A mai művészettörténészek a festészet legnagyobbjai között tartják számon azt a biai fiút, akiről mi legfeljebb annyit tudunk, hogy övé a legdrágább magyar festmény. Pedig a ma 15 éve elhunyt művész kérlelhetetlen konoksággal szegült szembe az elüzletiesedett, hiú művészeti világgal, az elvilágiasodott, mesterkélt és fölszínes társasági élettel, és évtizedekig alkotott teljes magányában, keresve a legtisztább gondolatok legtisztább kifejezésmódját, amelyből csak a misék és a templomi közös muzsikálás erejére szakadt ki (fiaiból világhírű zenész lett). Legszebb festményeit is hite ihlette, legyen az a Mariale-sorozat vagy a Macron dolgozószobájában található Rózsaszín írás. Gyermekkorának biai világát is vitte magával, az itt látott marha bendő és édesanyja kötényének ráncai, gyűrődései végigkísérték művészetét.

Idén 200 éve, 1823-ban épülhetett egyik legjelentősebb műemléképületünk, a palladieszk-klasszicista stílusú Sándor-Metternich-kastély Bián. Valószínűleg a kor egyik legnagyobb építészének, Hild Józsefnek egyik korai munkája. Az építtető bajnai Sándor-család részben már 1761-től bírta Biát, 1853-tól pedig már teljes egészében, Torbággyal együtt. A barokk stílusú épület átépítése Sándor Vince nevéhez fűződik. Fiáról, a híres Sándor Móricról a közelmúltban emlékeztünk meg ugyanitt. Az épület elsősorban gazdasági célokra készült, a család csak alkalomszerűen használta.

A második világháború után a biai termelőszövetkezet foglalta el, még sírköveket is faragtak egyik szárnyában. Az általános iskolát 1953-tól fogadták be a kastély falai, a volt téeszszárnyat egy jelentős felújítás után 2018-ban foglalhatták el a diákok. A Biatorbágyi Általános Iskola új épületbe költözésével a kastély épületét ma teljes egészében a Czuczor Gergely Katolikus Általános Iskola és a Biai Gáspár Református Általános Iskola használja.

Úgy készül, mint a Luca széke … fogalmazzuk meg gyakran sommás véleményként egy-egy nehezen, lassan elkészülő dologról.

A mondás eredetét őrzi a legenda és a néphagyomány, s a  belőle kialakult népszokások akár a mai  ünnepváró napok részeivé is válhatnak.

December 13-án Szent Luciára emlékezünk, aki a Római Birodalom idején, a III. század végén született a szicíliai Siracuzában. Édesanyja súlyos beteg lett, s ő elzarándokolt vele Szent Ágota sírjához Catániába, hogy a gyógyulásáért fohászkodjon. A zarándoklat gyógyulást hozott, Lucia álmában megjelent Szent Ágota, aki húgának nevezte őt, s elmondta neki, hogy saját hitével is meg tudta volna gyógyítani anyját. Ezután megígérte Luciának, hogy szüzessége és szeretete jutalmaként Isten nagy dicsőségben fogja részesíteni szülőhelyét, Siracusa városát. Lucia megkérte anyját, hogy ne adja őt férjhez, és hogy a hozomány fölött tetszése szerint rendelkezhessen. Lucia a vagyonát a szegényekre fordította, amit reménybeli vőlegénye nem nézett jó szemmel. Bosszúból a kereszténység vádjával bíróság elé hurcoltatta Luciát.

Paschasius bíró először arra utasította a leányt, hogy mutasson be áldozatot a pogány isteneknek, de ő ezt megtagadta. Ezután nyilvánosházban akarta megbecsteleníttetni, de a Szentlélek olyan nehézzé tette a testét, hogy nem tudták elmozdítani helyéről. Végül kegyetlen kínzások után a bíró halálra ítélte. A torkába kardot döftek, de nem halt meg azonnal, hanem még tanította a népet, s csak akkor lehelte ki lelkét, miután egy paptól megkapta az utolsó kenetet.

December 13. az 1582-ben bevezetett Gergely-féle naptárreformig, a téli napforduló időpontját jelölte, és az év legrövidebb nappala és a leghosszabb éjszakája volt. Ezért tartja a mondás, “Szent Lucának híres napja, a napot rövidre szabja”.

