Március 27-én ünnepeljük a színházi világnapot. A színházi világnap célja, hogy felhívja a figyelmet a színházművészet – és tágabb értelemben a kultúra – fontosságára, tisztelegjen a színészek, a színházi dolgozók előtt, kérje a közönség szeretetét és támogatását.
Erre az alkalomra számos színház különleges programkínálattal készül.
Minden évben az ITI (Nemzetközi Színházi Intézet) felkér egy ismert személyiséget, hogy fogalmazza meg üzenetét a művészek és a közönség számára. 2023-ban a színházi világnap üzenetét SAMIHA AYOUB egyiptomi színésznő írta.
A színésznő üzenetének teljes szövege az alábbi linkre kattintva olvasható:
Országos szintű műemlékünk, a biai Szent Anna plébániatemplom 200 évvel ezelőtt nyerte el mai alakját, és 70 évvel ezelőtt készült el híres kettős oltára, amely több mint egy évtizeddel a II. Vatikáni Zsinat előtt, Magyarországon elsőként tette lehetővé a “versus populum”, azaz a nép irányába történő misézést.
Helyén egykor a Promberger-kastély barokk Szent Kristóf kápolnája állhatott. Az új kápolna építése báró Sándor Antal utasítására 1776-ban kezdődött meg. Többször átalakították, valószínűleg Hild József tervei alapján. Az utolsó részlet, a kőtorony 1823-ra készült el. 1859-ben válik Torbágytól önálló lelkészséggé, de hivatalosan csak 1863-ban vált nyilvános templommá. 1910-ben bővült öntötvas oszlopokon álló kórussal. Plébániarangot 1949-ben nyerte el.
Több felújítást is megélt, ezek közül legjelentősebbek Angeli András plébános 1948 és 1960 közötti átalakításai a belső térben. Neki köszönhető nemcsak a kettős oltár, hanem a gyermek Szűz Máriát, Szent Annát és Szent Joahimot ábrázoló Molnár C. Pál oltárkép is. A régi oltárkép, amely Máriát ábrázolja, ma a mellékoltár része.
Idén 200 éve, 1823-ban épülhetett egyik legjelentősebb műemléképületünk, a palladieszk-klasszicista stílusú Sándor-Metternich-kastély Bián. Valószínűleg a kor egyik legnagyobb építészének, Hild Józsefnek egyik korai munkája. Az építtető bajnai Sándor-család részben már 1761-től bírta Biát, 1853-tól pedig már teljes egészében, Torbággyal együtt. A barokk stílusú épület átépítése Sándor Vince nevéhez fűződik. Fiáról, a híres Sándor Móricról a közelmúltban emlékeztünk meg ugyanitt. Az épület elsősorban gazdasági célokra készült, a család csak alkalomszerűen használta.
A második világháború után a biai termelőszövetkezet foglalta el, még sírköveket is faragtak egyik szárnyában. Az általános iskolát 1953-tól fogadták be a kastély falai, a volt téeszszárnyat egy jelentős felújítás után 2018-ban foglalhatták el a diákok. A Biatorbágyi Általános Iskola új épületbe költözésével a kastély épületét ma teljes egészében a Czuczor Gergely Katolikus Általános Iskola és a Biai Gáspár Református Általános Iskola használja.
Biai Simon István keramikus, festőművész Bián született 1947. december 17-én. Gimnáziumi tanulmányai mellett szakkörökben sajátította el a rajzolás és festészet mesterfogásait.
A hatvanas évek végén Richter Jenő műhelyében tanulta ki a kerámiakészítés fortélyait, majd azt követően 1970-től kisiparosként dolgozott saját kerámia műhelyében Budakeszin, ahol kezdetben többnyire díszmű és használati tárgyakat állít elő. Később, a nyolcvanas években nagy budapesti szállodák számára készít tálalóedény- és étkészleteket, kávés- és teás készleteket.
1983-tól szellemi szabadfoglalkozású keramikus és festőművész. Műhelyében hazai alapanyagokból magastűzű technológiákhoz alkalmas masszákat és mázakat kísérletezett ki, mely anyagokból egyedi igényű burkolatokat, kandallókat, térplasztikákat, szobrokat, porcelánképeket alkotott.
Az 1990-es évektől művészi alkotó munkájában egyre nagyobb szerephez jutott eredendő álma, a festészet. Éppen egy Biatorbágyra tervezett kiállításának előkészületei közben tért örök nyugalomra 2013. március 1-jén, pontosan 10 évvel ezelőtt.
145 éve hunyt el a világhíres különc, Sándor Móric gróf, az „Ördöglovas”. Ha ma élne, állandó szereplője lenne a bulvársajtónak. Hol átúsztatott a jeges Dunán, hol megrakott szekereket ugratott át, hol meg báltermekbe vágtatott be lóháton, hogy elkápráztathassa a hölgyeket. Angliában mondták rá, miután betört egy különösen vad lovat, és rögtön meg is nyert vele egy versenyt: „ez nem ember, ez egy ördög”. Film, sőt operett is szól kalandos életéről.
Kevesen tudják azonban, hogy nem csak a lovassportban, de a zenében és a nyelvtanulásban is tehetséges volt. Széchenyi István barátjaként előmozdította a Lánchíd ügyét, könyvtárát felajánlotta a Nemzeti Könyvárnak, és kiváló, reformer gazdálkodóként a kor színvonalára emelte a bajna-biai uradalom gazdaságát. Különös párhuzamosság életükben, hogy egy tragikus lovasbaleset nyomán ő is a döblingi elmegyógyintézetben fejezte be életét.
Érdemes ellátogatni a közelmúltban felújított bajnai kastélyába, ahol még számos érdekességet megtudhatunk róla.
Úgy készül, mint a Luca széke … fogalmazzuk meg gyakran sommás véleményként egy-egy nehezen, lassan elkészülő dologról.
A mondás eredetét őrzi a legenda és a néphagyomány, s a belőle kialakult népszokások akár a mai ünnepváró napok részeivé is válhatnak.
December 13-án Szent Luciára emlékezünk, aki a Római Birodalom idején, a III. század végén született a szicíliai Siracuzában. Édesanyja súlyos beteg lett, s ő elzarándokolt vele Szent Ágota sírjához Catániába, hogy a gyógyulásáért fohászkodjon. A zarándoklat gyógyulást hozott, Lucia álmában megjelent Szent Ágota, aki húgának nevezte őt, s elmondta neki, hogy saját hitével is meg tudta volna gyógyítani anyját. Ezután megígérte Luciának, hogy szüzessége és szeretete jutalmaként Isten nagy dicsőségben fogja részesíteni szülőhelyét, Siracusa városát. Lucia megkérte anyját, hogy ne adja őt férjhez, és hogy a hozomány fölött tetszése szerint rendelkezhessen. Lucia a vagyonát a szegényekre fordította, amit reménybeli vőlegénye nem nézett jó szemmel. Bosszúból a kereszténység vádjával bíróság elé hurcoltatta Luciát.
