Őszelő hava is bővelkedik nevezetes évfordulókban, ebben a hónapban egymás mellé került többek között a párizsi naiv festő, a nemzet csalogányának nevezett magyar színésznő, a némafilmek magyar sztárnője, a 80-as évek olasz divattervező sztárja, a sajátos hangú, visszavonultan élő és alkotó magyar költő… Valamennyien különleges tehetségek, különleges életúttal rendelkeznek. Kerek évfordulójukra emlékezve pályájukból felvillantunk egy-egy érdekességet.
Varázslatos álomvilágban élt. A dzsungelt festette, de soha nem járt ott, s megfestett növényei sem a trópusok erdeiben élnek. A XIX-XX. század Párizsának életét pedig átlagon felüli fantáziájának tükrében adta vissza, és élményanyagot nyújtottak számára a történelem eseményei is. 110 éve, 1910. szeptember 2-án hunyt el Párizsban HENRI ROUSSEAU, a vámosból lett naiv festő.
1844-ben született Lavalban, apja bádogos volt. A helyi líceumban tanult gyenge eredményekkel, csak a zene és a költészet érdekelte. 25 évesen megnősült, 9 gyermeke született. 1888-ra azonban már nyolc gyermekét és a feleségét is elveszítette. Vámtisztként dolgozott, 1885-ben döntött véglegesen a festészet mellett. 2 művét is kiállította egy párizsi szalonban, de a képek botrányt keltettek, az egyiket késsel fel is szakították. A következő évtől már minden évben megjelentek alkotásai a Függetlenek Szalonjában, amelynek szervező művészei között ott találjuk a különböző irányzatokat képviselő Toulouse-Lautrecet, Seuratot, Pissarot. A szalonba kerülést nem kötötték egyetlen irányzathoz sem, az egyetlen szempont az új keresése volt. S ez a szemlélet friss erőt keresett a naiv művészetben is, tisztelve az alkotókészség gazdagságát. Ez a szemlélet egyenrangú társként kezelte, magához emelte a naiv stílust képviselő Henri Rousseaut is. Művészetében, a tiszta és erőteljes színekkel megfestett alkotásaiban összefonódik a valóság és a képzelet. A naiv festők alkotómódszerének megfelelően képein egyszerre jelenik meg a nappali világ és az éjszakai álom, a múlt, a jelen és a jövő, a realitás és az irrealitás.
Stílusa szerves része lett a művészet történetének.
A nemzet csalogányának nevezték. 16 évesen ment feleségül első férjéhez, aki a korrepetitora volt, s akinek nevét halála után – bár még kétszer férjhez ment – viselte. 170 éve, 1850. szeptember 8-án Rimaszombatban született Reindl Ludovikaként BLAHA LUJZA.
Szülei vándorszínészek voltak, ő maga már 4 éves korában statisztaként szerepelt. Dalos képességeit hamar kamatoztatta, 1855-ben ötévesen lépett először színpadra Mezőtúron, ahol a felvonások között énekelt. 8 éves korától már különböző társulatoknál játszott, s hódította meg a közönséget. Tizenhárom éves korában már kész színésznő volt, és önálló szerepeket játszott.
1866. február 5-én kötött házasságot Jan Blaha cseh származású osztrák katonával, aki felismerte az ifjú színésznő tehetségét, és a későbbiekben karrierjét egyengette. Blaha János ugyan nem tudott magyarul, Lujza pedig németül nem beszélt, de egy leckeóra végén énektanára szerelmet vallott neki és egyben a kezét is megkérte. Még ebben az évben Bécsben is szerződést kínáltak számára, ám visszautasította az ajánlatot, azzal az indokkal, hogy ő magyar színésznő akar maradni. 1871-ben került Pestre, a Nemzeti Színházhoz, ahol népszínműben, operettben és operában egyforma sikerrel szerepelt. Népszerűsége mai viszonyok közt is példátlan volt. A közönség tapsa, szeretete, lelkesedése bizonyított: az egész ország a „nemzet csalogányá”-nak nevezte őt. A tizenkilencedik század közepétől a huszadik század első negyedéig tartó, hosszú életének szinte miden perce a magyar színpadé volt.
A magyar népszínmű legkiválóbb tolmácsolója. Kortársai és az utókor véleménye szerint is rendkívül jelentős szerepet vállalt Budapest szellemének magyarrá tételében, általa lett a Népszínház a pesti német színház diadalmas vetélytársa.
Még ma is Blaha Lujza tér a főváros ütőere egyik forgalmas terének neve – a főváros így keresztelte át 70. születésnapja alkalmából az akkor még ott álló Nemzeti Színházat körülvevő teret. Lakásának erkélye a színházra nyílt, s onnan nézte, ahogyan a munkások felszögezik az új zománctáblákat: „Blaha Lujza tér”.
Az első világháború után nevét és arcát adta reklámcélokra. Rávette 11 évvel fiatalabb férjét, hogy a férfi az ő nevét vegye fel. Színpadi sikerei mellett a némafilmek sztárja is volt. 130 éve, 1860. szeptember 10-én született MÁRKUS EMILIA színésznő, a Nemzeti Színház örökös és tiszteletbeli tagja.