A csillagászati tél kezdetét – a Nap járásához igazítva – ma már december 22-éhez kapcsoljuk.

December 13-áról a régi kalendáriumok úgy emlékeznek meg, hogy ez karácsony havának a legboszorkányosabb napja.

A néphit kétféle Lucát ismert: a jóságosat és a boszorkányosat, amelyek közül az utóbbi terjedt el a néphagyományokban.

Míg Szent Luca ünneplése Itáliában volt a legelterjedtebb, a démonikus Lucát a magyarokon kívül a horvátok, szlovének, osztrákok tartották tiszteletben. Kevés olyan jeles nap van, amelyhez annyi szokás, hiedelem, jóslás, tiltás kapcsolódna, mint december 13-ához. Ez a nap éppúgy alkalmas volt a termékenység-varázslásra, mint házasság-, halál- és időjárásjóslásra, vagy bizonyos női munkák tiltására.

Luca napját az egész magyar nyelvterületen gonoszjáró napnak tartották, ezért mindenütt védekeztek a boszorkányok ellen. Fokhagymával dörzsölték be az állatok fejét, az ólak ajtajára keresztet rajzoltak, hamut szórtak a kapuk elé, lefekvés előtt fokhagymás kenyeret ettek, hogy szagával elriasszák a gonosz szellemeket, és elzárták a seprűket, nehogy azon nyargaljanak a boszorkányok.

Sokfelé szokás volt a Lucázás, vagy kotyolás. Néhány főből álló csoportok a “Luca, Luca kity-koty” kezdetű köszöntővel járták a házakat, és szalmára térdepelve tréfás és termékenységvarázsló köszöntőket mondtak. A szétszórt szalmát a gazdaasszony később szintén a tyúkok alá tette. E napon abroncsba szórták a tyúkoknak az eleséget, “nehogy a szomszédba járjanak át tojni”. Ugyanekkor a gazdasszonynak sokat kellett otthon ülnie, hogy a kotlós is jó ülő legyen. Ezt meg is tehette, mert dologtiltó nap lévén tilos volt szőni, fonni, lúgot készíteni, kenyeret sütni – mert aki ilyet készít, annak kisebesedik a keze. Tilos volt Luca napján varrni is, mert akkor bevarrják a tyúkok fenekét.

A széknek olyan erősnek kellett lennie, hogy egy férfiember súlyát megtartsa. Karácsonykor, az éjféli misén a „mesterek” a kabátjuk alá rejtve lopták be a templomba a széket, majd ráállva megláthatták a boszorkányt. A boszorkányok ilyenkor szarvakat hordtak, és emiatt a templomkapun belépve a fejüket le kellett hajtaniuk. A Luca székén állva éjfélkor viszont felismerték őket. Ezután a fiatalembereknek el kellett menekülniük, nehogy a boszorkák széttépjék őket. A menekülők a zsebükben mákot vittek, hogy menekülés közben elszórhassák. A boszorkányoknak a mákszemeket fel kellett szedegetniük, és így nem tudták elkapni a fiatalokat. A Luca székét aztán otthon tűzre vetették, a tűzben a sok kis fadarab sikoltozni kezdett, és ha csend volt karácsony hajnalán, még hallhatták a boszorkányok a fadarabok jajgatását is, mert ez a tűz a boszorkák végét jelentette.

Ezután a kulcslyukba fokhagymát kellett dugni, a kést a bal ajtófélfába vágni, a söprűt pedig keresztbe állítani, hogy minden rontástól védve legyenek.

A Luca ostora ennek a népszokásnak egy változata: úgy kellett elkészíteni, hogy az ostort alkotó zsinegen minden nap egyet csavartak, majd karácsony éjjelén pattogtattak vele. Az ostor hangjára odagyűltek a boszorkányok.

A hagyományok közé tartozik pl. a  Luca-naptár fogalma is, amely szerint a következő év januárjában a megfigyelési helyen olyan idő lesz, mint Luca napján (december 13.), februárban olyan, mint Luca másnapján és így tovább egészen karácsonyig.

