Róna József
Budapesten közel 1200 köztéri szobor áll. Sokuk mellett szinte nap mint nap elmegyünk, s ha tudjuk is kiről készültek, alkotójukról sok esetben már kevesebb ismerettel rendelkezünk. Ilyen lehet akár a főváros egyik előkelő helyén, a Budavári Palota épülete előtti teraszon álló lendületes lovasszobor. Savoyai Jenő grófot, kora tehetséges stratégáját ábrázolja, aki az 1697-es zentai csatában döntő vereséget mért a török hadakra. A szobor alkotója Budapesten szoboröntő műhelyt tartott fenn, ahol többek között a Hősök terei millenniumi emlékmű több szoba is készült. RÓNA JÓZSEF szobrász, köztéri szobrok, műemlékek, épületdíszek készítője 160 éve, 1861. február 1-jén született Lovasberényben.
Szegény családból származott – s mint Munkácsy Mihály –, ő is egy asztalosműhelyben kezdett dolgozni. Később azonban már – elhivatottsága első állomásaként – egy szobrászműteremben, Hentsch Ignác épületszobrász műhelyében lett tanonc.
Itt tanulta meg a szobrászat technikáit és azt a gyors és bravúros mintázást, ami későbbi művészetének alapja. Megismerte a magyar művésztársadalom minden rétegét, az ünnepelt kedvenceket és az elfelejtett, lezüllött, valamikori reménységeket.
Kitartó, szorgalmas szobrászinas volt. 1879-ben bécsi ösztöndíjért folyamodott, amelyet meg is nyert. 1882-től három éven át Gaspar von Zumbusch, a német akadémikus emlékműszobrászat jeles képviselőjének mesteriskolájában tanult. Tanára minden hónapban egy aranyat tűzött ki a legjobb kompozícióra, és amit Róna József egy évig sorra meg is nyert – ezzel próbálva nehéz inasévei fenntartási költségeit fedezni. Mestere műhelyében nagy technikai készségre tett szert, megtanult kőbe, fába, csontba faragni, megtanulta tőle, hogyan bánjon az anyaggal. 1885-ben indult egy berlini pályázaton, s Szent Sebestyén szobrával római ösztöndíjat nyert. Itt őt is utolérte az Olaszországba zarándokló fiatal művészek végzete: Michelangelo közelsége, a nagy művészet nyomasztó tökéletessége teljesen megbénította. Úgy érezte, semmit nem tud alkotni, mert nem érdemes. Azt a kevés művét, amit itt készített, összetörte. Később azonban alkotásaival díjakat, aranyérmet nyert Európa fővárosaiban. A legismertebb faszobráért, a József és Putifárné című alkotásért 1910-ben itthon elnyerte az állami nagy aranyérmet.
Jelen volt csaknem minden emlékmű pályázaton. A gödöllői Erzsébet királyné-szobor, a miskolci, szegedi és rozsnyói Kossuth-szobor, a komáromi Klapka-szobor, az Erkel-síremlék, a Köröndön felállított Zrínyi-szobor…és a Várban látható Savoyai Jenő-lovasszobor megalkotása fűződik nevéhez. Ő készítette a Vígszínház épületének elegáns, dekoratív szoborműveit, a veszprémi megyeháza timpanonjának és a marosvásárhelyi Székelyföldi Iparmúzeum homlokzatának alakjait.
A legfontosabb anyag számára a bronz volt. Minden titkát, minden szeszélyét megismerte.
Lyka Károly művészettörténész írta róla: … az akkor divatos, hideg, sematizáló klasszicizmusban nem talált kielégülést; a tiszteletben tartott sablonok ellenére is az eleven élet, a duzzadó erő kifejezése vonzotta; nem a magasztosnak tartott, a héroszi, az isteni felé közeledő unalom, hanem az emberien igaz és mozgalmas lett az ideálja.
Idősebb korában aktívan részt vett a művészeti közéletben, szervezője volt a nagy külföldi kiállításoknak és társrendezője a különféle monumentális szertartásoknak Munkácsy temetésétől IV. Károly koronázásáig.
1929-ben Budapesten jelent meg kétkötetes önéletrajza Egy magyar művész élete címen.
1939. december 31-én hunyt el Budapesten.
