Sokan nőhettünk fel meséin, s a gyermekkor élményei lassan naponként használandó életbölcsességgé érlelődtek. Hiszen ki ne hallotta volna már pl.: a „savanyú a szőlő” mondást, amit azokra az emberekre szoktuk mondani, akik, ha nem kapnak meg valamit, vagy nem tudnak elérni valamit, inkább lebecsülik azt, mintha sosem vágytak volna rá igazán.
A mesét, amelyben a róka hiába próbálja a számára áhított szőlőfürtöt elérni, a francia JEAN DE LA FONTAINE költötte versbe, aki 400 évvel ezelőtt, 1631. július 8-án született.
Papnak tanult, elsajátította a latin nyelvet, de nem talált örömet a teológiában, majd jogi tanulmányokat folytatott, amelyből diplomát is szerzett. A polgári lét azonban nem vonzotta, inkább a könnyelmű, bohém életet választotta.
1658-ban Párizsba költözött, elhagyva fiatal feleségét és újszülött fiát is.
A tizenhetedik századi Franciaországban élt, XIV. Lajos, a napkirály évszázadában. Ahhoz, hogy karriert tudjon építeni, magas rangú pártfogókra volt szüksége. Néhány barát segítségével elnyerte Nicolas Fouquet pénzügyminiszter támogatását, akitől olyan javadalmazást kapott, amely lehetővé tette számára a tanulmányai folytatását. 30 évesen fordult csak az irodalom felé. Verseket, színházi darabokat, regényeket és novellákat kezdett írni. Fouquet lemondásával elveszítette pártfogóját. La Fontaine a következő években számos költeményt írt mecénásának, és azután is kitartott mellette, hogy Fouquet kiesett a Napkirály kegyeiből. Elszegényedve hazaköltözött, de az 1964-es év már ismét Párizsban találta, ahol előkelő barátainak köszönhetően újra a felső körökben találta magát, megismerte az irodalmi élet kiválóságait is, köztük Moilére-t, Racine-t, akik irodalmi munkásságának folytatására buzdították.
Habár számos irodalmi alkotást hagyott az utókorra, népszerűségét mégis állatmeséinek (fabuláinak) köszönheti. Fabulái 12 könyvben jelentek meg, az első hatot az ifjú trónörökösnek írta. A következő hat már nem annyira gyermekeknek, inkább felnőtt olvasóknak szól. A mesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat, XIV. Lajos és a spanyol király között lévő vetélkedést.
A történeteiben megtalálható állatok a költő világának figuráit karikírozzák, s öltik magukra jellemző viselkedésüket: a királyok büszkék és arrogánsak, mint az oroszlán, a bírák ravaszak, mint a róka, a nemesség képviselői pedig vadak és félelmetesek, mint a farkasok. Elemzői szerint az utolsó állatmesék írásának idején La Fontaine már azzal a szándékkal alkotott, hogy az állatok javára ítéljen az emberek felett.
Meséinek alapja Aiszoposz ókori görög meseköltőtől és a mesék egyik leghíresebb átdolgozójától, a latin Phaedrustól (i. e. 30 körül) származik, valamint középkori eredetű utalásokkal és metaforákkal teli regényekből, mesékből és keleti gyökerű legendákból. Ezeknek a történeteknek is az emberiség hibáit és erényeit szimbolizáló állatok a főszereplői.
La Fontaine 73 évesen hunyt el Párizsban. Méltatói nemcsak műveit dicsérik, hanem a francia nyelv egyik legkiválóbb művelőjének is tartják. Összes meséi 1922-ben jelentek meg először magyar nyelven Vikár Béla fordításában.
La Fontaine előszava a Fabulákhoz Kozma Andor fordításában:
„Éneklek hősöket, akiknek Aesop: atyjuk,
s csak mese bár, ahogy él s tesz-vesz itt csapatjuk,
de mindig színigazra int, oktat az ének,
amelyben minden, még a halak is beszélnek.
És mind hozzánk, nekünk szól s úgy beszél minden állat,
hogy szavuk minden ember tanulságára válhat.”
Borítókép: gyerekmese.info