Idén 10 éve hunyt el Zas (Szász) Lóránt

most hát a szavakat, az elvetéltet,

gerendák üszkébe apasztott könnyek-

küldte, okok-ütötte szépet,

a fára húzott, pincék falára lőtt,

utak haván piroslott, vasba-zúzott

szavakat kiáltom,

kő és árok,

a csöndbe-törtek torkából szó szivárog

(Zas Lóránt: Most hát a szavakat)

Idén tíz éve hunyt el az USA-ban az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik biai szereplője, Zas (Szász) Lóránt (1938-2011) költő, mérnök, az 56’-os Világszövetség alapító tagja. Az 1956 októberi Nemzeti Bizottság tagja, nemzetőr, a forradalom napjaiban alakult biai ifjúsági szervezet vezetője.

A Bián Szász Lórántként ismert szabadságharcos fiatalember a Zas nevet költői névként Amerikában vette föl ősei tiszteletére. A család ugyanis Erdélyben, a Maros vármegyei Malomfalván évszázadokon át Zas-ként volt jegyezve a család. A múlt század végén Magyarországra kerülve, Szásszá írták át.

Születésekor édesapja, Szász Gyula a Szent István kórház sebésze volt, majd 1940-től körzeti orvosa lett Biának. Szász Lóránt a negyedik elemi után a Lónyai Református Gimnázium tanulója 1948-ig, az iskola megszűnése után Bián fejezi be általános iskolai tanulmányait. Származása miatt pesti gimnáziumba nem veszik fel, így kerül a bicskei gimnáziumba. Felvételizik az orvosi egyetemre, de osztályidegenként nem nyer felvételt.

Az októberi események aktív résztvevője Bián, november 4-e után a Központi Munkástanácsba delegálják, ahol Bali Sándor és Rácz Sándor letartóztatása miatt felszólal, ezért bujkálnia kell, a Budapesten a Tétényi úti kórház bonctani laboratóriumában húzza meg magát: „a boncolásra váró tetemek között aludtam hónapokig, persze hiába…” Egy éjszaka hazalátogat és elfogják, majd elítélik, 1958 elején szabadul. Segédmunkásként, majd villanyszerelőként dolgozik, felsőfokú technikumot végez.

Az üzemmérnöki diploma megszerzése után 1967-ben feleségével (a biai Hartdégen Erzsébettel) együtt Jugoszlávián át disszidál. Trieszt, Latina, Capua nyomora után hat hónap múlva beutazási engedélyt kapnak az USA-ba. Villanyszerelőként, fodrászként kezdenek el dolgozni, közben Lóránt beiratkozik egyetemre, gyengeáramú villamosmérnöki diplomát szerez 1972-ben. Később meghívást kap az amerikai űrkutatási programba, a NASA mérnöke lesz. A 80-as évektől vállalkozó, majd gazdasági tanácsadó világutazóként válik ismertté. Gyermekei, Roland és Krisztina.

Az írást sem hagyja abba, több kötete (pl. Naplójegyzetek korommal, Jézust kiáltó, Otárt faragj, A nemzeted nevében) megtalálható a biatorbágyi Karió János Könyvtárban is.

Forrás:
Szabó Ildikó – Bicskei Napló, 1992. október https://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/Bicske/pages/bicske1956/024_es_akirol.htm
Kecskés László: elhunyt szász Lóránt – https://biatorbagy.hu/hirek/201108023722

OKTÓBER 1. A ZENE VILÁGNAPJA

Gondolunk-e néha arra, milyen lenne az élet zene nélkül? Pedig – anélkül, hogy észrevennénk – kitölti mindennapjainkat. Még meg sem születtünk, már hallhatjuk a környezetünkből szűrődő hangokat. Kicsi gyermekként édesanyánk, nagyszülőnk énekeit hallgathatjuk, majd az iskola formálja zenei ízlésünket, s felnőttként már magunk döntünk, mit hallgatunk a legszívesebben. És zene szól a rádióból, a televízióból, az éttermekben, köztereken … és a filmek sem képzelhetők el zene nélkül.

Október elseje világszerte az a nap, amikor a zenét ünnepeljük. Az UNESCO YEHUDI MENUHIN hegedűművész és karmester javaslatára – akit 1969-ben az UNESCO Nemzetközi Zenetanácsának elnökévé választottak – 1975-ben október 1-jét a ZENE VILÁGNAPJÁVÁ nyilvánította.

„Arra szeretnék buzdítani minden várost, falut és országot, hogy rendezzenek sokféle zenei eseményt ezen a napon. Örülnék, ha nemcsak koncerteken, rádióműsorokban szólalnának meg régi és főként mai művek, hanem spontán megnyilvánulásként utcákon és tereken is muzsikálnának énekesek, kórusok, jazz-zenészek és a komolyzene legjelentősebb előadói.” – mondta Menuhin. Yehudi Menuhin a nyugati klasszikus zeneművészet mellett szeretettel fordult a távolabbi kultúrák, India, Kína, Japán felé is, úgy vélte, hogy a muzsika ezerféle színe, és azok megismerése közelebb viszi az embereket egymáshoz.

A csend fontosságára is felhívta a figyelmet:

„…Jó lenne, ha a zenei héten egy-két percet a csendnek szentelnénk mindenütt a világon, a gondolkodásnak, a hallgatásnak és az elmélyedésnek! … Legyen pár percnyi csend, mert ez nagyon fontos a zene élvezéséhez.”

Töltődjünk hát mi is! Emeljük fel a lelkünket!

,,A zene az életnek olyan szükséglete, mint a levegő. Sokan csak akkor veszik észre, ha már nagyon hiányzik.” (Kodály Zoltán)

Az „olasz nyelv atyja”

Aki járt már Firenzében, tudja, hogy alig van szálloda, kávézó, idegenforgalmi látványosság, ahol ne találkoznánk két festmény másolatának valamelyikével: az egyik Henry Holiday alkotása a XIX. század végéről, s Beatrice, a plátói szerelem megpillantását ábrázolja az Arno partján; a másik pedig a firenzei dómban látható, Domenico di Michelino által a XVI. században festett Az Isteni Színjáték allegóriája című kép. S mindkettőn a költő, akit markáns profiljáról, fején babérkoszorúval azonnal felismerünk.

DANTE ALIGHIERI olasz költő, az itáliai irodalom legnagyobb alakja, az „olasz nyelv atyja” 700 évvel ezelőtt, 1321. szeptember 14-én hunyt el Ravennában. 1265 májusában született Firenzében, de sírját hiába keresnénk szülővárosában. Politikai okokból száműzték, sokáig bujdosott, majd Ravennában talált menedéket. Ott temették el.

Dante Alighieri (eredetileg Durante) elszegényedett nemesi családban született. Ősei között megtalálhatók római nemesek és keresztes lovagok is.
A gyermekként szerzetesiskolákban tanult, Arisztotelész, Cicero és Seneca művei, valamint a Biblia váltak műveltségének alapköveivé. Később a bolognai egyetemen a retorika mellett jogot, orvostudományt és művészeteket tanult, széleskörű és mély tudásával a kor egyik legműveltebb emberévé vált.

Tevékeny részt vállalt Firenze, az ekkor még polgári köztársaság politikai belharcaiban is, a fehér és a fekete guelfek, valamint a ghibellinek vitáiban. Politikusi pályafutását az igazságszeretet, pártatlanság, a haza szeretete és a pápák iránti erős bizalom jellemezte. (A ghibellinek a császárpártiakhoz tartoztak, a fekete guelfek a szélsőséges pápapártiak neve volt az itáliai városállamokban a XII-XIV. században) században; Danténak, aki a mérsékelten pápapárti fehérek közé tartozott, e két csoport ellenségeskedése miatt kellett elhagynia Firenzét) 1300-ban megválasztották a hat prior (elöljáró) egyikének. Hamarosan azonban politikai ellenfelei kerültek hatalomra, és Dantét előbb száműzték, majd távollétében halálra ítélték.

(A fekete guelfek, miután magukhoz ragadták a hatalmat, kegyetlen bosszút álltak fehér riválisaikon: Dantét 5000 forint pénzbírságra és két év száműzetésre ítélték, javait pedig elkobozták. Ezt az ítéletet, mivel Dante nem jelent meg az idézésen, 1302. március 10-én máglyahalálra változtatták. A költő családját hátrahagyva elmenekült Firenzéből. Száműzetéséből egyszer még visszatért szülővárosába, amikor 1310-ben III. Henrik német-római császár megpróbálta elfoglalni Észak-Itáliát, de a hadjárat kudarcba fulladt. Danténak ismét menekülnie kellett. Ettől kezdve haláláig bujdosott, száműzetésben élt, és sohasem tért vissza a városba. Padovai tartózkodása alatt kötött barátságot a kor jeles festőjével, Giotto di Bondoneval.)