Érdekes és izgalmas személyiség volt. Már a születését is rendkívüli esemény övezte, 7. gyermekként érkezett, s a malom, ahol éltek, a születése napján kigyulladt. Pestre költöztek, s az akkori igazságügyi miniszter családjában nőtt fel, ahol a család életvitele folytán alkalma volt Arany Jánost, Eötvös Józsefet, Liszt Ferencet és Jókai Mórt is megismerni. Már gyermekként eldöntötte, színész lesz. 15 évesen Paulay Ede tanodájában tanul, 17 évesen már a Nemzeti Színházban debütált, ahol Shakespeare Rómeó és Júliájában már övé volt a címszerep.
Első férje Pulszky János művészettörténész volt, fényűző életet éltek, házukban megfordult a kor elitje. Férje azonban – zavaros anyagi ügyletei miatt – öngyilkosságot követett el, Márkus Emilia szinte nincstelenül, egyedül nevelte tovább két lányát. Hamarosan megismerte második férjét, a 11 évvel fiatalabb Andor Oszkár huszárt, aki élete minden problémáján átsegítette, de a színésznő anyagi ügyeinek rendezésében a Nemzeti Színház és neves személyiségek is segítették. Márkus Emília igazi dívaként élt, aki megjelenésének, kinézetének minden mozzanatára ügyelt. Nem volt az a mindennapi szépség, de mégis rejlett valami ellenállhatatlan az arcában, a szemében, az aranyszőke hajában. Már egészen fiatalon szőke csodaként emlegették. Kora legnagyszerűbb drámai színésznője volt, kritikusai szerint tehetsége minden várakozást felül múlt. A Nemzeti Színházban nem volt darab a szereplése nélkül.
A II. világháború idején férjével embereket bujtatottak budai villájukban. Ott élték át a háború utolsó időszakát, éhezve, fázva. Mire onnan előmerészkedtek, már annyira leromlott állapotban voltak, hogy férje nem sokkal később meghalt.
Két lányával a kapcsolata vitatott volt. Szerették egymást, de nem tudtak egy fedél alatt élni. Pulszky Tessa színésznő lett, Pulszky Romola író, balett-táncos a világhírű orosz cári balett szólótáncosának, Vaclav Nizsinszkíjnek lett a felesége.
Márkus Emília 89 éves korában, 1949. december 24-én tüdőgyulladásban halt meg Budapesten.
Voltak évek, amikor a nők nem tudták ruháikat elképzelni nélküle. Segít az alakformálásban, optikailag kicsinyíti a túl széles csípőt. De sugall erőt, magabiztosságot is. Ez a válltömés. 130 éve, 1980 szeptember 10-én született ELSA SCHIAPARELLI olasz divattervező, aki a harmincas években először kezdte használni a kollekcióiban a váll hangsúlyozására alkalmas sziluettet. A női divat számára a sportvilágból emelte át. 1931-es őszi-téli divatkollekciójában alkalmazta először, s mint tervező, negyven éven át volt a divatvilág jelentős alakja.
Élt Párizsban, New Yorkban, foglalkozott festéssel, írással, szobrászattal, de végül a divatvilágot választotta. Egyike volt az első tervezőknek, aki átkötős ruhákat mutatott be. Igazi sikereit Párizsban aratta, mintegy 400 főt foglalkoztató üzeme leginkább sportos ruházatokat tervezett, és éves szinten 7-8000 ruhát is elkészítettek. Ekkoriban mutatta be a sortok előfutárát, a midi hosszúságú szoknyanadrágot is, a culotte-ot, ami igencsak formabontó fazonnak számított. Nevét ma divatház őrzi, jól ráérzett a változó idők igényeire és formabontó fazonokkal, szabásvonalakba öntött lázadásával vette le a nőket lábukról.
A válltömés a nyolcvanas években hódított újra, amikor a nők betörtek a munkaerőpiacra, vezető pozíciókba kerültek, és úgy gondolták, szükségük van arra, hogy öltözékükkel is a határozottságukat hangsúlyozzák. Ma ezt inkább belső erővel teszik.
A válltömést 1877-ben egy L. P. Smock nevű princetoni egyetemista találta fel, de ő nem divattervező volt, hanem amerikai futball-játékos, s a kiegészítőt védelmi célokra tervezte.
25 éve, 1995. szeptember 13-án hunyt el CSORBA GYŐZŐ Kossuth-díjas költő, műfordító.
Pécsett született 1916. november 21-én. Költészete a Nyugat harmadik nemzedékének tagjaival egyidőben indult. 1933–1934-ben jelentek meg első versei.
16 verseskötete, 8 válogatott kötete, 1978-ban pedig Összegyűjtött versek című kötete jelent meg. A Hátrahagyott verseket, melynek szerkesztője Bertók László volt, 2000-ben adták ki örökösei. Munkásságának jelentős része fordítói tevékenysége: nagyszámú latin, német, olasz, francia és orosz mellett ismertek görög, lengyel, norvég és finn versfordításai is.