Paschasius bíró először arra utasította a leányt, hogy mutasson be áldozatot a pogány isteneknek, de ő ezt megtagadta. Ezután nyilvánosházban akarta megbecsteleníttetni, de a Szentlélek olyan nehézzé tette a testét, hogy nem tudták elmozdítani helyéről. Végül kegyetlen kínzások után a bíró halálra ítélte. A torkába kardot döftek, de nem halt meg azonnal, hanem még tanította a népet, s csak akkor lehelte ki lelkét, miután egy paptól megkapta az utolsó kenetet.
December 13. az 1582-ben bevezetett Gergely-féle naptárreformig, a téli napforduló időpontját jelölte, és az év legrövidebb nappala és a leghosszabb éjszakája volt. Ezért tartja a mondás, “Szent Lucának híres napja, a napot rövidre szabja”.
A csillagászati tél kezdetét – a Nap járásához igazítva – ma már december 22-éhez kapcsoljuk.
December 13-áról a régi kalendáriumok úgy emlékeznek meg, hogy ez karácsony havának a legboszorkányosabb napja.
A néphit kétféle Lucát ismert: a jóságosat és a boszorkányosat, amelyek közül az utóbbi terjedt el a néphagyományokban.
Míg Szent Luca ünneplése Itáliában volt a legelterjedtebb, a démonikus Lucát a magyarokon kívül a horvátok, szlovének, osztrákok tartották tiszteletben. Kevés olyan jeles nap van, amelyhez annyi szokás, hiedelem, jóslás, tiltás kapcsolódna, mint december 13-ához. Ez a nap éppúgy alkalmas volt a termékenység-varázslásra, mint házasság-, halál- és időjárásjóslásra, vagy bizonyos női munkák tiltására.
Luca napját az egész magyar nyelvterületen gonoszjáró napnak tartották, ezért mindenütt védekeztek a boszorkányok ellen. Fokhagymával dörzsölték be az állatok fejét, az ólak ajtajára keresztet rajzoltak, hamut szórtak a kapuk elé, lefekvés előtt fokhagymás kenyeret ettek, hogy szagával elriasszák a gonosz szellemeket, és elzárták a seprűket, nehogy azon nyargaljanak a boszorkányok.
Sokfelé szokás volt a Lucázás, vagy kotyolás. Néhány főből álló csoportok a “Luca, Luca kity-koty” kezdetű köszöntővel járták a házakat, és szalmára térdepelve tréfás és termékenységvarázsló köszöntőket mondtak. A szétszórt szalmát a gazdaasszony később szintén a tyúkok alá tette. E napon abroncsba szórták a tyúkoknak az eleséget, “nehogy a szomszédba járjanak át tojni”. Ugyanekkor a gazdasszonynak sokat kellett otthon ülnie, hogy a kotlós is jó ülő legyen. Ezt meg is tehette, mert dologtiltó nap lévén tilos volt szőni, fonni, lúgot készíteni, kenyeret sütni – mert aki ilyet készít, annak kisebesedik a keze. Tilos volt Luca napján varrni is, mert akkor bevarrják a tyúkok fenekét.
A nemkívánatos személyek felismerésére készítették – többnyire az öreglegények – a Luca széket. December 13-án kellett a munkát megkezdeni. Hagyományos alakja az ősrégi idők óta varázserejűnek hitt pentagramma, egy szabályos ötszög köré írt öt egyenlő szárú háromszögből kialakuló csillag (boszorkányszögnek is hívjuk).
A szék készítéséhez kilencféle fát használnak: kökényt, borókát, jávorfát, körtefát, somot, jegenyefenyőt, akácot, csert és rózsafát. Szögek helyett kizárólag fából faragott ékek tartják össze. 13 napig készül úgy, hogy minden nap csupán egy-egy műveletet lehet rajta elvégezni, innen ered az a népi mondás is, hogy „Lassan készül, mint a Luca széke”.
A széknek olyan erősnek kellett lennie, hogy egy férfiember súlyát megtartsa. Karácsonykor, az éjféli misén a „mesterek” a kabátjuk alá rejtve lopták be a templomba a széket, majd ráállva megláthatták a boszorkányt. A boszorkányok ilyenkor szarvakat hordtak, és emiatt a templomkapun belépve a fejüket le kellett hajtaniuk. A Luca székén állva éjfélkor viszont felismerték őket. Ezután a fiatalembereknek el kellett menekülniük, nehogy a boszorkák széttépjék őket. A menekülők a zsebükben mákot vittek, hogy menekülés közben elszórhassák. A boszorkányoknak a mákszemeket fel kellett szedegetniük, és így nem tudták elkapni a fiatalokat. A Luca székét aztán otthon tűzre vetették, a tűzben a sok kis fadarab sikoltozni kezdett, és ha csend volt karácsony hajnalán, még hallhatták a boszorkányok a fadarabok jajgatását is, mert ez a tűz a boszorkák végét jelentette.
Ezután a kulcslyukba fokhagymát kellett dugni, a kést a bal ajtófélfába vágni, a söprűt pedig keresztbe állítani, hogy minden rontástól védve legyenek.
A Luca ostora ennek a népszokásnak egy változata: úgy kellett elkészíteni, hogy az ostort alkotó zsinegen minden nap egyet csavartak, majd karácsony éjjelén pattogtattak vele. Az ostor hangjára odagyűltek a boszorkányok.
A hagyományok közé tartozik pl. a Luca-naptár fogalma is, amely szerint a következő év januárjában a megfigyelési helyen olyan idő lesz, mint Luca napján (december 13.), februárban olyan, mint Luca másnapján és így tovább egészen karácsonyig.
A lányok ezen a napon 12 gombócot főztek. Mindegyikbe egy férfi nevét rejtették. Amelyik gombóc legelőször a víz felszínére jött, megmondta ki lesz a férjük
Egy másik időjósló módszer, a hagymakalendárium szerint egy fej hagymát tizenkét szeletre vágtak és a szeleteket megsózták. A hiedelem szerint az a hónap lesz csapadékosabb a következő esztendőben, amelyiknek megfelelő szelet benedvesedik.
Luca napkor szokás elvetni a Lucabúzát. A búzaszemek gyorsan csíráznak, azt tartják, ha karácsonyra kizöldül, jó termés várható.
