„Maga menjen színésznek!” – javasolta Bajor Gizi, amikor egy önképzőköri előadáson meglátta a még csak epizódszerepet alakító diákot.
44 évesen ment el, és színészkirálynak tartották. Ha tovább marad közöttünk, vajon mit tudott volna még hozzátenni ahhoz a róla kialakult képhez, amely a XX. század magyar színészlegendáinak sorába emelte?
LATINOVITS ZOLTÁN 90 éve, 1931. szeptember 9-én született Budapesten… ahogy ő mondja, a Gundel Étteremben. Édesanyja, Gundel Katalin a család leszármazottja volt. Férje, a színész apja hamar elhagyta a családot, amely Latinovits Zoltánt egész élete során érzékenyen érintette. Édesanyja később férjhez ment Frenreisz István orvoshoz, akitől két gyermeke született, a később szintén színészi pályát választó Bujtor István és a zenész Frenreisz Károly. A három testvér szeretetben, a Városliget közeli, élményekkel teli világában nőtt fel.
1949-ben érettségizett az Állami Szent Imre Gimnáziumban. Az akkori államosítások során a Gundel családtól az éttermet elvették, Latinovits nagyszüleit kirakták az épületből, sőt – német származásuk miatt – 1951-ben ki is telepítették őket egy tanyára. Ő maga ekkor asztalostanonc, majd hídépítő munkás lett, de hamarosan beiratkozott a Budapesti Műszaki Egyetemre, és 1956-ban építészmérnökként vörös diplomát kapott. Közben NB I-es kosárlabdázó és vitorlásversenyző is volt, de a színészetnek sem fordított hátat. Az egyetemi évek alatt is folyamatosan szavalt, Lehotay Árpád és Galamb Sándor tanítványaként. 1956-ban Debrecenben segédszínésznek szerződtették.
Filmezni 1959-ben kezdett, ötvennél több filmszerepe közül a legemlékezetesebb Bükky százados a Hideg napokban, valamint a Karinthy művéből készült Utazás a koponyám körül című filmben az író és másik énje, amelyért a San Sebastián-i Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfi színésznek járó díját vehette át. Szerepelt többek között a Várkonyi Zoltán rendezte Jókai-adaptációkban (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán) és Jancsó Miklós korszakos filmjeiben, az Oldás és kötésben, valamint a Szegénylegényekben. Megismételhetetlen alakítást nyújtott A Tóték megfilmesített változatában, az Isten hozta őrnagy úrban és a Huszárik Zoltán rendezte Szindbád című filmben.
Modern játékstílusát intellektuális szerepértelmezés, az indulatok aprólékos ábrázolása, kivételes ironizáló hajlam jellemezte alázatos, tiszta alakításokkal.
Életének utolsó éveiben összeférhetetlennek, „rendszerellenesnek” tartották egyéni véleménye, meg nem alkuvó életszemlélete, nehéz természete miatt. Mindenkinek az igazat mondta, ha néha kíméletlenül és túlzottan szigorúan is, de mindenképpen találóan és bátran. Alkatából kifolyólag ekkor már alig kapott szerepeket, és folytonos zaklatásoknak volt kitéve.
Sokat viaskodott az akkori hatalom képviselőivel, szeretett volna másfajta színházat létrehozni a hozzá hasonló szemléletű színészek, színházi szakemberek részvételével.
„…összeférhetetlen vagyok. Mindazokkal szemben, akik nem értenek a szakmájukhoz, mégis gyakorolják, sőt vezető helyen gyakorolják – azokkal én nem tudok egyetérteni. Nem is fogok. Erre engem nem lehet rávenni.”
Harcait, igazságkeresését, jobbító szándékát írásban is megfogalmazta a Ködszurkáló című önéletrajzi kötetében.
Hányatott sorsa, üldöztetése ellenére ebben az időszakban tömegek zarándokoltak el verses előadóestjeire. Nemcsak színész és filmszínész, de kimagasló tehetségű, a versmondást azóta is megismételhetetlen csúcsokra juttató előadóművész is volt többek között Ady Endre, József Attila, Kosztolányi Dezső verseinek ihletett előadójaként.
A körülötte kialakult helyzet mély depresszióba sodorta. Antidepresszánsokat kapott, de úgy döntött, abbahagyja a szedésüket. Méltatlannak érezte, hogy mellékhatásaként emlékezetkihagyás fenyegeti fellépéskor “Nem emlékszem a szövegekre!” – mondta. 1976. június 4-én hunyt el Balatonszemesen, egy vonat ütötte el. Mondják, szerepet tanult, gyakorolt, s hogy figyelmetlensége sodorta-e a vonat elé … vagy maga döntött így, talán sosem tudjuk meg.
Ruttkai Évával 1960-ban, Pavel Kohout Ilyen nagy szerelem című drámájának miskolci próbáin találkozott. Szigethy Gábor színháztörténész, Ruttkai Éva lányának férje így ír erről:
„Olyan elementáris volt Zoltán tekintete, hogy Éva még válaszolni se tudott rá. Újra kellett kezdeni a próbát.”, s mint mondják, hetekkel a próba előtt éjjeli szekrényére helyezte a távolról csodált színésznő fényképét, hogy szokja a közelségét.
Egymásba szerettek, és a színész haláláig együtt is éltek. Ruttkai Éva egy késői visszaemlékezésében elmondta: „Téptük egymást, de mi értettük egymást legjobban. Amit én csináltam, senki nem tudta úgy szeretni, mint ő…”
10 évvel élte túl Latinovits Zoltán halálát. Minden reggel felment szobájába, s gyertyát gyújtott. Az elégett gyufaszálakat egy lassan megtelő üvegbe tette … amelyet később a lakásuk földszinti helyiségeiben kialakított Ruttkai-emlékszobában őriztek.
Mindkettőjükről kisbolygót neveztek el.
Forrás: wikipedia