Kilencéves volt, amikor a firenzei tavaszünnepen megismerte az akkor 8 éves, bíborszínű ruhát és virágkoszorút viselő Beatrice Portinarit. Így írt a pillanatról:

Ettől fogva számíthatom, hogy Ámor eluralkodott lelkemen, mely tüstént meghódolt neki, s képzeletem adta erejénél fogva oly erősen hatalmába vett, hogy mindent kénye-kedve szerint kellett cselekednem.”

Beatricét fiatalon férjhez adták a neves bankár, Simone dei Bardihoz, gyermekeik is születtek, de Beatrice 1290-ben meghalt. Halála olyannyira lesújtotta a költőt, hogy családja, barátai mély aggódását is kiváltotta.

Egy felnőttkori találkozás ihlette Dantét 1294-ben az Új élet (Vita nuova) című lírai verses regényének megírására. Vers és próza váltakozása, ami Dante újítása. A Beatrice emlékére összeállított mű az új irodalmi stílus, a dolce stil nuovo minden jegyét magán viseli. Lírai hangvételű verses önéletrajz, Dante szerelmének története, melyben Beatrice alakját a magasztos és tiszta középkori szerelem örök érvényű jelképévé emeli. Hasonlít a trubadúrok s az új olasz költők felmagasztalt nőalakjaihoz, de még magasabbra emelkedett, közelebb jutva az ember szívéhez.
(A szicíliai és toszkán irodalmi alapokkal rendelkező „édes új stílus” a nemeslelkűségre és a szerelemre épült.)
Termékenyen teltek a száműzetés további évei is. 1304 és 1307 között a Vendégség címmel verses-prózai filozófiai értekezést írt, valamint elkészült A nép nyelvén való ékesszólásról című nyelvtudományi munkájával.

Az 1300-ban harmincöt évesen kezdett hozzá korának szánalmas politikai helyzetén elkeseredve – a „Commedia” című művéhez (A Divina – Isteni – szót Boccaccio tette később hozzá, akit Dante halála után Firenze megbízott a költő hagyatékának gondozásával. Ő írta az Isteni Színjáték első kommentárjait és a költő életrajzát is.)
A monumentális, több mint tíz éven át készült mű eredetileg pusztán a Színjáték (Commedia) címet kapta (mert a középkorban minden balszerencsés kezdetű, de szerencsés végkimenetelű művet így neveztek). A Vita Uova című mű befejező részében egy látomása ragadja meg, mely azt sugallja: addig ne írjon többet Beatricéről, amíg méltón nem tud róla most úgy érezte, lelke már felér hozzá.

„Dante a világirodalom egyik legnehezebb költője” – írja Babits Mihály Dante-fordításának előszavában.

Az Isteni színjáték még a művelt olvasók számára is igen nehéz olvasmány. Nem véletlen, hogy a művet „a középkor enciklopédiájának” is szokták nevezni. Megértéséhez nemcsak a korabeli műveltség átfogó ismeretére van szükség, hanem sokszor Dante életével, illetve Firenze történetével kapcsolatos információkra is. Ez az oka annak, hogy Dante művét már életében magyarázó jegyzetekkel kellett ellátni. A mű nem latinul, hanem a Firenzében és környékén beszélt toszkán nyelvjárásban íródott. Később a toszkán nyelvjárás alapján jött létre az egységes olasz irodalmi nyelv, majd az olasz köznyelv.

Az Isteni színjáték Dante túlvilági utazása. A 100 énekből álló alkotás története kitüntetett időpontban, „Az emberélet útjának felén” kezdődik. A helyszín, „egy nagy sötétlő erdő” is szimbolikus, az ember rendezett világával ellentétes kuszasága és sötétsége az eltévelyedést, az útkeresést jelképezi. Itt tűnik fel Vergilius, aki a Pokol és a Purgatórium birodalmában Dante kísérője lesz. (Vergiliust nagy tisztelet övezte a középkorban IV. eclogája miatt, amelyet Jézus születésére vonatkozó jövendölésként értelmeztek.) A Paradicsomba azonban a római költő már nem léphet be, hiszen Jézus születése előtt, pogányként élte le az életét. Innen ezért Dante nagy szerelme, Beatrice veszi át a kísérő szerepét. Míg a Pokol és a Purgatórium szféráját Dante földi világként ábrázolja, addig hősének a paradicsomi utazáshoz el kell hagynia a földet.

A Pokolban és a Purgatóriumban a múlt emberei mellett, Dante kortársaival is találkozunk. A költő olyan lelkeket mutat be, akiknek életük és haláluk valamiképp nyomot hagyott a korabeli társadalmon. E lelkek és történeteik bemutatásával bepillantást nyerhetünk a kor nézeteibe, szokásaiba, hétköznapjaiba.
A Paradicsomban tett útjával, Dante a hitigazságok mélységeit, majd a Szentháromság titkát szemlélteti. Az ifjúkori szerelem emlékei itt vallási élménnyé változnak. Dante költői eszközökkel mutatja be a teljes teológiát, ugyanakkor mondanivalójába beleszövi a korabeli Itália erkölcsi problémáit: a belső megosztottságot, a pártharcokat, a nyomort, az uralkodó körök erkölcstelenségét és gyávaságát, a pápaság és a császárságág közti ellentétét, az Egyházban és különösen annak fejében megmutatkozó súlyos hiányosságokat: az anyagi javak hajszolását, az egyházi javak árúba bocsátását,valamint a hatalmi pozíciók erkölcstelen elosztását.

Az Isteni színjáték kompozíciójában kiemelt szerep jut a hármas számnak. Dante túlvilági utazásának három állomása van, a Pokol, a Paradicsom és a Purgatórium. A három állomás 9 körből, 9 gyűrűből, illetve 9 égből épül fel. A Pokol 34, a Purgatórium és a Paradicsom pedig 33-33 énekből áll, a mű tehát összesen 100 éneket tartalmaz.
A szöveg strófái tercinák, azaz három sorból álló, sajátos rímképlettel (aba bcb cdc …) egymáshoz kapcsolódó versszakok. A hármas szám ősi, a mítoszokban, mesékben és vallási hagyományokban is gyakran visszatérő mágikus szám. A teljességet, a rendet és a tökéletességet szimbolizálja.

A költő halála után Firenze megbocsátott neki, műveit megőrizték, tanították, s azóta mindent elkövetnek, hogy testét Ravennától visszakapják, s a nemzeti pantheonnak számító firenzei Santa Croce templomban, a számára felállított síremlékbe végső nyugalomra helyezzék. A Dóm téren még ma is áll az a fülke, ahol Dante ülni szokott, s múzeummá alakított háza is nagybecsű emlék. De Ravenna nem adja vissza. Friss virágokkal behintett sírja mindenki számára nyitva.

Az Isteni Színjáték az elmúlt évszázadok alatt a világ egyik legjelentősebb művévé vált. Olaszországban ma is népszerű. Néhány évvel ezelőtt Firenzében a Santa Croce templom előtt, ahol Dante szobra is áll, Roberto Benigni olasz színész – élő televíziós közvetítéssel – adta elő a művet, s látta el kommentárjaival. Az évszázadok során számos művészt megihletett, Gustav Doré 130 rajzával illusztrálták itthon Babits Mihály fordítását.
Dante Alighieri halálának 700. évfordulójáról nemcsak Olaszországban, hanem a világ számos városában megemlékeznek. Montreálban például Chagall-alkotásokat állítottak ki, amelyek a Commediához készültek.
Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeum, Szegeden a Somogy könyvtár rendezett kiállítást.
Dante egyenesági leszármazottai ma is élnek Olaszországban (A költő – szülői döntésre –1293-ban megházasodott, Gemma Donatit vette feleségül, aki féltékeny zsarnok volt, még jobban megkeserítve a költők életét. Több gyermekük született, két fiú (Jacopo és Pietro) és egy lány (Antonia). A lány apácaként a Beatrice nevet vette fel.)

A leszármazottak közül Sperello di Serego Alighieri indítványozására felülvizsgálják a költő ellen Firenzében hozott halálos ítéletet. Nem jogi értelemben vett, valódi perről van szó, sokkal inkább az ítélet “szellemi felülvizsgálatáról”.