A Luca napi hagyományok ma is tovább élnek, s ha nem is az összes, de egy-egy elemével otthonainkban is készülődhetünk az ünnepre.
Szent Luca legendája is él, a szembetegségben, szenvedők, az utcanők és varrónők pártfogója. Neve a latin lux, azaz a fény szóból ered.
„Az egy pontos Hantai a miénk, a két pontos pedig a franciáké. A három pontos pedig legyen kitörölhetetlenül Biatorbágyé.”
Ezzel a mondattal fejezte be a Magyar Plakát Társaság kiállításának megnyitó beszédét HEMRIK László, a Ludwig Múzeum munkatársa.
Az elhangzottakat most teljes terjedelmében honlapunkon is megjelenítjük:
Kisgyerekkoromat egy Alföldi faluban, jó, nagyközségben töltöttem. Volt mozi. Nem is akármilyen. Új építésű, modern épület, fehér kocka tömb, emelkedő nézőtérrel, rétegelt lemezből készült ergonomikus karfás székekkel. Ez utóbbit lehet csak képzelem. 9-10 évesen aligha a magyar vagy csehszlovák filmdrámák miatt jártam a moziba, sokkal inkább az elvarázsolt fehér vászonért, a vetítőgép fénynyalábjában kavargó szálló por látványáért, meg az előcsarnokért, a sztárok csillogó fotójáért és persze a plakátokért, amelyeket szintén sokszor nem értettem, ugyanúgy, mint a filmeket. De azt gondoltam, plakáttervezőnek lenni a legjobb dolog a világon, mert nincs más dolga, mint rosszalkodni, amiért nem jár büntetés. Nehéz volt betelni a sok vicces, sziporkázó ötlettel, de persze volt ott sok vér, árny, könny és szomorúság is. Meg voltam győződve kizárólag azért csinálnak plakátokat, hogy a filmeket, a mozit népszerűsítsék. Ebben nyilván tévedtem, de akaratlanul ráéreztem, hogy a film és a plakát nagy szövetségei egymásnak. Mindketten még a 19. században születtek, de a 20. században váltak igazán a művészet élharcosaivá. Kéz a kézben élték végig a századot. Persze nem sokkal később felismertem, a plakát nem egyedül a film mentora. Sőt. Ami nem kerül a plakát-univerzumba, az nincs is igazán. A plakátok primer feladta, hogy népszerűsítsék a legkülönfélébb terméket: szellemit és materiálisat egyaránt. Szolgáltatások, iparcikkek, kozmetikumok, cigaretta, könyv, cirkusz, politikai alakulatok mind-mind plakátra kéredzkednek. De a plakát a kultúra szempontjából is rendkívül fontos, nem egyedül azért, mert a kulturális szolgáltatásokat is promótálja, hanem azért, mert a jó plakáttervező a központi üzenetet sohasem elszigetelten jeleníti meg, minden esetben láttatja az adott társadalmi környezet szellemiségét, ízlését, létét, jólétét is. Ezért van az, hogy nincs olyan múzeumi gyűjtemény, amelynek archívumában ne lennének féltve őrzött plakátok. A felületen megjelenő tárgy több önmagánál, izgalmas látleletei egy kornak, lokális térnek. Ha plakátokat helyezünk el egy kiállítótérben, gyakorlatilag megspórolhatjuk a sokszor körülményeskedő falszövegeket.
De rossz hírem van. A Ludwig Múzeum archívumában néhány éve már nem kerül új kiállítási plakát. Magunk mögött hagytuk a 20 századot, és az új évezred, mintha lemondott volna róla. Film van, filmipar van, de a filmplakát kiválta az internetre feltöltött trailer. Persze nem tűnt el teljesen, csak alaposan megváltozott. A plakátok mérete megnőtt, Három óriásplakát Ebbing határában, a kisebbek pedig light boxokra simulnak. Ahogy az előállításuk, úgy a plakáthelyek is egyre drágábbak. A kulturális szcéna csak érintőlegesen találkozik ezekkel a felületekkel. A hagyományos, a hagyományosan progresszív, a kulturális, szociális tartalmú plakátok a virtuális térbe illetve kiállítóterekbe szorulnak vissza. Még szerencse, hogy tananyag, hiszen, ami fontos a vizuális térben, az megtanítható a plakáton keresztül.
A kiállítótér adott itt Biatorbágyon is, és adott 16 kiváló plakátművész, akik részben a Magyar Plakát Társaság tagjai illetve fiatal tehetséges grafikusok. Komoly kihívást előtt álltak: Hantai Simon születésének 100 évfordulójának alkalmából kellett reflektálniuk a festőre, a festő művészetére.
Hantai Simon 100 éve született Bián. Abban az évtizedben, amikor nem volt párja a Modiano cigarettapapírnak. A valamit magára adó autótulajdonos Cordatic abrancsot tetetett a felnire, míg a lábára könnyű gumitalpú vászoncipőt, Dorkót húzott. Jól fogyott akkoriban a Flóra terpentin szappan, és az Est, a ponty pedig olcsóbb volt a húsnál, ezt aztán minden marha megtanulta. Az Iparcsarnokban nemzetközi reklám kiállítást rendeztek, a fantasztikus Josephin Baker pedig fellépett a pesti Royal Orfeumban. S mindezt persze a plakátokat tudtam meg, melyek mögöttük olyan alkotók voltak, mint Berényi Róbert, Bortnyik Sándor, Pólya Tibor vagy Kassák Lajos.
A rákövetkező második évtizedben, egészen pontosan 1948-ban, Hantai nemcsak Biát hanem az országot is elhagyja, végleg. Párizsba megy, hogy kezdetét vegye a ragyogó életpálya. Szürrealista, absztrakt expresszív, kalligrafikus gesztusfestészet születik a keze alatt az ötvenes években a némileg visszafogottabb, de nem kevés feszültséget és energiát hordozó, még itthon készült szimbolikus műveit követően. Olyan emberek közelébe került, mint André Breton, a szürrealisták vezére, vagy Georges Mathieu a lírai absztrakció mestere. Megismerkedik az amerikai Jackson Pollack bátor és erőteljes festészetével is. Hogy aztán a hatvanas évek elején alapjaiban forgassa fel a képalkotás metódusát: eltolja magától a festészet hagyományos közvetlenséget, önmaga és a kép közé beépít egy harmadik képalkotó komponenst is. Kidolgozza a pliage technikát, melynek lényege a vászonnak a munka előtti meggyűrése. Aktivizálja a vásznat, szabad teret engedve a teremtés univerzálisabb formáinak.
De minden továbbit a Hantai művekről és a pliage-ról már az itt kiállított a plakátokon keresztül mondok el. Mert a plakátok nem csak egy történelmi kort képesek körülírni, hanem egy művészi pályát is.
