I.
Virágvasárnap Jézus szamárháton bevonult Jeruzsálembe — erre emlékeznek a keresztények szerte a világon. Még a világjárvány idején is!
„Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót. Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedő „szamaracska”. S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a „kövek kiáltanának!” (…) Amikor Jézus „dicsőségesen” bevonul Jeruzsálembe, erre a futó ünneplésre futotta a világ erejéből. Azután még az emlékét is elsodorja a pillanat és belepi az út pora. Az igazi, a tulajdonképpeni „megdicsőülés” még hátravan” – olvassuk Pilinszky János Virágvasárnap című művében utalva a következő történésekre.
Hozánna a Dávid fiának! — kiáltották ifjak és vének Jézust üdvözölve a virágvasárnapi tömegben. És királyoknak kijáró dicsőítéssel pálmaágakkal hintették be előtte az utat. Hozsánna, a Dávid fiának! Üdvözlet, dicsősség neki — értették alatta. Eredeti jelentése azonban a héber (arámi) nyelvben „segíts meg, ments meg” volt. S a messiásváró nép a szabadító, dicső királyt látta Jézusban ekkor. Pár nap múlva azonban, ugyancsak a tömeg, „feszítsd meg!” kiáltással a legnagyobb bűnösöknek kijáró büntetést követelte rá. Aztán a vele együtt megfeszített jobb lator szavaiból ismét a ments meg kiáltást lehetett meghallani: „Uram, emlékezzél meg rólam…”
Több évezrede, újra és újra hangzik a kétségbeesett, bajban lévő ember szava: „a mélységekből kiáltok hozzád Uram”. Aztán újra és újra érkezik a válasz: „Harmadnapra legyőzte a halált. /Et resurrexit tertia die.” Harmadnapra feltámadott! Mert az élet mindig győzedelmeskedik a halál fölött! Még világjárvány idején is! „Az Élet él és élni akar, /Nem azért adott annyi szépet, /Hogy átvádoljanak most rajta /Véres s ostoba feneségek”
II.
Virágvasárnap a tavasz diadalmaskodik a tél felett. Még világjárvány idején is!
Virágvasárnap a keresztény ünnepkörben a húsvét előtti vasárnap neve, a nagyhét kezdete. A húsvét előtti 7. nap, és a farsangi ünnepkör vége utáni 40. nap. Az egyházi liturgiában mozgó dátum, a Gergely-naptár szerint március 15. és április 18. között. Szigorú rendje van az egyházban és számos népszokás is kapcsolódik hozzá.
„Virágvasárnap a palóc leányok egy szalmabábut menyecskeruhába öltöztettek, és énekelve végigvitték a falun, aztán levetkőztették, majd vízbe dobták vagy elégették. — olvashatjuk Jankovich Marcell jelkép-kalendáriumában. —A szalmabábut kisze, kiszi, kicevice, villő, banya stb. névvel illették, a szokást kiszehajtásnak mondták. A kisze szláv eredetű szó, a jellegzetes böjti ételnek, a savanyúlevesnek, a korpaciberének a neve. A kiszebábu magát a böjtöt szimbolizálta, „kihajtása” pedig a böjt örömteli kiűzését, ami együtt jár a visszatérő húsos napok köszöntésével.” A szokás palócföldön még az 1950-es években is élt.
A kiszehajtás a farsangtemetés tükörképe, korai húsvét esetén téltemetés is, hiszen virágvasárnap lehető legkorábbi időpontja, március idusa, még a csillagászati tél idejére esik.” Kiszebábut Banyának is nevezték, aki a földistennő téli alakja volt, tavasszal megújította önmagát, és ismét visszakapta ifjúságát és szüzességét.
A Nyitra-vidéki magyar falvakban a kisze hajtása után következett a villőzés. A leányok feldíszített fűzfaágakkal jártak házról házra, itt tehát a szokás áttételesen utalt a tél kivitelére, a tavasz behozatalára is.
„Virágvasárnap, litánia után jártak villőzni a lányok. – olvashatjuk Dömötör Tekla A népszokások költészete című gyűjteményében. — Egyikük színes pántlikákkal ékesített fűzfaágat visz. Házról-házra mennek. Estefelé készítenek egy szalmabábot, felöltöztetik rossz kabátba, régi kalap is akad rá. Ez a ,kicevice’ (kice: zsupszalma). Néhányan felkapják, megkerülik a falut, kert megől is, utcán is. Azután kiviszik a határba. A többi lány velük, közben folyton énekelnek. Kint elégetik a bábot, imádkoznak egy Miatyánkot és Üdvözlégyet.”