A színpadi előadás keretében megvalósuló “eljárást” a firenzei ügyvédi kamara tanácsának támogatásával tervezték megtartani.

Felszólal Sperello di Serego Alighieri, valamint a Dante elítélésében részt vett Cante dei Gabrielli leszármazottja, Cante de Gabrielli da Gubbio is.

Alessandro Traversi ügyész, a felülvizsgálat előkészítője kiemelte, Dante halálának idei 700. évfordulója jó alkalmat jelent a felülbírálatra. Az a fő kérdés, hogy az ítélet az akkori törvények fényében korrekt volt-e, vagy politikai okok miatt hozták, hogy eltávolítsák Dantét.

A cikk a wikipedia.com, az nkp.hu, a vivadante.it információinak felhasználásával készült.

LATINOVITS ZOLTÁN

Maga menjen színésznek!” – javasolta Bajor Gizi, amikor egy önképzőköri előadáson meglátta a még csak epizódszerepet alakító diákot.

44 évesen ment el, és színészkirálynak tartották. Ha tovább marad közöttünk, vajon mit tudott volna még hozzátenni ahhoz a róla kialakult képhez, amely a XX. század magyar színészlegendáinak sorába emelte?

LATINOVITS ZOLTÁN 90 éve, 1931. szeptember 9-én született Budapesten… ahogy ő mondja, a Gundel Étteremben. Édesanyja, Gundel Katalin a család leszármazottja volt. Férje, a színész apja hamar elhagyta a családot, amely Latinovits Zoltánt egész élete során érzékenyen érintette. Édesanyja később férjhez ment Frenreisz István orvoshoz, akitől két gyermeke született, a később szintén színészi pályát választó Bujtor István és a zenész Frenreisz Károly. A három testvér szeretetben, a Városliget közeli, élményekkel teli világában nőtt fel.

1949-ben érettségizett az Állami Szent Imre Gimnáziumban. Az akkori államosítások során a Gundel családtól az éttermet elvették, Latinovits nagyszüleit kirakták az épületből, sőt – német származásuk miatt – 1951-ben ki is telepítették őket egy tanyára. Ő maga ekkor asztalostanonc, majd hídépítő munkás lett, de hamarosan beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre, és 1956-ban építészmérnökként vörös diplomát kapott. Közben NB I-es kosárlabdázó és vitorlásversenyző is volt, de a színészetnek sem fordított hátat. Az egyetemi évek alatt is folyamatosan szavalt, Lehotay Árpád és Galamb Sándor tanítványaként. 1956-ban Debrecenben segédszínésznek szerződtették.

Filmezni 1959-ben kezdett, ötvennél több filmszerepe közül a legemlékezetesebb Bükky százados a Hideg napokban, valamint a Karinthy művéből készült Utazás a koponyám körül című filmben az író és másik énje, amelyért a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfi színésznek járó díját vehette át. Szerepelt többek között a Várkonyi Zoltán rendezte Jókai-adaptációkban (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán) és Jancsó Miklós korszakos filmjeiben, az Oldás és kötésben, valamint a Szegénylegényekben. Megismételhetetlen alakítást nyújtott A Tóték megfilmesített változatában, az Isten hozta őrnagy úrban és a Huszárik Zoltán rendezte Szindbád című filmben.
Modern játékstílusát intellektuális szerepértelmezés, az indulatok aprólékos ábrázolása, kivételes ironizáló hajlam jellemezte alázatos, tiszta alakításokkal.

Életének utolsó éveiben összeférhetetlennek, „rendszerellenesnek” tartották egyéni véleménye, meg nem alkuvó életszemlélete, nehéz természete miatt. Mindenkinek az igazat mondta, ha néha kíméletlenül és túlzottan szigorúan is, de mindenképpen találóan és bátran. Alkatából kifolyólag ekkor már alig kapott szerepeket, és folytonos zaklatásoknak volt kitéve.

Sokat viaskodott az akkori hatalom képviselőivel, szeretett volna másfajta színházat létrehozni a hozzá hasonló szemléletű színészek, színházi szakemberek részvételével.

„…összeférhetetlen vagyok. Mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják – azokkal én nem tudok egyetérteni. Nem is fogok. Erre engem nem lehet rávenni.”

Harcait, igazságkeresését, jobbító szándékát írásban is megfogalmazta a Ködszurkáló című önéletrajzi kötetében.

Hányatott sorsa, üldöztetése ellenére ebben az időszakban tömegek zarándokoltak el verses előadóestjeire. Nemcsak színész és filmszínész, de kimagasló tehetségű, a versmondást azóta is megismételhetetlen csúcsokra juttató előadóművész is volt többek között Ady Endre, József Attila, Kosztolányi Dezső verseinek ihletett előadójaként.
A körülötte kialakult helyzet mély depresszióba sodorta. Antidepresszánsokat kapott, de úgy döntött, abbahagyja a szedésüket. Méltatlannak érezte, hogy mellékhatásaként emlékezetkihagyás fenyegeti fellépéskor “Nem emlékszem a szövegekre!” – mondta. 1976. június 4-én hunyt el Balatonszemesen, egy vonat ütötte el. Mondják, szerepet tanult, gyakorolt, s hogy figyelmetlensége sodorta-e a vonat elé … vagy maga döntött így, talán sosem tudjuk meg.

Ruttkai Évával 1960-ban, Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájának miskolci próbáin találkozott. Szigethy Gábor színháztörténész, Ruttkai Éva lányának férje így ír erről:

Olyan elementáris volt Zoltán tekintete, hogy Éva még válaszolni se tudott rá. Újra kellett kezdeni a próbát.”, s mint mondják, hetekkel a próba előtt éjjeli szekrényére helyezte a távolról csodált színésznő fényképét, hogy szokja a közelségét.
Egymásba szerettek, és a színész haláláig együtt is éltek. Ruttkai Éva egy késői visszaemlékezésében elmondta: „Téptük egymást, de mi értettük egymást legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő…”

10 évvel élte túl Latinovits Zoltán halálát. Minden reggel felment szobájába, s gyertyát gyújtott. Az elégett gyufaszálakat egy lassan megtelő üvegbe tette … amelyet később a lakásuk földszinti helyiségeiben kialakított Ruttkai-emlékszobában őriztek.
Mindkettőjükről kisbolygót neveztek el.

Forrás: wikipedia

Racionalitás és önpusztítás

Racionalitás és önpusztítás. Két XX. századi magyar íróra emlékezünk. A 30 éve elhunyt Nemes Nagy Ágnes költőre, s 100 éve született Sarkadi Imre íróra.

“Főd a fődhöz házasodik!” – hangzik el Kútban című novellájában…

Ez az írás szolgált alapjául az 1955-ben forgatott, Fábry Zoltán által rendezett, s azóta klasszikussá váló magyar filmnek a Körhintának. Írója 39 évesen hunyt el, s ha pályája nem törik ketté, a század legígéretesebb magyar írói közé emelkedhetett volna – vallották a kor irodalomkritikusai.

100 évvel ezelőtt, 1921. augusztus13-án Debrecenben született SARKADI IMRE író, újságíró, dramaturg.

Édesapja adóhivatalnok, édesanyja tanítónő volt. Debrecenben járt középiskolába, majd egyetemre, ahol jogot hallgatott. Tanulmányai mellett gyógyszerészsegédként és írnokként is dolgozott, de volt nyomdai korrektor és sportújságíró is.

Pályájának kezdeti szakaszán kiváló tollú újságíró és publicista volt, fáradhatatlanul járta a vidéket, s tapasztalatait mindig pontos, mindig közérthető formában tárta olvasói elé. Későbbi munkásságára jellemző volt a többműfajúság, írt remekbe szabott novellákat, drámákat, kis- és nagyregényeket is. Minden munkáját a tökéletes formai megszerkesztettség, a népnyelv fordulatait is felhasználó választékos nyelvezet, a részletes és alapos emberábrázolás, az alaposan átgondolt cselekményvezetés jellemezte. Írói eszményképe Móricz Zsigmond volt, az ő útját kívánta folytatni a magyar nép, a parasztság életkörülményeinek, jellegzetes alakjainak, a történelmi helyzetből eredő konfliktusainak ábrázolásával.