Kezdjük három olyan alkotó plakátjával, akik fontosnak tartották láttatni Hantai arcvonásait, ezt az élénk tekintetű, okos, megnyerő arcot, benne valamiféle szelíd szomorúággal gyötrődéssel. Erre a gyötrődésre a nagy költő barát, Juhász Ferenc Hantait búcsúztató poémájában bukkantam. Árendás József munkájának érdekessége, hogy a portréhoz az arcfölé került réteg, az Etűd-sorozat formavilágának építőelemeit használja. Ez a formavilág a meghatározó Csordás Zoltán plakátján is, ám nála az arc már-már egy maszkká egyszerűsödik, így emlékeztetve korai képére, az Életörömre, melyen a festő a kezében egy álarccal pózol. Ducki Krzysztof sálban, kissé karikírozva láttatja Hantait, de ez mégsem fricskarajz, nincs benne él, inkább a művész habitusának egy másik oldala, a laza nagyvonalúság lett itt megformálva.
Voltak olyan alkotók, akik Hantai nevét, a névalkotó betűket helyezték plakátjuk centrumába. Így tett Bakos István is, aki a Matisse-t idéző Meuns-sorozat [mhá] műveit használta fel munkájához. Telt, érzéki, gömbölyded formákba bújtatta a hat betűt. Bakos is, ahogy mások is többen, Hantainak Biáról hozott kékfestő kékjét idézi meg a munkájában.
Jávorszky Dóra a több, mint egy éven át készülő, szabályos rendszereket felvonultató Tabulák-sorozatra reflektált. Egy ilyen Tabula mátrixból kell kiolvasnunk a Hantai nevet. Vad Bence különböző méretű és típusú betűkből építi fel a plakátját. Azok faktúráit természetesen Hantaitól kölcsönzi. E. Zsemberi-Szigyártó Miklós a megkötözött, meghajtott, meggyűrt vászontestekből formázza meg a fontokat.
Van, aki nem kertel, így tesz Gál Krisztián, amikor plakátra viszi az euró devizajelét. Hantai Mariele-sorozatának egyik alkotásáért majd 4 és fél m eurót fizettek egy aukción 2016-ban. Magyar származású művész alkotásáért még soha nem kínáltak ekkora összeget. Lenyűgöző. (Zárójelben jegyzem meg, nem sokkal később Moholy egyik festménye ezt is megjavította). De arról is szól ez a plakát, nekem legalább is, hogy Hantai milyen ellenszenvvel figyelte a műtárgypiac mozgásait, s részben ezért is függesztette fel alkotói tevékenységét 1982-ben.
Simor Péter és Túróczi Panka Hantai képalkotó folyamatának azon alapelemeit mutatják meg, amelyek nélkül nincs pliage-technika, nincs pliage-kép. Gyűrés és csomózás.
Befejezésül azokat a plakátokat említem, melyek Hantai pályájának szintézisét, filozófiai alapvetéseit fémjelzik. Icsai Vivien azt ábrázolja, miként bomlik ki a földön összegörnyedő emberi alakból egy egyszerűbb, tisztább forma, egy elvontabb, magasabb rendű struktúra. Pinczehelyi Sándor plakátja is ez a gondolatot viszi tovább. A csúcsára állított, központi helyzetű négyzetes vászon eleven, organikus fundamentumon nyugszik.
Tóth Tamás terített asztalán fehér tányér, míg evőeszköz gyanánt fehér ecsetek szolgálnak. A tányéron egy szelet disznósajt. Minden steril, és mesterséges, a tányéron ott egy szelet élet, de azt is mondhatnánk, nem más az, mint Hantai szürrealista képének egyike. De tudni kell, Hantainak van egy bendő/vagy más fordításban hasak című sorozata is.
Sz. Esztero Anett piros, kék és fekete színekkel megrajzolt szabásmintával idézi meg a mestert, egyszerre utalva a megmunkálandó vászonra, a művész munkamódszerére, de a létre jött alkotások vibrálására, nyughatatlanságára és all over jellegére. A szabásminta sok mindent elbír, így abba még Hantaihoz kötődő évszámok is belekerültek.
Wirth Georgina plakátján két kéz gyűr össze, vagy épp fordítva, kisimítani igyekszik egy lapot, egy vásznat, amelyen egy nehezen olvasható szöveg látható. Hantai számára rendkívül fontos volt a filozófia, az irodalom, a bölcsészettudomány. A francia értelmiség színe javával levelezett. Ebben a plakátban azt gondolom, ez a hatalmas szellemi bázis, tudás és kíváncsiság idéződik meg, és persze a Hantai által is gyakorolt másolás motívuma.
Varga Gábor Farkas plakátján a festő kontúr alakja látszólag egy hatalmas Etűd-képet hoz létre. Az elemek hasonlítanak egymáshoz, ez vitathatatlan, de egymástól igen távol kerültek. Hantai, amikor felfüggesztette a művészi alkotómunkát, legalább is a külvilág felé, régi és részben elrontott képeiből új képeket hozott létre. Ezeket hívjuk: Maradékoknak. Varga Gábor Farkasnak köszönhetően a művész, mintha újra neki állna életműve megfestenek. A készülő kép elemei, talán nem meglepő, egy nagy H betűt formáznak.
Zárjuk a sort egy kedves, derűs munkával. Vagy fogalmazzunk frappánsabban, tegyük fel az i-re a pontot Vitányi Regina plakátjával. Az egy és a két pontos i-vel játszik Regina a plakáton. Az egy pontos hantai a miénk, a két pontos pedig a franciáké. A három pontos pedig legyen kitörölhetetlenül Biatorbágyé.
A HOMMAGE A HANTAI tárlat január 15-ig tekinthető meg a Faluház Galériában.
A kiállítás anyaga megtekinthető a YouTube csatornánkon szereplő összeállításunkban:
Sokunk életében találkozhatunk szeretteink betegségével, fájdalommal kísért, hosszú szenvedésével. Az élet ez utolsó fejezetének méltósággal történő megélésére, segítésére jött létre 1991-ben a Magyar Hospice Alapítvány. Megszületését egy magyar írónak, pszichológusnak, tanatológusnak (a halál és a gyász kutatója) Polcz Alaine-nek köszönhetjük.
POLCZ ALAINE 100 éve, 1922. október 7-én született Kolozsvárott.