A lányok ezen a napon 12 gombócot főztek. Mindegyikbe egy férfi nevét rejtették. Amelyik gombóc legelőször a víz felszínére jött, megmondta ki lesz a férjük

Egy másik időjósló módszer, a hagymakalendárium szerint egy fej hagymát tizenkét szeletre vágtak és a szeleteket megsózták. A hiedelem szerint az a hónap lesz csapadékosabb a következő esztendőben, amelyiknek megfelelő szelet benedvesedik.

Luca napkor szokás elvetni a Lucabúzát. A búzaszemek gyorsan csíráznak, azt tartják, ha karácsonyra kizöldül, jó termés várható.

A Luca napi hagyományok ma is tovább élnek, s ha nem is az összes, de egy-egy elemével otthonainkban is készülődhetünk az ünnepre.

Szent Luca legendája is él, a szembetegségben, szenvedők, az utcanők és varrónők pártfogója. Neve a latin lux, azaz a fény szóból ered.

Sokunk életében találkozhatunk szeretteink betegségével, fájdalommal kísért, hosszú szenvedésével. Az élet ez utolsó fejezetének méltósággal történő megélésére, segítésére jött létre 1991-ben a Magyar Hospice Alapítvány. Megszületését egy magyar írónak, pszichológusnak, tanatológusnak (a halál és a gyász kutatója) Polcz Alaine-nek köszönhetjük.

POLCZ ALAINE 100 éve, 1922. október 7-én született Kolozsvárott.

Bohém édesapjától, Polcz Rudolftól kapta az Alaine nevet, gyermektársai csak Ibolyának hívták. Erdélyi úrilányként született, s bár a családja jó nevű, valójában nem voltak gazdagok: gyermekkorában és kamaszlányként is régi, levetett ruhákban járt, nevén és szépségén kívül semmije sem volt. Utóbbira nagyon hamar felfigyeltek a férfiak, tizennégy évesen már udvarlója is akadt. Mivel hűséges típus volt, öt évvel később feleségül ment a fiúhoz, akibe fülig szerelmes volt, ám a házasság elhamarkodottnak bizonyult. Házasságuk a II. világháborút követően bomlott fel.

19 évesen, a II. világháborúban megsérült, a klinikai halál állapotába került, s ez az élmény egész életén nyomot hagyott. Orosz katonák sorozatos erőszaktételét szenvedte el, később gyermeke sem lehetett. 69 éves volt, amikor megjelent „Asszony a fronton” című regénye.

Ebben a művében olyan megaláztatásokról számol be, amelyekről a nők a szégyen és a fájdalom miatt addig és később se mertek beszélni. Megnyitotta az őszinteség, az áldozattá válás bevallásának, a nők ellen elkövetett háborús bűnök kimondásának ajtaját.

A háborúban megélt szenvedések és a halálközeli élmény hatására kezdett pszichológiával, valamint tanatológiával foglalkozni. 1949-ben elvégezte az ELTE Bölcsészettudományi Karán a pszichológia szakot.

Pályája kezdetén elmebetegekkel folytatott művészeti terápiát, később játékdiagnosztikával foglalkozott. 1970-től a Tűzoltó utcai II. számú Gyermekklinikán dolgozott, ahol a nagyon súlyos beteg és haldokló gyermekek és hozzátartozóik pszichológusa volt. 1976-ban Magyarországon elsőként hozott létre klinikai osztályon játszószobát, illetve külön szobát a szülők számára.

Élete egyik utolsó gyermekpszichológiai alkotása egy bábteszt, amely megfelel a gyermekek vizuális beállítottságának: képszerű, dramatikus, jelképes, biztosítja az érzelmek kivetítését és lereagálását. Segíti a gyermek világának megismerését, megfigyelőképességét, találékonyságát. Fejleszti alkalmazkodó képességét, amikor a játékot segítő felnőttel együtt játszik, segíti a gátoltság, félénkség feloldását.

Hajdani munkatársa, Pilling János pszichiáter így idézte fel a kezdeteket:

„Egykori munkahelyén, a II. számú Gyermekklinikán a szülők hetente csak egyszer, egy órára látogathatták meg a beteg gyermekeiket. Nagy megütközést keltett Alaine javaslata, hogy a szülők ennél gyakrabban is bejöhessenek a klinikára. Végül, nagy viták árán engedélyezték, hogy legalább a gyermekonkológiai részlegre naponta egy órára bejöhessenek… Alaine megnyitotta az ajtókat – s képletesen ezt tette később is, újra és újra. Megjelentek első írásai a gyermekek haláltudatáról (micsoda ellenállás árán: eleinte a lapok sorra utasították el az írásait!).”