A magyar parasztság 1945 utáni átalakulásának ihletett krónikása és a modern társadalom erkölcsi problémáinak újszerű, drámai hangvételű ábrázolója volt. Minduntalan beleütközött a személyi kultusz korának dogmatikus szűklátókörűségébe. Riportjainak mindig hiteles valódiságát nemegyszer rosszindulatú bírálatnak ítélték, publicisztikájának nemes igazságkeresésében akadékoskodást láttak. A hivatali és a hivatalosnak tekintett irodalmi kritika néha olyan haragosan fordult ellene, hogy még azokat is megrótta, akik hivatalosan elmarasztalt könyveiről elismerően írtak. Ez a helyzet olyan különös konfliktusokba keverte, hogy szinte évenként felváltva volt általánosan elismert és ellenségesen mellőzött. Volt úgy, hogy szerkesztői székből került – mintegy száműzöttként – vidéki általános iskolai tanárnak, onnét vissza egy fővárosi színház dramaturgjának, hogy nemsokára ismét máshol legyen kénytelen megkeresni napi kenyerét.

Ez a túlságosan hullámzó élet alaposan megviselte idegeit, és fokozta nyomasztó alkoholizmusát. Az 1956-os forradalom leverése utáni időszak átmenetileg eltávolította az irodalomtól. Súlyos válságokkal küzdött magánéletében is. Kortársai szerint virtuskodó alkat volt, egész élete egyetlen szakadatlan játék volt a halállal, az önpusztítással. Utolsó írói korszakának betetőzéseként születtek meg életművének legjelentősebb darabjai: a Bolond és szörnyeteg, Oszlopos Simeon (1960) és A gyáva (1961), illetve az Elveszett paradicsom (1961) című dráma. Hősei nélkülöznek minden, a mindennapok megéléséhez szükséges emberi és erkölcsi bátorságot, egyedüli éltető elemük a siker, még ha „rossz” döntések sorozata vezet is hozzá. És az erkölcstelen diadalok talmi dicsfényében a jóra törekvés kiveszik az emberekből.

A felelősséget így fogalmazza meg:

Amíg az ember él, a saját erkölcsi normái szerint teszi, akármilyen is a helyzete; mindegy, hogy fiatal, utolsó éveit éli-e vagy beteg, vagy akár a siralomházban ül. A helyzet – a te helyzeted is – az legfeljebb kötelezhet, de semmi alól fel nem menthet.” (Elveszett paradicsom)


E darabok sikert hoztak számára, visszavezették az irodalmi életbe. A sors azonban máshogy döntött. Máig tisztázatlan halála 1961. április 12-én következett be. Kondor Béla művészbarátjánál volt egy baráti összejövetelen, az est végén távozott, majd visszament, mondván ottfelejtett valamit. Az ötödik emeli ablakból zuhant le. Talán túl sokáig kísértette a sorsot, talán valóban nagy lelki válságban volt.
Hegedűs Géza így írt róla:

“Akik jól ismerték, öngyilkosságot gyanítanak; akik még jobban ismerték, balesetnek vélik, olyan balesetnek, amely ha nem ekkor, hát máskor okvetlenül bekövetkezett volna. Hiszen máskor is megtörtént, hogy alkoholtól bódult fejjel felmászott egy háztetőre, és kötéltáncoshoz méltó akrobatikával végigment a tetőzet gerincén…Negyvenéves volt. Huszonöt éves fővel művelt, komoly, felelősségtudatos és fegyelmezett stílusú író; negyvenéves korában is fenegyerekeskedő, amolyan lehetetlenül viselkedő kamasz. …

Emlékezetemben úgy él, mint egyszerre érzelmes, jó férj és minden szoknya után kajtató szerelmi kalandor; egy liter reggeli előtt megivott rummal a gyomrában és idegeiben józan okossággal tudott filozófusok tanításairól vitatkozni… És kedvesebb embert, szolgálatkészebb barátot, kiadók, újságok, színházak alkalmazkodóbb munkatársát el sem lehetett képzelni. Ha egy rendezőnek nem tetszett egy dialógus, leült, és neheztelés nélkül átírta; ha egy egész felvonás nem tetszett, azt írta át. Volt úgy, hogy ezeroldalnyi szöveget írt és újraírt, amíg színre nem került a nyolcvan-kilencven oldalnyi dráma.

A teremtő lángelme és a gyerekes oktalanság, a példátlan megfigyelőkészség és mindent megőrző memória, a szépség, jóság és igazság mámoros szeretete és az idült iszákosság sosevolt egységben forrt össze az önpusztító életmóddal.”

NEMES NAGY ÁGNES

Gyermekversein nemzedékek nőttek fel, s Bors néni történetei is biztosan sok gyermek első irodalmi élmenyei közé tartoznak. Írójuk, NEMES NAGY ÁGNES költő, műfordító, esszéíró 30 ével ezelőtt, 1991. augusztus 23-án hunyt el Budapesten.

Szülei az Ugocsa megyei Halmi községből vándoroltak Budapestre az I. világháború után, Nemes Nagy Ágnes már itt született 1922. január 3-án.
A Baár-Madas Református Leánylíceum tanulója volt, ahol kitüntetéssel végzett. A költő-igazgató Áprily Lajos személye meghatározta költői pályáját.
A Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult tovább, ahol megismerte Szerb Antalt, Halász Gábort, valamint Lengyel Balázst, akivel 1944 áprilisában össze is házasodtak. A második világháború idején férjével, aki megszökött a katonaságtól, üldözötteket mentettek és bújtattak.

Diákkorától kezdve írt verseket, folyóiratokban 1945-től publikált. Első verseskötete Kettős világban címmel jelent meg 1946-ban, amelyért két évvel később Baumgarten-díjat kapott.

Ugyancsak 1946-ban a Köznevelés című pedagógiai folyóirat munkatársa lett, majd Lengyel Balázzsal megalapították az Újhold című folyóiratot, amely csak 1948 őszéig jelenhetett meg, de betiltása után mintegy emblémája lett a babitsi Nyugat eszmeiségét és minőségigényét vállaló írói-irodalmi törekvéseknek. Nemes Nagy Ágnes tiltólistára került, lakásuk viszont továbbra is a kor fontos írói központja volt. Állandó vendégeik között szerepelt Pilinszky János, Károlyi Amy, Ottlik Géza és Weöres Sándor is.
1947 őszétől 1948 augusztusáig ösztöndíjjal a Római Magyar Akadémián, illetve Párizsban tartózkodott tanulmányúton.

A kemény diktatúra éveiben csak műfordításai és gyermekversei jelenhettek meg. 1954-től pedig négy éven át a budapesti Petőfi Sándor Gimnázium tanára. 1958-tól szabadfoglalkozású íróként dolgozott. Jelentős műfordítói tevékenységet is folytatott, főként francia és német nyelvű műveket ültetett át magyarra. 1957-től folyamatosan jelen volt az irodalmi nyilvánosságban, de mindvégig távol tartotta magát a kultúrpolitikai hivatalosságtól.
A hatvanas évektől ismét megjelenhettek versei, az 1969-es Lovak és angyalok című kötetéért József Attila-díjjal jutalmazták. Költészetében szigorúan tartotta magát a racionalizmushoz, de a látszólagos szenvtelenség, távolságtartás, hűvös józanság és csillogó intellektus mögött kimondhatatlan szenvedély parázslott.

A hatvanas évek végétől neve egyre ismertebbé vált az országhatárokon túl is, külföldi folyóiratok, antológiák közölték verseit angol, német, francia és olasz nyelven. Nemes Nagy Ágnes a hetvenes, nyolcvanas években a magyar irodalmi élet meghatározó személyisége lett, kapcsolatot tartott az emigrációban élő költőkkel, írókkal, több külföldi felolvasóesten, írótalálkozón is részt vett. Esszéköteteiben pályatársakról, a műfordítás és a versírás gyakorlatáról, az alkotáslélektanról, verselemzésről írt.

Gyermekeknek szóló meséi közül kiemelkedik a Bors néni könyve. 1986-ban Lengyel Balázzsal újraindították az Újholdat, amely almanach formájában évente kétszer jelent meg. 1997-ben férjével együtt posztumusz megkapta Izrael Állam Jad Vasem kitüntetését, mert a nyilasuralom alatt mentette az üldözötteket. 1998-ban a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Nemes Nagy Ágnes Emlékdíjat alapított a magyar esszéirodalom legjobbjainak elismerésére.

Nemes Nagy Ágnes gyönyörű és intelligens nő hírében állt. Kortársai rajongtak szépségéért és eszéért. Ő azonban azt akarta, hogy ne kinézete, hanem szelleme miatt ismerjék el. Mély, baráti kapcsolat fűzte Szerb Antalhoz, Pilinszky Jánoshoz, de élete szerelmének –válásuk ellenére is – férjét tartotta.

„Tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,

ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.”

A cikkek a mesz.osz.hu, a wikipedia, a Petőfi Irodalmi Múzeum információi alapján készültek.

SIR WALTER SCOTT, FEDERICO GARCÍA LORCA, SALVATORE QUASIMODO

Sokunknak csenghet még fülébe egy régebben vetített történelmi filmsorozat, az Iwanhoe zenéje. A film alapjául szolgáló regény szerzője jó néhány halhatatlan alakot formált meg fordulatos történelmi meséiben, s tette őket az olvasók örök ismerőseivé.

Az író, SIR WALTER SCOTT, a történelmi regény műfajának megteremtője 250 évvel ezelőtt, 1771. augusztus 15-én született Skóciában, Edingurgh-ban.

A XVIII. század elején fél Európa találgatta, ki lehet a páratlan sikerű regények szerzője, hiszen Walter Scott, aki nemcsak író volt, hanem lelkiismeretes tisztviselő és várúr is egy személyben, elrejtőzött a nyilvánosság elől.

Pedig nem is regényírónak készült. Scott skót nemesi családból származott, apja ügyvéd volt, s ő is annak készült. Negyvenhárom éves volt, amikor első regénye megjelent. Nevét az angol irodalmi életben akkor már rég jól ismerték mint költőét. A történelmi ábrándok színes felidézője volt, a skót táj és a skót múlt jól verselő poétája. Közben különc nemesúr, aki középkori hangulatú kastélyban lakott, s egy szakértő felkészültségével gyűjtötte a régiségeket. Nemcsak a történelemben volt jártas, de a régiségtanban is: pontosan tudta, mikor milyen ruhákat viseltek, milyen bútorok között laktak, milyen eszközöket használtak. Ez a gazdag ismeretanyag később nagymértékben meghatározta korábrázoló módszerét.

A verselést hátrahagyva a romantikus történelmi regény felé fordult, amely valójában már benne lappangott addigi költészetében.

Volt ereje hátat fordítani a költészetnek, és volt művészi leleménye, hogy megtalálja az új műfajt, amelyben ő a versenytárs nélküli.
Regényeiben, az elsőtől, a Waverleytől kezdve történetek hosszú során keresztül mutatta meg a skót nép útját a hajdani függetlenségtől kezdve az időszerűtlenné vált ábrándokon keresztül az Angliával való egyesülésig. Nem is tagadta, hogy szíve az ábrándos múlthoz húzta, esze a józanul épített jövőhöz. A skót témájú művei közül alighanem a legkiválóbb a Puritánok (Old Mortality), amely a XVII. század végének tényeit, ábrándjait és küzdelmeit idézi.
Később következtek az angol tárgyúak. Ezek közé tartozik leghíresebb és talán legjobban megírt regénye, az Ivanhoe, a normann urak és a saxon nép ellentéte, amelyben kibontakozik a későbbi angol nemzet.

Utolsó jelentékeny regényében, a Quentin Durwardban a francia középkort mutatja be, amikor XI. Lajos kíméletlen, de nagyon céltudatos uralma idején kialakult az egységes, központi kormányzatú Franciaország.

Az írót elsősorban nem a történelem nagy hírű személyei érdekelték. Kort ábrázolt, amelyben a valóban élt alakok csak a történetek peremén jelentek meg. A központban a korokátlagemberei álltak, akik rendszerint derék, rokonszenves, de apróbb hibáktól sem mentes alakok, akik saját életük boldogulását keresve egyszerre csak a viharzó történelem kellős közepén találták magukat.

A negyvenhárom éves regényíró egy csapásra világhíres lett. Múltban játszódó regényeket addig is írtak már, de az előbbi korok nem igényelték a történelmi hitelességet.
A hátralevő tizennyolc év alatt valószínűtlenül sokat írt. Az izgalmas kalandok, látványos jelenetek mellett hiteles környezetábrázolása, gördülékeny stílusa és humora tette teljessé regényeit. Történetei a mai olvasó számára – mint oly sok romantikus mű – kicsit naivnak hatnak, a saját korában azonban Scott hallatlan népszerűségnek örvendett. És nemcsak korának legünnepeltebb és legtöbbet olvasott regényírója volt, de ösztönzése és módszerbeli hatása pontosan kimutatható a következő írói nemzedékek fontos alakjain.

61 éves korában hunyt el Skóciában, Abbotsforban.

Szerb Antal úgy tartotta, „Shakespeare után ő az az angol író, aki legnagyobb hatással volt az egyetemes irodalomra.”

FEDERICO GARCÍA LORCA

Mindössze 38 évet élt, s mi minden belefért rövid életébe. A színházi világban volt rendező, dramaturg, színházszervező és színész. Népszerű zeneszerző, sikeres festő, rajzoló s egyben néprajztudós is volt. A korabeli spanyol kultúra legkiválóbb, legsikeresebb alkotójának tartották. 80 éve, 1936. augusztus19-én hunyt el FEDERICO GARCÍA LORCA.

Az andalúziai Fuente Vaqueros nevű falucskában született 1898. június 5-én. Apja jómódú földbirtokos volt, anyja tanárnő. Jezsuita gimnáziumban érettségizett, majd 1915-től egyetemen folytatta tanulmányait. Jogot és filozófiát hallgatott, mellette zenét és festészetet tanult, verseket írt.

Első irodalmi munkája 1917-ben jelent meg, egy év múlva kiadták első, prózai írásokat tartalmazó kötetét is, amelyet egy kasztíliai utazás ihletett. 1919-ben a Madridi Egyetemre került, s tagja lett a Residencia de Estudiantesnek (a hallgatók kollégiumának), amely ebben az időben a főváros kulturális központja volt.

Itt kötött barátságot Salvador Dalíval, Luis Bunuellel, Rafael Albertivel. Muzsikusnak is készült, nagy hatással volt rá Manuel de Falla. A Residencián eltöltött első két év után felolvasóestjeinek köszönhetően nevét és verseit már országszerte ismerték.

1920-ban írta első színdarabját, A halálthozó pillangót. 1922-ben részt vett a granadai népzenei fesztiválon, s ennek hatására a népköltészetben és a cigány művészetben, a hagyományos műfajokban vélte megtalálni a saját mondandójához illő kifejezési formát. Ekkor jelentek meg rendkívül népszerű kötetei, az Andalúz dalok és a Cigányrománcok (Romancero gitano), mely utóbbi a világirodalom alapművei közé tartozik.
A görög tragédiák feszességét a népi szürrealizmussal vegyítő drámái egyéni hangot képviseltek a XX. század színiirodalmában. Népi drámatrilógiájának darabjai a Vérnász a Yerma és a Bernarda Alba háza. E műveiben a nők állnak a középpontban, elfojtott szenvedélyeik és a tradicionális, merev életszemlélet közötti küzdelem alakítja sorsukat.

1927-ben Mariana Pineda című darabjához a barát, Dalí tervezett díszletet, s ebben az évben nyílt kiállítása rajzaiból Barcelonában. Gallo címmel folyóiratot indított, majd New Yorkban és Kubában töltött egy évet.

Az idegenben töltött egy évről szól A költő New Yorkban című műve, amely csak halála után jelent meg. 1931 áprilisa, a köztársaság kikiáltása után belevetette magát a színházi életbe, egy egyetemi színtársulat, a La Barraca első embere lett.

A színházban elemében volt: zenélt, szervezett, rendezett, és megírta – 1934-ben meghalt torreádor barátja emlékére – talán legszebb elégiáját, a Torreádorsiratót.
A polgárháború kitörésekor Granadában tartózkodott, hogy a maga eszközeivel az ellenállásra buzdítsa bajtársait.

Nem tudhatta, hogy neve – baloldali meggyőződése és nyílt homoszexualitása miatt –szerepel a francoisták feketelistáján.

1936. augusztus 16-án letartóztatták, s bár a zeneszerző Manuel de Falla Franco vezérkaránál próbálta kijárni elengedését, 1936. augusztus 19-én hajnalban, tárgyalás és szabályos ítélet nélkül kivégezték.

A holttestét rejtő tömegsír egyes feltételezések szerint Granada közelében található (a felkutatására folytatott kísérletek eddig kudarcot vallottak).
Federico Garcia Lorca több mint 19 ezer darabból álló hagyatékát – amelyben rengeteg kézirat, levél, fénykép, rajz és a személyes könyvtára is található – a nevét viselő alapítvány kezeli, a spanyol állam pedig védett kulturális értéknek nyilvánította.