Bohém édesapjától, Polcz Rudolftól kapta az Alaine nevet, gyermektársai csak Ibolyának hívták. Erdélyi úrilányként született, s bár a családja jó nevű, valójában nem voltak gazdagok: gyermekkorában és kamaszlányként is régi, levetett ruhákban járt, nevén és szépségén kívül semmije sem volt. Utóbbira nagyon hamar felfigyeltek a férfiak, tizennégy évesen már udvarlója is akadt. Mivel hűséges típus volt, öt évvel később feleségül ment a fiúhoz, akibe fülig szerelmes volt, ám a házasság elhamarkodottnak bizonyult. Házasságuk a II. világháborút követően bomlott fel.
19 évesen, a II. világháborúban megsérült, a klinikai halál állapotába került, s ez az élmény egész életén nyomot hagyott. Orosz katonák sorozatos erőszaktételét szenvedte el, később gyermeke sem lehetett. 69 éves volt, amikor megjelent „Asszony a fronton” című regénye.
Ebben a művében olyan megaláztatásokról számol be, amelyekről a nők a szégyen és a fájdalom miatt addig és később se mertek beszélni. Megnyitotta az őszinteség, az áldozattá válás bevallásának, a nők ellen elkövetett háborús bűnök kimondásának ajtaját.
A háborúban megélt szenvedések és a halálközeli élmény hatására kezdett pszichológiával, valamint tanatológiával foglalkozni. 1949-ben elvégezte az ELTE Bölcsészettudományi Karán a pszichológia szakot.
Pályája kezdetén elmebetegekkel folytatott művészeti terápiát, később játékdiagnosztikával foglalkozott. 1970-től a Tűzoltó utcai II. számú Gyermekklinikán dolgozott, ahol a nagyon súlyos beteg és haldokló gyermekek és hozzátartozóik pszichológusa volt. 1976-ban Magyarországon elsőként hozott létre klinikai osztályon játszószobát, illetve külön szobát a szülők számára.
Élete egyik utolsó gyermekpszichológiai alkotása egy bábteszt, amely megfelel a gyermekek vizuális beállítottságának: képszerű, dramatikus, jelképes, biztosítja az érzelmek kivetítését és lereagálását. Segíti a gyermek világának megismerését, megfigyelőképességét, találékonyságát. Fejleszti alkalmazkodó képességét, amikor a játékot segítő felnőttel együtt játszik, segíti a gátoltság, félénkség feloldását.
Hajdani munkatársa, Pilling János pszichiáter így idézte fel a kezdeteket:
„Egykori munkahelyén, a II. számú Gyermekklinikán a szülők hetente csak egyszer, egy órára látogathatták meg a beteg gyermekeiket. Nagy megütközést keltett Alaine javaslata, hogy a szülők ennél gyakrabban is bejöhessenek a klinikára. Végül, nagy viták árán engedélyezték, hogy legalább a gyermekonkológiai részlegre naponta egy órára bejöhessenek… Alaine megnyitotta az ajtókat – s képletesen ezt tette később is, újra és újra. Megjelentek első írásai a gyermekek haláltudatáról (micsoda ellenállás árán: eleinte a lapok sorra utasították el az írásait!).”
1949-ben ment férjhez Mészöly Miklós íróhoz. Harmonikus, kiegyensúlyozott házasságuk az író 2001-ben bekövetkezett haláláig tartott. Egymást építő együttlétezésük legendás volt, még annak ellenére is, hogy az író gyakran más asszonyokat kereső, nehéz természete rányomta bélyegét életükre.
„Mészöly Miklós és Polcz Alaine megismerkedése szinte filmbe illő jelenet lehetett. A kávézóban ücsörgő fiatal, fess fiatalembernek feltűnik egy csinos, ám kissé csapzott külsejű fiatal lány, aki kopott, több számmal nagyobb férfi kabátot visel, amelynek a zsebéből jegyezetek és egy babafej lógott ki. A lány elhalad a férfi mellett, a kabát széle azonban hozzáér a férfi arcához. A férfi felnéz, egymásra néznek és felnevetnek, majd beszélgetésbe elegyednek és végül együtt távoznak a kávézóból.” (Fischer Viktória, Kultúra.hu) … egy év múlva házasodtak össze, házaságuk több mint 52 éven át tartott.
2018-ban, jóval kettejük halála után megjelent levelezésük, amely A bilincs a szabadság legyen címet kapta. A levelek által kirajzolódik a magyar történelem fél évszázada és egy hosszú, sem veled, sem nélküled házasság, amelyben a háborús testi traumák miatt a feleség nem szülhetett gyermeket, a férj pedig képtelen volt a hűségre. Ugyanakkor egyikőjük sem akarta a másikat elengedni.
„Az érzelmi, szellemi összetartozás átsegített minket a mélypontokon. Csodáltam Miklós tartását, tehetségét, színességét. Mikor kinéztem utána az ablakon, mindig az jutott eszembe: Ott megy az életem fele. A nagyobbik fele.” (Polcz Alaine)
Örkény István a valaha látott legszebb emberpárnak nevezte őket.
Polcz Alaine naplói, vallomásai a kilencvenes években és a kétezres évek elején sorra jelentek meg. Például a Kit szerettem, mit szerettem?, a Kit siratok? Mit siratok?, az Életed, Bíró Berta, a Befejezhetetlen könyv a szerelemről, az Ideje az öregségnek.
Író férje mellett sokáig inkább csak szunnyadt benne a szépíró. Mészöly Miklós nem ösztönözte írásra a feleségét, sőt gyakorta kritizálta, kijavította a mondatait. Művei bár máig nagyon népszerűek, szépirodalmi szempontból – a szigorú író férj talán ezt láthatta meg – egyenetlen alkotások. Könyveiben megférnek egymás mellett a lektűr könnyedebb témái és megfogalmazásai, valamint a szépírói igényességgel bölcs mondatokká formált kristálytiszta gondolatok.
Kukorelly Endre író így jellemezte Polcz Alaine írói képességeit: „Olyan, mint egy amatőr focista, aki a legtermészetesebb módon visz végig egy olyan cselt, amit a profi csak irigykedve néz.”
Polcz Alaine 1991-ben hozta létre a Magyar Hospice Alapítványt – a gyógyíthatatlan betegek testi és lelki szenvedéseinek enyhítését, a humánus kezelést, az emberi méltóság megőrzését célul kitűző szervezetet –, amelynek első elnöke volt.
1993-ban így vallott a mozgalom filozófiájáról. „Sem húzni, sem sürgetni nem kell a halált. A halál az élet természetes része, el kell fogadni, ebben kell segíteni a beteget és a családot. A legrettenetesebb, amikor a beteg fél, és kérdez, mi pedig hazudunk neki, azt mondjuk, hogy »meg fogsz gyógyulni«, és egyedül marad a haldoklás rendkívüli tusájával. Régebben ez olyan szertartás volt, ami szerepet kényszerített a haldoklóra. Körülvették a barátok, rokonok, odavitték a csecsemőket, szomszédok jöttek – óriási történés volt. Egy jó haldoklás félig kárpótolt egy rossz életért. A beteg hagyatkozott, megbocsátott, bocsánatot kért, közösen részt vettek egy szentáldozáson – ez eltűnt. Egy kórházban nem tudjuk, hogy lehet meghalni. Csövek között csak hallgatni vagy üvölteni lehet.”
