Az első pénztárgép
Alig van régi magyar vagy külföldi film, amelyek jelenetei között ne találkozhatnánk korai pénztárgépekkel. De sokan emlékezhetünk még kattogására, csengésére, szépen kialakított formáira, fényes gombjaira. Ma már némák a pénztárgépek, de egy tulajdonságuk megegyezik a legkorábbiakéval – megmutatják az összeget, amelyet a vevőnek vásárlásért fizetnie kell.
140 évvel ezelőtt, 1880. november 4-én egy amerikai testvérpár, JAMES és JOHN RITTY szabadalmaztatták az első pénztárgépet.
Olyan családban nőttek fel, ahol mind az apa, mind az öt testvér különböző újításokon törte a fejét. Az apa például gyógynövényekből olyan szert készített, amely segített a kolera leküzdésében.
A másik három testvér mezőgazdasági gépek továbbfejlesztésén dolgozott. John Rtty kávézót üzemeltetett Daytonba, s nagyon foglalkoztatta, hogy tudná bevételeket ellenőrizni s a vendégeit is tájékoztatni. Egy tengeri utazás vitte közelebb a megoldáshoz. Szerelőnek készülvén összebarátkozott a hajó főmérnökével, s hamarosan a gépházban kötött ki.
Itt fogalmazódott meg benne: „Ha egy hajócsavar mozgása rögzíthető, nincs ok arra, hogy miért nem lehet rögzíteni az áruházban az eladások mozgását.”. A gondolat megszállottja lett, az utazását is megszakította. Testvérével, John-nal megalkottak két gépet is, amelyből a másodikat szabadalmaztatták, de mivel nem voltak még elégedettek a kivitelezéssel és működéssel, nem hozták forgalomba. A harmadik változat már alkalmasnak mutatkozott, így gyártását a kávézó első emeltén kezdték meg. Mivel az első, a piacon megjelent gépek nagyrészt fából készültek, az alkalmazottak többsége asztalos és szekrénygyártó volt. Az érdeklődés egyre nagyobb volt a pénztárgép iránt, s mivel John Ritty érezte, nem tud lépést tartani, ezért a találmányt és a gyárat 1000 dollárért eladta egy Jacob H. Eckert nevű vállalkozónak. Ő maga további éttermet vásárolt, s megmaradt a vendéglátás világában.
Petőfi Zoltán
Nagy kihívás lehet híres szülők mellett vagy azok árnyékában felnőni, és megfelelni vélt vagy valós elvárásoknak. Ilyen sorssal, teherrel élt Petőfi Sándor és Szendrey Júlia egyetlen gyermeke, aki alig 22 évesen, 1870. november 5-én hunyt el Pesten, 150 évvel ezelőtt.
(9 hónappal az 1848-as forradalom kitörése után, 1848. december 15-én született Debrecenben.)
Petőfi Zoltán apja halála után Erdődön nagyapjánál, majd Pesten mostohaapjánál, Horvát Árpád történésznél nevelkedett, három féltestvérével, szeretetteljes környezetben.(Pedig édesanyja boldogtalan volt ebben a házasságban, fiatalon, 38 éves korában, súlyos betegségben halt meg.) Gyámja 1869-ig a költő öccse, Petrovics István volt. Tanulmányait hol iskolában, hol magántanulóként végezte. A színészkedéssel Debrecenben és Szegeden próbálkozott. A próbákhoz való esendő viszonyát, gyengébb képességeit, fátyolos hangját csak azért nézték el neki, mert Petőfi Sándor fia volt.
Szeretett mulatni, inni, kedvelte a szép lányokat, pedig gyenge fizikuma nem jól viselte ezt az életvitelt. Szervezete nem is bírta sokáig a megpróbáltatásokat, és hamar veszélyesen megbetegedett. Rokonoknál, majd külföldi fürdőkben keresett gyógyulást. Életének utolsó nyarát Gleichenbergben töltötte, ahonnan kissé megerősödve tért haza Pestre, de még az év novemberében tüdőbajban meghalt.
Kosztolányi Dezső – kissé szigorúan – így írt róla:
Vajon akart-e nagy lenni? Aligha. Egyáltalában semmit se akart. Egyetlen zseniális tette az, amit apja jegyzett föl róla, hogy kéthetes korában óriási erőlködéssel felült az ágyában. Azután semmi se történt. Gyerekes kapkodással másolja apja leggyöngébb verseit és az apja életét… Ez a fiú csak paródia, az apja igénytelen paródiája. (…) Pedig ezerszeresen az ő fia. Nemcsak az életét adta neki, hanem a halálát is (…). Neki is sikerül kicsapatni magát az iskolából, consilium abeundit kap, és ő is színész lesz, koplal és faluz, ripacsok közt nyomorog, kártyázik, csókolódzik és iszik. Gyorsan pergő változatban játssza le – sokszorosan megkicsinyítve – az apja életét”.