Hegedűs Géza így írt róla a Világirodalom arcképcsarnoka című műben:

Otthonában ugyanúgy hangoztatta lírai költeményeiben a cigányok emberségét, jogukat az egyenjogúságra, mint Amerikában a négerekét. Szavakkal, dallamokkal, színekkel harcolt az emberi méltóságért, egyenlőségért, méltányosságért, demokráciáért. Meg is bűnhődött érte, a sötétség zsoldosai a számlálhatatlanokkal együtt őt el elpusztították.”

SALVATORE QUASIMODO

Balatonfüreden a múlt század közepén, a Tagore sétányon egy olasz költő fát ültetett gyógyulása emlékére, és versben fogalmazta meg a balatoni tájhoz, a városhoz fűződő érzéseit. A költő, műfordító, kritikus SALVATORE QUASIMODO 120 éve, 1901. augusztus 20-án született a szicíliai Modicában.

Salvatore Quasimodo 1961-ben járt Balatonfüreden, s gyógyulása emlékére a Tagore sétányon emlékfát ültetett, és versben fogalmazta meg a balatoni tájhoz, a városhoz fűződő érzéseit.
A város a Tagore sétányon állította fel a költő mellszobrát.

Mérnöknek készült, Rómában egyetemre járt, de nehéz anyagi helyzete miatt tanulmányait abbahagyta, különféle segédmunkákból tartotta el magát. Közben verseket írt, és megtanult görögül, latinul.

Első verseiben sejtelmes, a próza nyelvén alig megfogalmazható hangulatok, egymásra rétegződő, sokszorosan összetett érzések, emlékfoszlányok és vágyódások, a lélek belső tájaiba átolvadó világ énekeseként jelentkezett.

1926-ban visszatért Dél-Olaszországba, ahol Reggio Calabria polgári műszaki szolgálatának alkalmazottjaként dolgozott. Költészete itt új lendületet kapott: felvette a kapcsolatot messinai barátaival, s a velük töltött beszélgetések és eszmecserék mentén alakult ki költői nyelvezete, s közeledett a hermetizmus felé (ez az irányzat nem a szavak jelentését, hanem hangalakját tartja fontosnak a költészetben, az értelemtől független szózenével akar asszociációkat kelteni).

Jórészt ebben az időben keletkeztek első kötetének versei. Központi témája a költő szülőföldje, Szicília, gyermekkorának mesés és csodálatos színhelye.
1929-től Firenzében élt, s az ottani irodalmi körök támogatásával adta ki első köteteit. Kezdetben az olasz hermetizmus egyik vezető egyéniségének tekintették.
A verseket mind áthatja a szülőföld iránt érzett szeretetteljes nosztalgia, egyfajta fájdalom érzése, mely az elveszett boldogság utáni vágyakozásból fakad. Istenhez való viszonyát szüntelen gyötrődés kíséri.

Később tanár lett a milánói Konzervatóriumban, ahol haláláig irodalmat tanított, s ahol tagja lett egy költőkből, zenészekből, festőkből és szobrászokból álló baráti társaságnak. Versei fő témája ekkor a magányosság és a táj volt. A dekadens életérzés egyre erőteljesebbé vált, újra és újra előkerültek az elvágyódás, az útra kelés, a vándorlás és a szülőföld iránti vágyakozás motívumai. Szicília, mint egy rejtéllyel, mítoszokkal teli szürreális vidék jelenik meg.

A második világháború évei alatt az ellenállási mozgalom szellemi kisugárzásában élt, ezen időszak közösségi etikája döntő élmény volt számára, egyre inkább hitet tett baloldali elkötelezettségéről. Megváltozott költői nyelvezete és ars poeticája. Szakított a hermetizmussal és kilépett szűkebb hazájának környezetéből, csatlakozva az egyetemes európai, humanista áramlatokhoz. Művészetét a társadalmi megközelítés hatotta át. Utolsó korszakában az atomhalál víziói kínozták, s az első szputnyik fellövését mint korszakhatárt jelző eseményt ünnepelte. Műfordítóként főként az angol és a klasszikus irodalom avatott tolmácsolója volt. Lefordította János evangéliumát, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Shakespeare és Moliere néhány drámáját, Catullus, Ovidius, Vergilius, az amerikai E. E. Cummings és a chilei Pablo Neruda költeményeit. Színikritikákat írt. 1959-ben lírájáért irodalmi Nobel-díjat kapott, “amely klasszikus tisztasággal és tragikus életérzéssel fejezi ki korunkat”.
1968-ban hunyt el Nápolyban.

Az olasz és magyar kutúra és történelem az évszázadok során sok-sok ponton kapcsolódott egymáshoz. Ma is élő esemény a Balatonfüreden évente megrendezésre kerülő Quasimodo Nemzetközi Költőverseny és Költőtalálkozó. Az 1992-ben alapított versenyre több száz magyar és külföldi pályázat érkezik minden évben, amelyek közül zsűri választja ki a legjobbakat. Az emlék- és a különdíjas verset olasz nyelvre is lefordítják.

A cikk a wikipedia, a moly.hu, az irodalmiradio.hu információinak felhasználásával készült.

A magyar nemzeti és katolikus ereklye, a SZENT JOBB története

A székesfehérvári Nagyboldogasszony bazilikát – a középkori Magyar Királyság legnagyobb és legfontosabb s egyben a korabeli Európa egyik legnagyobb templomát I. István király kezdte építtetni nem sokkal az államalapítás után. Temetkezőhelyéül is választotta maga és fia, Imre herceg számára.

A halálát követő trónviszály idején a fehérvári káptalan aggódott, hogy István király holttestét megszentségtelenítik, ezért kiemelték márványszarkofágjából és a templom alatti sírkamrába rejtették. 1083. augusztus 20-án – a szentté avatási szertartása során – felbontották kősírját, amelyben a király földi maradványai „balzsamillatú” vízben úsztak. Ekkor választották le róla a mumifikálódott jobb kezet – mivel csodás erőt tulajdonítottak neki –, és a bazilika kincstárába vitték.

Innen a kincstár őre, egy Mercurials nevű pap ellopta és elrejtette. I. László király 1084-ben meglátogatta a papot bihari birtokán, ahol az ereklyét őrizte, megbocsátott neki, és itt alapította az ereklye őrzésére a szentjobbi apátságot, melyről Szentjobb település (ma a romániai Partiumban, neve Siniob) nevét kapta. (1084. május 30. a Szent Jobb megtalálásának emléknapja.)

Az Aranybulla (1222) törvénybe iktatta a Szent Jobb tiszteletét. A Jobb kifejezés itt még nemcsak a ma is látható kézfejet jelentette, hanem az egész kart, amelynek rajza (egy könyökben meghajlított kar) a szentjobbi apátság pecsétjén látható. A felső kart valószínűleg 1370-ben leválasztották, és Lengyelországba vitték Nagy Lajos uralkodásának idején, a lengyel-magyar perszonálunió megkötésekor. (Abban az időben nem volt ritka, hogy a királyok ilyesféle ajándékokkal szerezték meg idegen uralkodók jóindulatát, vagy éppen a békekötést pecsételték meg ilyen gesztusokkal.)

A 15. században kezdődött a Szent Jobb vándorútja: először Székesfehérvárra vitték, majd a török uralom alatt Boszniába; később (1590 körül) Raguzába, a mai Dubrovnikba, az ottani domonkos szerzetesekhez.


A szent ereklyét szállító különvonat 1938-ban.

Mária Teréziának köszönhető az ereklye Budára kerülése. Amikor tudomást szerzett hollétéről, mindent elkövetett annak visszaszerzése érdekében. Hosszadalmas diplomáciai tárgyalások után a raguzaiak kiadták, így 1771. április 16-án már Bécsben csodálhatták a hívek, majd nagy pompával Budára szállították. Itt a Szent Jobbot az angolkisasszonyok gondjaira bízta, s elrendelte, hogy augusztus 20-a Szent István ünneplésének napja legyen.

Az 1800-as évek elején II. József rendeletére a keresztesek férfirendje őrizte, majd a rend megszűnése után, 1865-től az esztergomi főegyházmegye feladata volt a Szent Jobb védelme. Az 1900-as évek elején a budavári palota Zsigmond-kápolnájába került, ahol 1944-ig volt látható.

1937 októberében a magyar katolikus püspöki kar elfogadta a „kettős szentév” programját, amely a 34. Eucharisztikus Világkongresszus és a Szent István-jubileumi év előkészítésének tervét tartalmazta. A szent év meghirdetést követő méltó megemlékezésként határozták el a Szent Jobb országjárását.