Egy 2006 végén készült portréfilmben, már a halálára készülve, a következőket mondta:
„Én meg vagyok elégedve az életemmel. Szeretni a növényeket, az állatokat, az eget, a vizet, a gyermekeket, a szerelmet megélni – aztán ahogyan átalakul szeretetté – megélni a barátságnak ezer színét, a művészeteket… – hát gyönyörű a világ!”
Polcz Alaine 2007. szeptember 20-án, 85 évesen évében hunyt el.
2003-ban Szekszárd városának ajándékozta Mészöly Miklóssal közös budapesti lakásuk berendezési tárgyainak, valamint könyvtáruknak nagy részét. Ezzel teremtette meg a szekszárdi Irodalom Háza – Mészöly Miklós Múzeum alapjait.
Ady Endre múzsája volt. Szerelmük mintegy 70 vers megírására ihlette a XX. századi magyar irodalom egyik legnagyobb költőjét. Feszültséggel teli, szenvedélyes kapcsolatuk 9 évig tartott.
A múzsa, BRÜLL ADÉL – LÉDA – 150 éve, 1872. szeptember 1-jén született Nagyváradon.
Édesapja, Brüll Sámuel, nagyváradi, zsidó származású, jómódú ember volt, aki az idők folyamán vagyona nagy részét a tőzsdén elveszítette. Brüll Adélnak két leánytestvére volt, az értelmi fogyatékosnak született Margit és Berta. Édesapja elszegényedése miatt férjül nem szerelmét, hanem egy cégfestő kisiparos fiát, Diósy Ödönt választotta. Diósy Ödön cégek, bankok export-import ügyintézője volt Szófiában, nászútjuk után itt telepedtek le. Adél magával vitte kisebb húgát, Bertát is. Egy ideig Szófiában éltek, de onnan férje üzleti csődje miatt szinte menekülésszerűen távoztak. Rövid nagyváradi, majd budapesti tartózkodás után Párizsban telepedtek le, ahol Diósy vállalkozásokba kezdett, képeslapokkal, szőrmével kereskedett, majd pezsgőképviseletet nyitott.
1903-ban négyszobás lakást béreltek a Rue de Lévis 92. szám alatt. Adél 1901 és 1903 között rendszeresen hazalátogatott Nagyváradra. 1903. szeptember 6-án itt ismerkedett meg Ady Endrével, akinek írásait a Nagyváradi Naplóban olvasta. (A lapot Adél és férje Párizsban is járatta, hiszen Diósy Ödön alapító részvényese volt a lapnak.)
Adél irodalmi érdeklődése és tájékozottsága segítségére volt Adynak a francia irodalommal való ismerkedésében:
Ady már az első találkozásuktól “ostrom alá vette” az asszonyt. Levelekkel zaklatta, szinte belekényszerítette a kapcsolatba a nála öt évvel idősebb, szabad házasságban élő nőt, akit Nagyvárad-szerte “párizsi asszonynak”, nagyvilági dámának tartottak. Adél, immár Léda mégis túl nagy feladatnak érezte a fiatal és túlfűtött költő szerelmének szerepét, és nem szándékozott megválni a minden kapcsolatát toleráló férjétől. A megismerkedést követő egy év múltán azonban magával vitte Adyt Párizsba. (A szófiai tartózkodásuk alatt derült ki Diósy nemi identitásának mássága. Feleségét „szabadon engedte” a legújabb párizsi divat szerint öltöztette, útjait fizette és engedte, menjen, ahová akar.)
Furcsa hármas kapcsolat alakult ki Diósy Ödön, Diósyné Brüll Adél és Ady között. A férj tudomásul vette, hogy feleségének újabb szeretője van, akinek párizsi lakásuk felett béreltek szobát, s később még Ady gyógyíttatásából is kivette a részét. A kicsapongó éjszakák “gyilkos csók”-ja meghozta gyümölcsét: Adyn jelentkeztek a szifilisz első tünetei.
Ady és múzsája számos helyre együtt utazott el, többek között jártak a francia Riviérán, Monte-Carlóban, Firenzében, Velencében és Rómában. 1907-ben Adélnak halott kislánya született, akit hivatalosan Diósy nevére jegyeztek be, de valószínűleg Ady volt az apa – a kislány kezén hat ujj volt, mint Ady Endrének.
Ady és Léda kapcsolatát heves indulatkitörések, veszekedések, majd szenvedélyes egymásra-találások jellemezték. Többször is szakítottak. Léda nem állhatta Ady szenvedélybetegségeit, Ady pedig egyre jobban szenvedett attól, hogy a kezdetben tartózkodó Léda mind hisztérikusabban ragaszkodott hozzá. Ez idő tájt Léda házassága is válságba került: az asszony kétségbeesetten és görcsösen kapaszkodott szerelmébe.
A „héja-nász” 1912-ben ért véget. Ekkor írta Ady Endre az irodalom „legkegyetlenebb szakítóversének” tartott Elbocsátó szép üzenetet.
Léda először öngyilkossággal fenyegetőzött, s még hónapokig reménykedett, hogy ismét csak amolyan “utolsó” szakításról van szó. Ady azonban bármennyire is szenvedett – a szakítás őt is megviselte –, nem engedett, a visszautat már elvágta versével.
Adél végül fájdalmasan feladta. Élete hátralevő részében nem is említette Ady nevét, csak a költő halála után.
1914-ben a háborús helyzet miatt Adél és a férje hazatértek Párizsból. Diósy szénnel kezdett kereskedni. Budapesten az Andrássy úton, majd a Bajza utcában béreltek lakást. 1925 nyarán Gödöllőn, az Erzsébet királyné úton vettek egy 12 szobás házat, a Praznovszky-villát. Adél 1930-ig volt Gödöllőn, állatokkal vette magát körül. Vele lakott két húga, Berta és Margit is.
Kialakult nála egy végzetes bőrbetegség, a pemphigus. 61 éves korában, 1934. január 18-án hunyt el. Egy költő szerelme tette halhatatlanná.
Férje egy évvel később, 1935 novemberében halt meg tüdőrákban.
Egy idegenforgalmi portál rangsorolása rendre beválasztja a világ 25 legszebb, legnépszerűbb épülete közé a magyar Országházat. Az egyre előkelőbb helyen szereplő épület 2018-ban már a 10. helyen szerepelt.
