„…szólj költemény”

A magyar költészet napjára

A magyar költészet napja április 11., József Attila születésnapja. Békésebb időkben szerte az országban, így nálunk is, színes programokkal ünnepelünk. Már második alkalom, hogy ezt sem tehetjük jelenléti formában. A lelkünk pallérozása azonban nincs helyhez, időhöz kötve, ugyanakkor a költészet a jelen való világban segíthet eligazodni.

„A költő se lehet több, mint a világ, hiszen a költészet lényege és varázslata az a világ, amelyben született”— fogalmaz Juhász Ferenc.

A költészet varázslata által ugyanakkor többek lehetünk, közelebb kerülhetünk önmagunkhoz, egymáshoz, a jelen valóhoz.

Ezért aztán mélységesen igaz, mit József Attila állít:„Nem szükséges, hogy én írjak verset, / de úgy látszik, szükséges, hogy vers / írassék, különben meggörbülne a világ / gyémánttengelye”. Mert fontos, hogy a nagyvilág és a mi lelkünk gyémánttengely ne görbüljön meg! Hiszen akkor — kiálthatjuk a mindenséget féltő Nagy Lászlóval:„ki viszi át fogában tartva/ a Szerelmet a túlsó partra!”

Egyre égetőbben szükséges ugyanis, hogy ami épít, ami erőt, bátorságot ad, örökül megmaradjon! És a vers tudja ezt, ha figyelmezünk rá, amint József Attila írja: „Szállj költemény, szólj költemény / Mindenkihez külön-külön, / Hogy élünk ám és van remény, / Van idő, csípjük hát fülön.”

A tavaszi idő kínálja a reményt, rajtunk múlik, hogy megragadjuk-e, s meglátjuk-e a lényegét, amit Fésűs Éva így ír: „a rejtőzködő, ami sosem látszik, / de a lélekhez szelídült anyagban / tündöklőn ott sugárzik.”

A mostani egymástól elzárt, világjárványos idők lényegét is láttatják Pilinszky János Elég című versének gyönyörű sorai:

„A teremtés bármilyen széles,
ólnál is szűkösebb.
Innét odáig. Kő, fa, ház.
Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki
és ami van, hirtelenűl kitárúl.
Elég egy arc látványa, egy jelenlét,
s a tapéták vérezni kezdenek.”

Engedjük hatni, forgassuk magunkban, építkezzünk belőlük nemcsak a magyar költészet napján!