Alakját Zoltánka címmel Krúdy Gyula vitte színpadra.
Újházy Ede és a tyúkhúsleves
Biztosan sokan szeretjük a húslevest, az Újházy-tyúklevest még az elegáns éttermek kínálatában is megtaláljuk, s nem hiányzik a legtöbb esküvői lakoma ételsorából sem. De honnan az elnevezés?
105 éve, 1915. november 5-én hunyt el ÚJHÁZY EDE színész, komikus, aki a leves névadója s egyben megalkotója volt. Gyermekkorától kezdve apja – aki debreceni orvosként színészeket is gyógyított – minden színielőadásra magával vitte, és megfenyegette: látod gyermekem, ilyenek a komédiások! Minden lehetsz, de ez az egy soha, talán épp ezért lett színész, jellemkomikus, s vált a realista színjátszás egyik úttörőjévé. Sikerét természetes játékmodorának köszönhette.
Érzelmes, meleg humorral ábrázolta az élet elesettjeit és kisemmizettjeit. Magas, nehéz testű ember volt. Széles harcsabajuszos, mély és dörmögő hangú, megszólalása a színpadon és az életben is mindig eseményszámba ment.
A Nemzeti Színház örökös tagja volt, s huszonöt éven át a Színiakadémia drámai és operai tanára. De fontos szereplőjévé vált a gasztronómiatörténetnek is. Pincérek és szakácsok meghitt barátjaként legalább olyan otthonosan mozgott a korabeli vendéglátóhelyek konyháiban, mint a színpadon.
A nevét viselő leves elkészítésének módját valószínűleg Nagy Endre író, konferanszié, színigazgató írta meg leghitelesebben: „Nem sajnálta a fáradtságot, költséget, elutazott Debrecenbe, hogy saját találmányú levesének anyagát beszerezze. Vén kakasok kellettek ehhez a leveshez, amelynek megkeményedett izmaiba szerelmi viharok íze-sava gyülemlett össze.
Három napig egyfolytában kellett főniök, amíg belemálltak a levesbe, és eggyé főttek a zöldséggel, főként a legendás jelentőségű zellerrel. Különösen vigyázott, hogy el ne kallódjanak a kakasok taréjai és egyéb megkülönböztető szervei, amelyeknek átazonosuló képességében babonásan hitt. Megkülönböztető figyelmének jele volt, ha valakit egy-egy ilyen részlettel megkínált.”
Móricz Zsigmond az Ebéd című elbeszélésében így összegzi a leves lényegét: „Egy ilyen tányér leves a beteget talpra állítja, s az egészségest viruló ifjúvá teszi.”
Az első csuklósbusz
Gyerekként szerettünk a busz forgórészének kapaszkodóira ülni, vagy lábainkat a rögzített és az elforduló padozatra tenni, s átadni magunkat a kanyarodással járó mozgatásnak, vagy kezünket a kanyarodást lehetővé tevő harmonika közé rejteni. 60 éve, 1960. november 7-e óta járják Budapest utcáit a csuklós autóbuszok … s a világban elsőként szolgálva a tömegközlekedést. Megalkotásukat a szorongató szükség sürgette. Budapest tömegközlekedési infrastruktúrája nem tudott megbirkózni az 1950-es években folyamatosan emelkedő utasszámmal. A villamoshálózat fejlesztése leállt (sőt a háború előtthöz képest még kevesebb villamos közlekedett), a metróépítés nem haladt, az Ikarus gyártókapacitása pedig nem tudott lépést tartani az igényekkel. A zsúfoltságot kezdetben a használhatatlan buszokból készült pótkocsikkal enyhítették, de ezek nehezen mozogtak Budapest szűkebb utcáin.
Az Ikarus az új járműpark kialakítását sürgető igénnyel nem foglalkozott. A Fővárosi Autóbusz Üzem (FAÜ) műhelyében dolgozó Rózsa László, Lassú Gábor és Színi Béla mérnökök 1960-ban tavaszán fogtak hozzá egy csuklós busz tervezéséhez és megépítéséhez, amelyet két autóbusz Ikarus 60 és egy Mávag Tr 5 típusú összeépítésével, valamint egy traktorgyártásból származó forgózsámoly felhasználásával eszkábáltak össze.
Az új autóbuszt november 7-e tiszteletére az 1-es vonalon állították forgalomba, amely akkor a Kelenföldi Pályaudvart és a Hősök terét kötötte össze. Ezzel új korszak kezdődött Budapest tömegközlekedésében és a hazai buszgyártás történetében. A 200 utas szállítására alkalmas barkácsjárműből és némileg fejlesztett változataiból összesen közel 400 darab készült az 1970-es évek közepéig, de helyüket lassan átvették az Ikarus újabb fejlesztésű csuklós buszai.