Építéséhez két neves augusztusi dátum is kapcsolódik: a tervező halálának és az épület szobrai alkotójának születési évfordulója.
120 éve, 1902. augusztus 31-én hunyt el Budapesten STEINDL IMRE a XIX. század végének vezető építésze, és 170 éve, augusztus 17-én született KISS GYÖRGY szobrászművész.
„Ha az építészet megfagyott zene, akkor Steindl e zenének Schubertje volt, úgy a termékenység, mint a művein elömlő harmónia tekintetében.” – írta róla Lyka Károly, az előző századelő neves művészettörténésze.
STEINDL IMRE Pesten született 1839. október 20-án, osztrák-német eredetű polgári-iparos családban. Édesapja ékszerész volt, Kígyó utcai műhelyének jó híre volt. Elemi és középiskoláit a budai Polytechnikumban, a műegyetemet Budán végezte. Húsz éves korában a bécsi képzőművészeti akadémiára, a monarchia legjelentősebb tanintézetében ment. Mestere volt Schmidt Frigyes is, a bécsi Városháza felépítője, a gótika és historizmus kiváló képviselője – s mint mondják, Steindl Imre volt a kedvenc tanítványa. Egy év múlva már a budai műegyetemre a szerkezettani tanszékre tanársegédnek hívják meg. Még mint tanársegéd megtanulta a kőműves mesterséget és szabaduló levelet is kapott.
Az akadémián vasszorgalma és művészi tudása csakhamar az elsők közé emelte a fiatal Steindl Imrét. Magánépületek tervezéseért elismerő oklevelet kapott, nyilvános és emlékszerű épületek tervezésével pedig elnyerte az akkori első akadémiai díjat, a Fuger-féle aranyérmet, sőt az 1867. év végén még a szokásos vizsgák alól is fölmentették s kitűnő bizonyítvánnyal jutalmazzák tehetségét. Legnagyobb munkája volt az akadémián egy nagyterjedelmű királyi kastély terve gót stílusban.
Hét év után kitüntetéssel végezte el bécsi stúdiumait, de első útja nem haza, hanem egy franciaországi tanulmányútra vezetett; a Rajna menti műemlékeket figyelte meg. Immár professzorként hazatérve újra bekapcsolódott az oktatásba: a Műegyetemen lett a középkori építészet tanára – egészen haláláig, 1902-ig. (Diákjaival az országot járva mintegy 500 rajzot készített épületekről templomokról.)
Első nevezetes munkája, a – ma is működő – pesti Új Városháza 1870 és 75 között épült fel a Váci utca 62-64-ben. A középkori építészet, elsősorban a gótika szerelmeseként kezdetben neogótikus, később neoreneszánsz stílusban tervezte meg. Szintén a belvárosban, a Múzeum körúton áll az 1883-ban átadott egykori Műegyetem főépülete.
Legszebb alkotásai közé sorolható az erzsébetvárosi szent Erzsébetről nevezett plébániatemplom.
Működésének leginkább Budapesten jutott tér, munkái azonban vidéki városokban is megjelentek. Erről tanúskodik pl.: a debreceni “Bika” szálloda épülete.
Mint műemlékeink restaurátora Steindl Imre első helyen áll. 1870-ben vette át Vajda-Hunyad vár helyreállítási munkáinak vezetését, majd többek között a magyarországi gót építőművészet kiemelkedő emlékének, a kassai székesegyháznak restaurálási terveit készítette el.
Korának építészei között olyan nevek szerepeltek, mint Ybl Miklós, Schulek Frigyes, Hauszmann Alajos, Lechner Ödön. Nem lehetett hát könnyű kiemelkedni a kortárs zsenik között, de amikor az ő építési terve nyerte az Országház felépítésére kiírt pályázatot, egyértelmű lett, hogy neve halhatatlanná vált.
Az ország házának felépítéséről az Országgyűlés törvényt alkotott, és az 1880. évi LVIII. tv. alapján 1881-ben tervpályázatot hirdettek, amelyre 19 építész jelentkezett. 1883. február 1-jén a pályázat határideje lejárt, s a bírálat alapján a kitűzött négy egyenlő díjat Steindl Imrének, Hauszmann Alajosnak, Schickendanz Albertnek és Otto Wagnernek ítélték oda. Végül Steindl Imrét kapta meg a megbízást – tervének kisebb módosítása után.
Az Országház építését 1885. évi október hó 12-én kezdték meg, s közel húsz év után került átadásra.
Az építkezés során rengetegen munkálkodtak a tervek kivitelezésén, volt amikor 6-700 ember dolgozott egyszerre, és Steindl Imrének ezt az óriási nagy akciót és csapatot kellett egybehangolnia 18 éven keresztül. Munkatársait viszont nagyon megbecsülte, évenként egyszer vendégül látta őket (Jókai Mór villájának közelében álló) svábhegyi nyaralójában. Építészi és tanári pozíciójából fakadóan számos politikussal és magas rangú személlyel volt kapcsolata, de igazán az iparosok között érezte otthon magát.
Lyka Károly így írt a tervről: Steindl Imre tervezetében ama gondolatnak óhajtott kifejezést adni, hogy alkotmányos életünknek legfontosabb tényezői, a törvényhozás két háza, már az épület külsején is kifejezésre jussanak, úgy azonban, hogy a törvényhozás egysége mint domináló eszme mégis félreismerhetetlen alakot nyerjen. A törvényhozás két háza: a főrendiház az épület északi, a képviselőház pedig déli részéből négy-négy saroktoronnyal emelkedik ki, míg a törvényhozás egységének kifejezője az épület közepéből kimagasló kupola.
A gót stílus ez alapos ismerője és művelője nem tervezhette az épületet máskép, mint a középkor e remek stílusában, mely lelkesedést keltő tökéletes szépségeivel, magasba törekvő, határozott formáival mindenkire hatással van.
Steindl Imre egészségi állapota az építkezés vége felé elég erőteljesen megromlott, többször érte szélütés, egyik szeme megbénult, a gigantikus méretű és gyakran párhuzamos munkák felőrölték erejét. A nagy mű teljes elkészültét nem élte meg, 1902. augusztus 31-én, 63 éves korában, az Országház épületének átadása előtt öt héttel hunyt el Budapesten.