Költészete a halál jegyében és a halál ellenében született. Életműve hatalmas napló, gyakran minden áttétel nélkül elmondott események sorozata, számadás egy élet és egy életmű értelméről, és számadás barátokról, társakról, valamint a magányról, a szerelemről és a természetről. Nyelvtani és verstani újításaiban időnként nemzedéktársára, Weöres Sándorra is hatott. Műfordítói tehetségét már 1940-ben az ófrancia eredetiből tolmácsolt Hliant: A halál versei című kötetével bizonyította, amikor a magyarban szokatlan versformát és stílust honosított meg. Szerepe van Janus Pannonius jelentőségének elismertetésében. A középkori is modern európai lírát egyaránt fordító költő – többek között – Goethe és Brecht kiemelkedő tolmácsolója. Költői és műfordítói munkássága mellett jelentős irodalomszervezői tevékenységet folytatott, mint a Sorsunk és a Jelenkor című folyóiratok szerkesztője, utóbbinak haláláig főmunkatársa. Egyik legjobb barátja és pályatársa, Weöres Sándor így írt róla 1978-ban: „Csorba Győzőben láttam a feltétlenül valódi költőt, a hazugság-mentes abszolút lírikust… Pécsi családi körében, társas magányában az örökkévalóságnak dolgozik.”
Hollósi Simon és Rodin tanította, tagja volt a Nyolcak művészeti csoportosulásnak, amely a XX. század elejének legjelentősebb magyar avantgárd művészcsoportjának számított. Termékeny művész volt. Kisméretű, a kubizmus és a neoklasszicizmus jegyeit viselő szobrai főleg aktábrázolások. 150 éve, 1870. szeptember 13-án, Ungváron született VEDRES MÁRK szobrászművész.
Életútjának, művészi fejlődésének mérföldkövei Ungvár, München, Párizs, Firenze, Budapest. Lyka Károly, a XX. század jeles művészettörténésze így ír róla: „Szobrai testek, a maguk logikus felépítettségében. Célzatuk nem az, hogy külön valami önmagáért való vonalat csillogtassanak, hirtelen történő mozgást, nekilendülést vagy belső, lelki hullámzást. Hanem: formákat, amint összekapcsolódnak organikus egésszé. Előadásuk mellőzi a felület számtalan horpadását, az izmok és erek aprólékosságait is kirajzoló hűséget. A lényeget keresi, lehetőleg tömören és egyszerűsítve, anélkül, hogy bárhol valamely forma az elvont geometrikus sémához járna közel. Lábuk alól nem engedik ki végkép ugyan a naturalista igazság talaját, de a stílus magaslatára igyekeznek.”
1961. augusztus 12-én hunyt el Budapesten. 1962-ben a XIII. kerületben a Tahi u. 20. számú ház előtt helyezték el Béke kútja című – a sportot, a művészetet és a tudományt megtestesítő – szoborkomozícióját. Firenzében és Svájcban is állnak köztéri alkotásai.
Alkotói pályájának kezdetén szinte üstökösként tűnt fel a magyar zeneszerzés egén a 20. század első évtizedében. Csongor és Tünde kísérőzenéjét az új magyar zene egyik legköltőibb alkotásaként fogadta a korabeli közönség. Remekbe sikerült korai kamaraműveiben sajátos szintézist teremtett a mendelssohni, schumanni, brahmsi hagyományok és a századforduló magyar zenei stílusa között. 60 éve, 1960. szeptember 13-án Budapesten hunyt el WEINER LEÓ zeneszerző, zenepedagógus.
Pályakezdése történetileg egybeesett Bartók és Kodály munkásságával, csupán három, illetve négy évvel volt fiatalabb náluk. Iskolát és mestert tekintve is közös műhelyben nőtt fel velük.
Az időközben előtérbe lépő új magyar zenei stílus – Bartók és Kodály – térhódításának hatására Weiner Leó egyre erősödő alkotói dilemmát élt meg. 1931-től új irányt kezdő alkotásaiban ő is a magyar népzenei források alapján váltott hangot és stílust, főként a hangszeres népzenei források egyéni értelmezésű feldolgozása révén.
1906-tól tanított Budapesten, előbb a Fodor Zeneiskolában, majd 1908-tól a Zeneakadémia zeneelméleti és kamarazene-tanfolyamainak tanára volt. 1928-ban karmester nélküli kamarazenekart szervezett. 1957-ben vonult nyugalomba.
1950-ben és 1960-ban Kossuth-díjat kapott. (1885. április 16-án született Budapesten.)
Kossuth-díj (1950, 1960), Kiváló művész (1953).
Az összeállítás a wikipédia, a Rubikon, a Petőfi Irodalmi Múzeum, az Ezen a napon, a jeles évfordulók internetes oldalak, valamint kulturális intézmények honlapjain szereplő információinak felhasználásával készült.