Ugye a Te mamád nem magyar? – kérdezték gyermekkorom barátnői. Nem – válaszoltam… de miből gondoljátok? Mert a petrezselymet mindig petrzselyemnek mondja!
S valóban nem volt magyar. Egy szlovák tanyán született egy módosabb gazda családjában. A szülei törve beszélték a magyar nyelvet, de ő gyermekkorában még nem tanulta meg. 17 évesen ment férjhez. Apám egy közeli magyar faluban, Tardoskedden szolgált határőrként. Egy heti vásárban ismerkedtek meg. A szerelem hamar szárba szökkent, s anyám – talán a vidéki életből gondolt menekülés okán is – a házasságot választotta.
Apám a határon a mozdonyba bújtatva szöktette át – a mozdonyvezető akár magával is vitte volna. Édesanyám ijedtében a menyasszonyi csokrát a vonaton felejtette. Új, választott otthonában azonban nem az várta, amire számított. Egy szegény szabólegény mellett élte nélkülözésekkel teli mindennapjait. S jött a II. világháború, apám megjárta a Don-kanyart, ahonnan egy lábát amputálva érkezett vissza. (Mesélte, repesz fúródott a lábába, s katonatársai csak akkor vitték el az árokból egy gyűjtőhelyre, ha felajánlotta cigarettakészletét. A sebesülteket szállító vonat viszont már későn érkezett a tábori kórházba, s már csak az amputáció segített.) Ekkor már két gyermekük volt.
Én tíz évvel később születtem. Édesanyám ekkor már jól beszélt magyarul, én soha nem vettem észre, hogy hibázott volna.
Minket azonban soha nem tanított az anyanyelvére. A lakosságcsere idején a szlovák hatóságok felajánlották, a család elköltözhet Csehszlovákiába, lakást adnak, apám számára szabóműhelyt biztosítanak. De megjegyezték, nem tetszik, hogy édesanyám a gyermekeit magyar szellemben neveli. Így hát maradtunk. Sok-sok családi, személyes probléma ellenére rokkant apámat soha nem hagyta el.
Anyám csendes, visszahúzódó, velünk is távolságtartó természetű volt. S problémáit is legbelül hordozta…talán csak a Bakáts téri templom gyakran felkeresett Mária szobra halhatta azokat.
Ritkán hallottam csengő, gyöngyöző nevetését. Álmodni már magyarul álmodott, de számolni és imádkozni csak szlovákul tudott. Minden szabadidejét olvasással töltötte. Gyöngy betűkkel írt, s szinte hibátlan helyesírással. Sokat gyengélkedett, s egy betegség korán magával ragadta.
Karácsonykor, amikor felhangzik a Mennyből az angyal, a valóban szót mindig válóbánnak hallom, ahogy ő énekelte. S nekem még mindig erkély a balkon és a lodzsa, fogas a vállfa, nekem mindig minden a földre esik, és nem a szőnyegre, járdára, kőre. Én a lámpát sokszor még felgyújtom és nem felkapcsolom … és petrzselyem a petrezselyem.
VZS