Az ünnepségsorozat nyitó rendezvényét május 30-án, közvetlenül az eucharisztikus világkongresszus bezárását követően rendezték.


A Szent Jobb Budapesten, az országjárás első állomására, Esztergomba induló vonaton
(1938. május 30.) (MTI Fotó: Bojár Sándor)

A II. világháború alatt a Szent Jobbot a koronázási ékszerekkel együtt elhurcolták, és egy salzburgi barlang mélyén rejtették el. Itt talált rá az amerikai hadsereg, s megőrzésre a salzburgi érseknek adták át. Végül az Amerikai Katonai Misszió három tagja hozta vissza Magyarországra, az 1945. augusztus 20-i körmenetre.

Az ünnepség végén a Szent Jobbot visszavitték az angolkisasszonyok zárdájába, és ott őrizték 1950-ig, a rend feloszlatásáig. Ezután a Szent István-bazilika plébániájának páncélszekrényében rejtették el, mert ezekben az években már nem volt szabad nyilvános körmentben tisztelni Szent István jobbját.

A változás 1987. augusztus 20-án történt, amikor a Szent István-bazilikában Paskai László bíboros, esztergomi érsek fölszentelte a Szent Jobb-kápolnát, amelynek létrejöttét néhai Lékai László bíboros kezdeményezte. Itt helyezték el szent királyunk ereklyéjét, amely azóta is látogatható.

Szent István király halálának 950. évfordulóján, 1988-ban ismét sor kerülhetett a Szent Jobb országjárására. Az érseki és a püspöki székvárosokban, valamint Pannonhalmán tízezrek fogadták a nemzeti ereklyét. 1989-től ismét évről évre elindul Szent István-napján a könyörgő körmenet.

A cikk a Szent István-bazilika és a wikipedia információnak felhasználásával készült.

„Az élet szép… tenéked magyarázzam?”

„Az élet szép… tenéked magyarázzam?” – hangzik el A néma levente című verses vígjátékában a harmincas évek közepén.

Írója élt az Osztrák-Magyar Monarchiában, megélte az I. világháborút, a fasizmus korát, a II. világháborút, a Rákosai korszakot, s tanúja volt 1956-nak.

150 évvel ezelőtt, 1871. augusztus 11-én Pesten született Herzl Eugen, későbbi nevén HELTAI JENŐ író, költő, újságíró, s a két világháború közötti évek színházi dramaturgja, producere. Mestere volt az operettek, bohózatok, karcolatok, novellák írásának.
Mindenki számára kényelmesen “hordhatóvá tette” a magyar nyelvet, műveit szellemesen összetett egyszerűség jellemezte. Ő alkotta a mozi szavunkat.

Gyermekkora nagy részét Baján töltötte. Sokat olvasott, kedvencei közé tartozott Jókai, Goethe és Schiller. Az elemit jeles érdemjegyekkel zárta, a gimnáziumot pedig már a fővárosban végezte el. Édesanyja korán meghalt, de apja Herzl Károly, aki férfiruha- és terménykereskedő volt, helyette is nevelte öt gyermekét.

1889-ben érettségizett, művészneve ekkor már Heltai Jenő volt. Korai versei ekkoriban jelentek meg olyan lapokban, amiket diákok nemigen olvashattak… első megjelent versei egyszerre voltak sikeresek és botrányosak, de leginkább erkölcstelenek az akkori polgári normák szerint.

A Hét című lapnál – Gárdonyi Géza, Bródy Sándor és Makai Emil munkatársaként – abban a korban dolgozott, amikor az újságírás a virágkorát élte. Kollégáival nagyvilági életet éltek, ezt később bohémregényeiben elevenítette fel.

Apja kérésére megkezdte tanulmányait a jogi egyetemen, de a második évet már nem fejezte be: elhatározta, újságíró lesz.

Katona is volt, a tiszti rangig vitte. A katonaéletet is népszerű dalokban örökítette meg. Majd egy évtizedre világcsavargónak állt, s küldte haza híradásait. Otthonos volt egész Nyugat-Európában (jól beszélt, írt németül, franciául és angolul), de még Törökországban is huzamos időt töltött. Ezekben az időkben formálta ki a maga prózastílusát.
Korai regényeinek tárgya elsősorban a polgárság szélén lézengő bohémek világa: a nagyvárosi senkik, a vidáman nyomorgó művészek, a kedves szélhámosok, s mögöttük az embertelen gazdagok árnyéka.

Költészete nemcsak ironikus, hanem önmagát is kigúnyoló. És ez végigvonult egész életművén. Akkor is megmaradt költőnek, amikor prózájával és színpadi műveivel aratta sikereit.

Korai regényeivel párhuzamosan keletkeztek novellái, amelyek méltán nyerték elhelyüket a nagy hagyományú és magas színvonalú magyar novellairodalomban.

Humoristaként is tevékenyen dolgozott. A magyar kabaré megteremtésében oroszlánrészt vállalt a Modern Színházkabaré 1907-es megalapításával. Humoros-érzelmes sanzonjai általában a pesti világról szóltak. A humor számára az emberi természet elfogadásából eredt, nem szólta le a rosszat, az emberi gyengeséget, hanem megértően nevetett rajta.

Az első világháború előtti másfél évtizedben Európa, sőt Amerika számos színpada örömmel vette át a budapesti színdarabokat. Egy időben exportdrámáknak hívták vagy gúnyolták ezeket a nem túl mély, de igen hatásos hazai termékeket. Molnár Ferenc és Herczeg Ferenc mellett Heltai Jenő is hamarosan a népszerű írók közé tartozott. De abban is jelentékeny szerepe volt, hogy a kor nyugati színjátékai eljussanak a budapesti és a magyar darabok a külföldi színpadokra. Mint a Színpadi Szerzők Egyesületének évtizedeken keresztüli elnöke, ő volt a magyar irodalom diplomatája. És bármikor bárkinek az érdekében lelkesen fáradozott.Ez az erénye és tehetsége tette azután a két világháború közt jó időre az irodalompolitika egyik főalakjává. A legnagyobb akkori kiadónak, az Athenaeumnak művészeti igazgatójaként számos írót segített érvényesüléshez. S tette ezt szinte személytelenül, gesztusok nélkül. Ennek a korszakának a legfontosabb kultúrpolitikai tette, hogy megvalósította Ady összes költeményeinek egységes kiadását. 1929-től a Belvárosi Színház, majd 1932–1934-ben a Magyar Színház igazgatója volt.

Az erősödő fasizmussal szemben az akkor már idős Heltai a költészetbe igyekezett menekülni. Ebben az időben teremtette meg jellegzetes késői műfaját, a mesehangulatú verses vígjátékot, köztük az azóta is szakadatlan sikerű A néma leventét. És ebben az időben írta meg prózai, de mégis igen költői hangvételű álomjátékát az írói tehetség elherdálásáról: az Egy fillért.

A második világháború az ő életét sem hagyta érintetlenül. 1944-ben, zsidó származása miatt veszélybe került. Fia, aki hivatalosan is keresztény, kérelmet írt a hatóságoknak, hogy apját mentesítse a zsidótörvények alól. Heltai meg is kapta volna a mentességet, de ehhez személyesen kellett volna írnia a kormányzónak. Ő viszont úgy döntött, nem fog kivételezésért folyamodni, hogy saját bőrét mentse, nem fogadta el a segítséget, mint azt Szerb Antal is tette. Emiatt bujkálnia is kellett, Szerb Antalt a halál várta.

Hetvennégy éves fővel érte a felszabadulás, kitűnő szervezete és egészséges lelke kibírt mindent. Élete utolsó tizenkét évében új versek, színjátékok, szellemes visszaemlékezések születtek. Finom, szomorkás öregkori lírája sajátos hang a háború utáni költészetünkben.

Élete vége felé még megérte az elismerést: műfordítói tevékenységéért a francia becsületrenddel tüntették ki, a PEN klub magyar elnökévé választották és végül, már nagybetegen, 1957-ben Kossuth-díjat kapott.

Kétszer nősült. 1903-ban vette feleségül a fiatalon már két gyermeket nevelő, bohém Hausz Valériát. Házasságuk14 évig tartott, de nem volt felhőtlenül boldog. Két gyermekük született. Gyermekeivel és első feleségével baráti kapcsolatban maradt élete hátralevő részében. 52 évesen, 1923-ban újra nősült. Második neje Gách Lilla színésznő volt, aki haláláig elkísérte.

Heltai Jenő 86 éves korában 1957. szeptember 3-án hunyt el.

