Aki felkeresi az itáliai Velencét, ritkán jut el Torcellora, a lagunák szigetvilágának egy csendes szegletére. A sziget nemcsak a hun fejedelem, Attila kőtrónusáról, kora keresztény bazilikájáról és az arányaival, ívével a velencei hidaknak mintául szolgáló hidacskájáról nevezetes, hanem arról is, hogy Ernest Hemingway búvóhelyeként is szolgált. Az író évekig élt itt és dolgozott a nevezetes vörös házban, a Locanda Ciprianiban.
ERNEST HEMINGWAY amerikai író 60 évvel ezelőtt, 1961. július 2-án hunyt el.
Chicago egyik külvárosában, jómódú polgárcsaládban született 1899. július 21-én. Kalandos élete fiatal éveiben sokat sportolt: vízilabdázott, bokszolt, amerikai futballozott, atletizált, iskolai zenekarban játszott és újságíróként is dolgozott. Az I. világháborúban a Vöröskeresztnél szolgált, de harcolt a tűzvonalban is. Háborús élményei ihlették az 1929-ben megjelent Búcsú a fegyverektől című, a háború értelmét vagy értelmetlenségét feszegető művét. Hemingway önként jelentkezett az olasz hadseregbe, mentősként vett részt a harcokban, s – akárcsak regénye hőse – megsebesült. A kórházban ismerkedett meg Agnes von Kurowsky nővérrel. Nyolc éven át tartó szerelmüknek is emléket állít a regény. A könyvet kétszer filmesítették meg.
A harmincas évek egy részét Afrikában töltötte, s ideje nagy részét a vadászatnak szentelte. Az itteni élményeit feldolgozó „A Kilimandzsáró hava” című regénye is megfilmesítésre került. Később tudósítóként részt vett a spanyol polgárháborúban is.
A II. világháborúban egy ideig a haditengerészetnél szolgált. Kuba partjainál segítette amerikai haditengerészetet a német tengeralattjárók felkutatásában. 1944-ben Angliában telepedett le mint haditudósító. Részt vett a normandiai partraszállásban, ahol újra megsebesült. Elsőként vonult be Párizsba egy francia partizáncsapat parancsnokaként. Miután a háború véget ért, visszatért Kubába.
1948-ban érkezett először Velencébe, ahol a város rabul ejtette, s attól a pillanattól kezdve folyamatosan visszatért, és tíz év után újra elkezdett írni, kiadva egyik legújabb regényét: „ A folyó túloldalán és a fák között”, amely Velence iránti szeretetének ad hangot, illetve annak, amit itt talált. Beleszeretett egy tizenkilenc éves nemesi asszonyba, Adriana Ivancichba, és a kettejük között olyan kapcsolat született, amely a valóságban soha nem valósult meg, csak a könyv oldalai között. A harminc éves korkülönbség és az a tény, hogy az író nős volt, nem tette lehetővé számukra, hogy rájöjjenek, mit is éreznek egymás iránt, de semmi sem akadályozhatta meg ennek a kapcsolatnak a születését és növekedését, amely akkor is folytatódott, amikor Hemingway Kubába távozott.
Élményei, irodalmi sikerei ellenére depressziója elhatalmasodott, s az alkohol is jelentős szereppel bírt az életében.
Leglíraibb regénye az 1952-ben megjelent „Az öreg halász és a tenger”, amelyért irodalmi Nobel-díjat kapott.
“Santiago, az öreg halász horgára akad egy nagy hal, amely két napon át vonszolja magával a tengeren. A harmadik napon az elejtett zsákmánnyal a part felé indul, ám cápák támadják meg, s a halat felfalják. Santiago – a teljes kimerülés határán – már csak a csontvázzal ér partot. Ebben a műben mondja a halász. „..az ember nem arra született, hogy legyőzzék … Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”
Hemingway műveire jellemző a tömörség. Írói hitvallása a jéghegy-elv volt. Számára a tömören, minden sallang nélkül megírt művek csak a jéghegy csúcsát jelentették, a sorok közötti olvasás elengedhetetlen volt.
Ernest Hemingway műveinek világa egyértelműen férfiközpontú. Férfias követelmény nála a bátorság és a helytállás, minden körülmények között. A gyávaság megbocsáthatatlan bűn.
Élete végén vajon vele volt-e Santiago … 1961. július 2-án önkezével vetett véget életének.