2018-ban, jóval kettejük halála után megjelent levelezésük, amely A bilincs a szabadság legyen címet kapta. A levelek által kirajzolódik a magyar történelem fél évszázada és egy hosszú, sem veled, sem nélküled házasság, amelyben a háborús testi traumák miatt a feleség nem szülhetett gyermeket, a férj pedig képtelen volt a hűségre. Ugyanakkor egyikőjük sem akarta a másikat elengedni.

„Az érzelmi, szellemi összetartozás átsegített minket a mélypontokon. Csodáltam Miklós tartását, tehetségét, színességét. Mikor kinéztem utána az ablakon, mindig az jutott eszembe: Ott megy az életem fele. A nagyobbik fele.” (Polcz Alaine)

Örkény István a valaha látott legszebb emberpárnak nevezte őket.

Polcz Alaine naplói, vallomásai a kilencvenes években és a kétezres évek elején sorra jelentek meg. Például a Kit szerettem, mit szerettem?, a Kit siratok? Mit siratok?, az Életed, Bíró Berta, a Befejezhetetlen könyv a szerelemről, az Ideje az öregségnek.

Író férje mellett sokáig inkább csak szunnyadt benne a szépíró. Mészöly Miklós nem ösztönözte írásra a feleségét, sőt gyakorta kritizálta, kijavította a mondatait. Művei bár máig nagyon népszerűek, szépirodalmi szempontból – a szigorú író férj talán ezt láthatta meg – egyenetlen alkotások. Könyveiben megférnek egymás mellett a lektűr könnyedebb témái és megfogalmazásai, valamint a szépírói igényességgel bölcs mondatokká formált kristálytiszta gondolatok.

Kukorelly Endre író így jellemezte Polcz Alaine írói képességeit: „Olyan, mint egy amatőr focista, aki a legtermészetesebb módon visz végig egy olyan cselt, amit a profi csak irigykedve néz.”

Polcz Alaine 1991-ben hozta létre a Magyar Hospice Alapítványt – a gyógyíthatatlan betegek testi és lelki szenvedéseinek enyhítését, a humánus kezelést, az emberi méltóság megőrzését célul kitűző szervezetet –, amelynek első elnöke volt.

1993-ban így vallott a mozgalom filozófiájáról. „Sem húzni, sem sürgetni nem kell a halált. A halál az élet természetes része, el kell fogadni, ebben kell segíteni a beteget és a családot. A legrettenetesebb, amikor a beteg fél, és kérdez, mi pedig hazudunk neki, azt mondjuk, hogy »meg fogsz gyógyulni«, és egyedül marad a haldoklás rendkívüli tusájával. Régebben ez olyan szertartás volt, ami szerepet kényszerített a haldoklóra. Körülvették a barátok, rokonok, odavitték a csecsemőket, szomszédok jöttek – óriási történés volt. Egy jó haldoklás félig kárpótolt egy rossz életért. A beteg hagyatkozott, megbocsátott, bocsánatot kért, közösen részt vettek egy szentáldozáson – ez eltűnt. Egy kórházban nem tudjuk, hogy lehet meghalni. Csövek között csak hallgatni vagy üvölteni lehet.”

Egy 2006 végén készült portréfilmben, már a halálára készülve, a következőket mondta:

„Én meg vagyok elégedve az életemmel. Szeretni a növényeket, az állatokat, az eget, a vizet, a gyermekeket, a szerelmet megélni – aztán ahogyan átalakul szeretetté – megélni a barátságnak ezer színét, a művészeteket… – hát gyönyörű a világ!”

Polcz Alaine 2007. szeptember 20-án, 85 évesen évében hunyt el.

2003-ban Szekszárd városának ajándékozta Mészöly Miklóssal közös budapesti lakásuk berendezési tárgyainak, valamint könyvtáruknak nagy részét. Ezzel teremtette meg a szekszárdi Irodalom Háza – Mészöly Miklós Múzeum alapjait.

Forrás: Wikipedia, literatura.hu, irodalmijelen.hu

Borítókép: kepmas.hu