Ezt a verset az 1956-os események biatorbágyi szemtanújától kaptuk meg az október 23-i ünnepségen azzal, hogy osszuk meg a helyi közösséggel. A versben megfogalmazott emlék a szintén biatorbágyi Simon Jánosé, aki részt vett a budapesti eseményekben. Teréz jóval később, 1957-ben, immár németországi disszidensként költötte verssé ezt az emléket, amelytől ő maga se tudott szabadulni. Tisztelet a hősöknek!
Gépfegyver csahol, ágyú morog túl Pesten,
Tanknak vas talpa csattog a kövezeten.
Hogy dübörög, micsoda őrült nagy zörej,
Kislány áll a sarkon kezében kanna tej.
A tank a hídig dübörög ottan megáll,
És megfordul egy görbe villanyoszlopnál.
Sarokról a kislány elindul a híd fele,
Kannában a tejjel megremeg kis keze.
Mozdulatlan állt meg aztán a szörnyeteg,
Szöszi kék szemén mosoly jelent végre meg.
Nézte milyen furcsa a tanknak kereke,
Kezében megcsörrent a kanna födele.
Üres a környék csak ő van egymagában,
Mosolyog még, mert tudja mi van kannájában.
Hátul is megnézi jól a szörnyeteget,
S egy perc alatt ráönti a kanna tejet.
A kannában benzin volt és az lángra kap,
Szöszi nézi aztán az úton átszalad.
Nézi mint lopódzik a láng felfele,
Egy kezében kanna, másikban födele.
Mozdul a szörny, felért a láng a tetőre,
Tankok dübörögnek Budáról Pest fele.
Aztán lefelé fordul a tanknak csöve,
Ökölbe szorul a Szöszi kis keze.
Forog az órjás, szikrát hánynak a kövek,
Szöszire mutatnak a gyilkos fegyverek,
A golyók elérték, folyik piros vére,
Leesett a kanna, elgurult fedele.
Lángol már az órjás, kapar vas markával,
Híd mellé a mélybe lezuhan súlyával.
Szólnak a fegyverek a város másik felén,
Nem látszik a mosoly Szöszi szelíd szemén.
Utoljára néz ő Budáról át Pestre,
Ide is elér a szörnyű harcnak szele,
„Nekünk ma győzni kell” kínosan rebegte,
És nem dobog már többé hős kicsi szíve.
Híd mellett a tanknak üszkös nagy teteme,
Itt fent vérben fekszik a kislány szőke feje.
És tovább ugatnak a gyilkos fegyverek,
Maghalnak még sokan a hős, bátor emberek!