt Martin Luther King Jr. és más polgárjogi aktivistáknak, de ő mégis inkább a színfalak mögött maradt, anélkül, hogy politikai nézeteit keverte volna zenészként végzett munkájával. És rendkívül nagylelkű volt. Annyi pénzt adományozott el, amennyit magának tartott meg. Nonprofit alapítványt hozott létre, hogy zenei oktatást nyújtson a rászoruló gyermekeknek.

A huszadik század zenei életének egyik legjelentősebb újítója, a jazz igazi királya, aki megjelenésével, hangjával és zenei tudásával máig nem talált méltó követőre, 69 évesen hunyt el. A dzsessz elterjedése, valamint a fekete bőrű muzsikusok elfogadása nagymértékben köszönhető munkásságának.

“Valahányszor lehunyom a szemem, hogy fújjam a trombitámat, a jó öreg New Orleans szívébe nézek … Ez adott nekem életet.”

Borítókép: https://www.radiowellness.it/louis-armstrong-jazz/