Hegedűs Géza így írt róla:

Életműve hét évtizedet fog át, és általában mindig népszerű volt, személye szerint még az ellenfelei is szerették. Mosolygó bölcs volt két emberöltőn keresztül: a könnyedség és komolyság, az enyhe irónia és az enyhe szorongás, a kritika és a megbocsátás szellemes egybeötvözője. Sohase legelső, sohase vezér, egészen soha sehová nem tartozó, de mindig jelenlevő, aki nem nyomja rá bélyegét a korára, de láthatatlan zsinórokkal mozgatja az általa elérhető világot.”

Forrás: wikipedia.hu, irodalmiradio.hu

40 évvel ezelőtt hunyt el MOLNÁR C. PÁL festőművész

A szépség a boldogság kiapadhatatlan forrása azok számára, akik felfedezik hollétét. Mindenütt elrejtőzik.”

Biatorbágyon a Szent Anna templomban látható egy oltárképe, s az elmúlt évben a Biatorbágyi Juhász Ferenc Művelődési Központ adott otthont kiállításának, amelynek anyaga családja magánmúzeumából származott.

40 évvel ezelőtt, 1981. július 11-én hunyt el Budapesten MOLNÁR C. PÁL, a klasszikus hagyományokat kedvelő, de kora irányzatait is művészetébe építő festő, grafikus.

1894. április 28-án született Battonyán. Édesapja uradalmi intéző volt, édesanyja francia-svájci származású nevelőnő a helyi földbirtokos családnál. Az ő emlékét őrzi a festő nevébe később illesztett C. betű. A hét testvér közül ő volt az elsőszülött. Aradon kezdte iskoláit, 1912-ben országos rajzpályázatot nyert. Budapesten rajztanári képzésben vett részt a Mintarajziskolában, ahol Szinyei Merse Pál volt a mestere.
1919-21-ben Svájcba került, Genfben és Lausanne-ban volt élete első három kiállítása.

Svájcból Párizsba utazhatott, ahol egy louvre-beli Tiziano-kép másolásával bízta meg egy svájci hölgy – cserébe a párizsi tartózkodást finanszírozva. A Louvre-beli nagy és kis mesterek műveinek másolását tekintette igazi iskolájának.

Hazatérve irodalmi műveket illusztrált, fametszeteket készített és plakátokat tervezett, s először a Belvedere szalonban rendezték meg kiállítását. Ekkor vette fel a Molnár C. Pál művésznevet. Az EST lapok illusztrátoraként vált ismertté szignója. Éveken át naponta küldte – még külföldről is – lendületes tusrajzait a pesti élet mindennapjairól. Munkái a kor divatos art deco stílusában készültek.

1928 és 31 között Rómába került ösztöndíjasként. Aba-Novák, Pátzay Pál és Szőnyi István mellett első lakója volt a – Klebersberg Kunó, a két világháború közötti kultuszminiszter által alapított – Római Magyar Akadémiának. Az itáliai művészet hatása elkísérte egész életén át, de beépítette alkotói folyamataiba a szecesszió, a szimbolizmus, a szürrealizmus világát is.

Az itáliai évek után sorra kapta megrendeléseit egyházi művek alkotására, oltárképei, szárnyas oltárai az ország számos templomában megtalálhatók.

Toscanai táj alakokkal

1930-as években a fametszet irányába fordult, irodalmi műveket, többek között Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrinc verseit, írásait illusztrálta. Szent Ferenc életéről és Edmond Rostand Cyrano de Bergerac című drámájához készült metszetei nemzetközi díjakat nyertek.

Termékeny alkotó volt, haláláig alkotott, a festés, a rajzolás volt életerejének fenntartója. Stílusokat, témát váltott, könnyedén és sokat festett, páratlanul sokszínű és gazdag életművet hagyott maga után.

“Boldog ember voltam, mert egész életemben azt csinálhattam, amit legjobban szerettem: végigjátszottam az életemet”

A Gellérthegy oldalában, egy Ménesi úti villában élt és alkotott 50 éven át. Halála után, 1984-ben kisebbik lánya, dr. Csillag Pálné Éva, családi gondozású magánmúzeumot hozott létre. A Molnár-C. Pál Műterem-Múzeum a legrégibb, családi gondozásban lévő magánmúzeum az országban.

Forrás: Wikipedia, https://www.mcpmuzeum.hu

400 évvel ezelőtt született JEAN DE LA FONTAINE

Sokan nőhettünk fel meséin, s a gyermekkor élményei lassan naponként használandó életbölcsességgé érlelődtek. Hiszen ki ne hallotta volna már pl.: a „savanyú a szőlő” mondást, amit azokra az emberekre szoktuk mondani, akik, ha nem kapnak meg valamit, vagy nem tudnak elérni valamit, inkább lebecsülik azt, mintha sosem vágytak volna rá igazán.

A mesét, amelyben a róka hiába próbálja a számára áhított szőlőfürtöt elérni, a francia JEAN DE LA FONTAINE költötte versbe, aki 400 évvel ezelőtt, 1631. július 8-án született.
Papnak tanult, elsajátította a latin nyelvet, de nem talált örömet a teológiában, majd jogi tanulmányokat folytatott, amelyből diplomát is szerzett. A polgári lét azonban nem vonzotta, inkább a könnyelmű, bohém életet választotta.

1658-ban Párizsba költözött, elhagyva fiatal feleségét és újszülött fiát is.

A tizenhetedik századi Franciaországban élt, XIV. Lajos, a napkirály évszázadában. Ahhoz, hogy karriert tudjon építeni, magas rangú pártfogókra volt szüksége. Néhány barát segítségével elnyerte Nicolas Fouquet pénzügyminiszter támogatását, akitől olyan javadalmazást kapott, amely lehetővé tette számára a tanulmányai folytatását. 30 évesen fordult csak az irodalom felé. Verseket, színházi darabokat, regényeket és novellákat kezdett írni. Fouquet lemondásával elveszítette pártfogóját. La Fontaine a következő években számos költeményt írt mecénásának, és azután is kitartott mellette, hogy Fouquet kiesett a Napkirály kegyeiből. Elszegényedve hazaköltözött, de az 1964-es év már ismét Párizsban találta, ahol előkelő barátainak köszönhetően újra a felső körökben találta magát, megismerte az irodalmi élet kiválóságait is, köztük Moilére-t, Racine-t, akik irodalmi munkásságának folytatására buzdították.

Habár számos irodalmi alkotást hagyott az utókorra, népszerűségét mégis állatmeséinek (fabuláinak) köszönheti. Fabulái 12 könyvben jelentek meg, az első hatot az ifjú trónörökösnek írta. A következő hat már nem annyira gyermekeknek, inkább felnőtt olvasóknak szól. A mesékbe szőve éles iróniával bírálta kora társadalmi erkölcseit, az emberi gyarlóságokat, XIV. Lajos és a spanyol király között lévő vetélkedést.

A történeteiben megtalálható állatok a költő világának figuráit karikírozzák, s öltik magukra jellemző viselkedésüket: a királyok büszkék és arrogánsak, mint az oroszlán, a bírák ravaszak, mint a róka, a nemesség képviselői pedig vadak és félelmetesek, mint a farkasok. Elemzői szerint az utolsó állatmesék írásának idején La Fontaine már azzal a szándékkal alkotott, hogy az állatok javára ítéljen az emberek felett.

Meséinek alapja Aiszoposz ókori görög meseköltőtől és a mesék egyik leghíresebb átdolgozójától, a latin Phaedrustól (i. e. 30 körül) származik, valamint középkori eredetű utalásokkal és metaforákkal teli regényekből, mesékből és keleti gyökerű legendákból. Ezeknek a történeteknek is az emberiség hibáit és erényeit szimbolizáló állatok a főszereplői.

La Fontaine 73 évesen hunyt el Párizsban. Méltatói nemcsak műveit dicsérik, hanem a francia nyelv egyik legkiválóbb művelőjének is tartják. Összes meséi 1922-ben jelentek meg először magyar nyelven Vikár Béla fordításában.

La Fontaine előszava a Fabulákhoz Kozma Andor fordításában:
„Éneklek hősöket, akiknek Aesop: atyjuk,
s csak mese bár, ahogy él s tesz-vesz itt csapatjuk,
de mindig színigazra int, oktat az ének,
amelyben minden, még a halak is beszélnek.
És mind hozzánk, nekünk szól s úgy beszél minden állat,
hogy szavuk minden ember tanulságára válhat.”

Borítókép: gyerekmese.info