Lyka Károly: „Steindl mesterben valódi művészlélek, hatalmas alkotó erő lakozott. Sohasem kereste a szórakozást, nem pihent; minden örömét művészetében lelte és egész idejét művészetének szentelte. Egyenes, szókimondó modora miatt talán sokan nem vonzódtak hozzá, de a kik megösmerték, tudták, hogy szívvilágában a jóság foglalja el a legnagyobb helyet. … Keveset írtak róla, mert magába zárkózott természete hadilábon állt a nyilvánossággal. Azt tartotta, hogy a művész egyénisége csak úgy érvényesülhet igaz alakjában, ha gondolkozásában, művészi megnyilatkozásában teljesen önálló, szabad, ha abban nem zavarja semmiféle idegen befolyás.
Forrás: Wikipedia, Művészet, 1902, első évfolyam, 5. szám
170 éve, 1852. augusztus 17-én Szászváron született KISS GYÖRGY szobrászművész.
Pásztorfiú volt, tehenek, lovak őrzését bízták rá. Társaival kevés szót váltott, idejét inkább faragással töltötte. Ügyes faragásaival már ekkor feltűnt a faluban. Főleg vallásos tárgyú szobrocskákat: feszületeket, szenteket, angyalokat faragott. Emellett otthon is telerajzolta a falakat virágokkal, amelyeknek mintáit a tulipános ládák és virágos szűrök díszítéséről vette.
Szülei többféle mesterhez is beadták tanulni, de terveik nem váltak sikeressé.
1868-ban Dulánszky püspök bérmakörútra indult, a Kiss Gyuri is izgalommal készült a püspök fogadására, a házuk falát az általa készített faragott feszülettel díszítette, míg az ablakokba egyéb faragványait rakta ki. A Vékény felől érkező püspöki hintóból Troli Ferenc prelátus, oldalkanonok felfigyelt Kissék házára, valamint arra a díszes kapura, amit a gyermek faragott. A családi hagyomány szerint otthonukban is meglátogatta a kanonok a Kiss családot, ahol szóvá tette Gyuri nem mindennapi tehetségét. Kijelentette, hogy szívesen vállalná a gyermek taníttatását. A szülők meghatottan elfogadták az ajánlatot, így a kanonok a fiút 1869-ben egy grazi faragóműhelybe küldte tanulni. 1874-ben már a müncheni akadémián folytatta tanulmányait, ahol Irgalmas szamaritánus című szoborcsoportjával hívta fel magára a figyelmet (a szoborcsoportot ma a Magyar Nemzeti Galériában látható egy Rómában készült Apagyilkos című szobrával együtt). Hazatérve főleg akadémikus stílusú szobrokat készített, számos egyházi és állami megrendelést kapott.
Tehetségét a századforduló legünnepeltebb szobrásza, Zala György (az előző századforduló hivatalos művészetének jelentős képviselője, a neobarokk emlékműszobrászat legjelentősebb mestere, a Millenniumi emlékmű egyik kivitelezője) is elismerte, vele baráti és munkatársi kapcsolatba is került. 1882–1891-ben folytak Pécsett a székesegyház átépítési munkái, melynek szobrászmunkáit már együtt készítették.
Az Országház Építési Bizottságának megbízásából mintázta meg az Országház számos kül- és beltéri szobrát: a Tőzsde és kereskedelmet ábrázoló hármas szoborcsoport, a díszlépcsőn álló 4, egyenként 3 méter magas apród alakját, melyek a magyar koronát és a koronázási jelvényeket tartják, Péterről és Aba Sámuelről készült alkotását, valamint a Hit és a Jótékonyság című allegorikus szobrokat. A Képviselőház társalgótermének több mesterségszobra is neki köszönhető. Az épület külső szobrai közül jelentősek pl.: Zrínyi Miklósról és III. Ferdinándról megmintázott alkotásai. Sajnos ezek a művek mára már jelentősen megrongálódtak, így csak a róluk készült hű szobormásolatok díszítik az Országházat. Kiss György több mint negyven évig élt Budapesten, a VII. ker. Nefelejcs u. 40. szám alatt nyitott műtermet, majd a sok megbízás eredményeként 1910-ben a zuglói Kolombusz utcában műtermes villát építtetett.
Számos, még ma is látható köztéri szobrot alkotott. Közöttük olyan nagyszabásút, mint a Hősök terén lévő Millenniumi Emlékmű Károly Róbert készült alkotása. Az első köztéri szobor is Kiss György nevéhez fűződik. A nőnevelés megindítójáról, Veres Pálnéról mintázott monumentális méretű márványszobrát 1906-ban állították fel az V. kerületi Erzsébet téren.
Több fővárosi templomot is a művész szobrai díszítenek, így például az erzsébetvárosi római katolikus plébániatemplomot és a kőbányai katolikus templomot.
Sokszínű tehetségét igazolják irodalmi és történelmi témájú művei is, amelyeket a Magyar Tudományos Akadémia nagyterme előtt láthatók. Fővárosi szobrain kívül jelentős műveket alkotott külföldön is.
Az első világháború gyászt hozott az idősödő művész családjába, egyik fiát – aki a művész tehetségét is örökölte – a háborúban elveszítette. Talán ez a fájdalom ösztönözte síremlékek, hősihalott-emlékművek megalkotására. 1919-ben készítette el utolsó alkotását, a Hősi halottat.
Kiss György szobrászművész 1919. április 29-én hunyt el Budapesten.
Forrás: Szlinet.hu, Wikipedia
Ez a weboldal sütik használatával javítja az Ön élményét. Feltételezzük, hogy ezzel rendben van, de kérésre leiratkozhat. Süti beállításokElfogad
Adatkezelési Tájékoztató
Adatvédelmi áttekintés
Ez a weboldal sütik segítségével javítja az Ön élményét, miközben Ön a weblapon navigál. Ezek közül a sütik közül a szükséges kategóriába sorolt sütik az Ön böngészőjében tárolódnak, mivel nélkülözhetetlenek a weboldal alapvető funkcióinak működéséhez. Ezenkívül harmadik féltől származó sütiket is használunk, amelyek segítenek nekünk elemezni és megérteni, hogyan használja ezt a weboldalt. Ezeket a sütiket csak az Ön hozzájárulásával tárolja az Ön böngészőjében. Önnek lehetősége van ezeknek a sütiknek a letiltására is. Ezeknek a sütiknek a letiltása azonban hatással lehet a böngészési élményre.
A szükséges sütik nélkülözhetetlenek a webhely megfelelő működéséhez. Ez a kategória csak azokat a sütiket tartalmazza, amelyek biztosítják a weboldal alapvető funkcióit és biztonsági jellemzőit. Ezek a sütik nem tárolnak semmilyen személyes információt.
Any cookies that may not be particularly necessary for the website to function and is used specifically to collect user personal data via analytics, ads, other embedded contents are termed as non-necessary cookies. It is mandatory to procure user consent prior to running these cookies on your website.