Eötvös József
Felmenőit a tanulótársak hazaárulónak tartották, s megbélyegezték, ő is az lesz, hiszen még magyarul sem beszél tisztességesen. Emiatt tanult meg jól magyarul, s néhány hónap múlva tanulótársainak úgy nyilatkozott, hogy „apja és nagyapja nem hazaárulók, hanem igenis a császárt szolgálják; de ő esküszik az élő Istenre, hogy csak hazájának lesz szolgája és nevének népszerűtlenségét majd hazafiságával és hűségével fogja elfelejtetni. Abban a korban élt, amikor egy sor kiváló elme (Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Batthyány Lajos és még sorolhatnánk) politizált és dolgozott Magyarország sorsának jobbra fordításáért. 150 éve, 1871. február 2-án halt meg Pesten báró EÖTVÖS JÓZSEF író, jogász, vallás- és közoktatásügyi miniszter. (1813 szeptember 3-án született Budán.)ű
Nagy műveltségű, nemesi családban született, s az édesanyja által vallott szellemben nevelkedett két testvérével együtt: „Ne higyj oly gondolatban, melynek szíved ellentmond!”
Egyetemi tanulmányait Pesten végezte bölcselet és történelem szakon, 1833-ban tett ügyvédi vizsgát Pozsonyban. 1836-37-beb nyugat-európai körúton járt, ahol megérintették az új politikai, ideológiai gondolatok. A fejlett államok gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai viszonyai, valamint a magyar valóság összevetése komoly elemzésekre késztették. Az Országgyűlés tagjaként már aktív szerepet vállalt a magyar polgári fejlődést elősegítő reformokban.
Már egészen fiatalon elkötelezte magát azon – egész életét végigkísérő – gondolat mellett, miszerint Magyarország jövőbeni fejlődését kulturáltságának foka határozza meg, amelyet elsősorban az oktatás minősége befolyásol. 1846-ban kijelentette: „[…] a józan ész s tapasztalás egyaránt arra intenek: miként az anyagi érdekek kifejlődése lehetetlen, ha csak vele egyszersmind a szellemi érdekek nem fejlesztetnek ki.” 1848-ban, az első független és felelős polgári magyar kormány vallás- és közoktatásügyi minisztereként ezért szorgalmazta a népoktatás reformját, s erről törvényjavaslatot nyújtott be az országgyűléshez.
Bár ez élénk parlamenti szóváltásokhoz vezetett, végül nem fogadták el, mivel alkotója – megrettenve a Habsburg Birodalommal való összeütközéstől – 1848 szeptemberében lemondott miniszterségéről.
Mégsem volt hiábavaló elképzeléseinek a törvényhozás elé terjesztése, hiszen ez lett az alapja a két évtizeddel későbbi, 1868-as népoktatási törvénynek.
A második miniszteri ciklusa kiemelkedő produktuma volt a korabeli Európát szemlélve is példaadóan szabadelvű értékeket képviselő népiskolai közoktatásról szóló törvény (1868. évi XXXVIII. tc.), melynek egyik legfontosabb tétele a 6-12 éves korosztály számára elrendelt általános tankötelezettség bevezetése volt, s ezzel a népiskolák fejlesztésének ügye – hiszen vallotta, hogy „A népnek értelmi emelésében fekszik legbenső meggyőződésem szerint ezen haza egész jövője.”
A nevével gyakorlatilag összeforrott 1968. évi nemzetiségi törvényt ugyancsak modern, haladó szellemiségű jogforrásként emlegeti az utókor. A zsidók egyenjogúsítása tárgyában alkotott jogszabály szintén az ő tevékenységének köszönhetően került elfogadásra.
1866 és 1871 között a Magyar Tudományos Akadémia elnöke volt, hét esztendőn keresztül pedig a Kisfaludy Társaság elnöki tisztét is betöltötte. Eötvös József volt az egyetlen olyan miniszter, aki az 1848-as, majd a kiegyezés utáni első magyar kormányban is miniszterséget vállalt. 1867-től 1871. február 2-án bekövetkezett haláláig az Andrássy Gyula vezette kabinetben töltött be kultuszminiszteri tisztséget. A korabeli magyar politika egyik legtekintélyesebb és legerősebb embereként tartották számon, amit az is jelzett, hogy ő volt a miniszterelnök mindenkori helyettese.
De nem csak politikus és államférfi volt. Őt tartják a magyar realista regényírás első nagy mesterének. Szépirodalmi munkássága szorosan kapcsolódik politikai eszméihez. Az író társadalmi hivatását hirdette. Kíméletlenül leleplezte a feudális vármegyerendszert, elsőnek ábrázolta hitelesen Magyarországon egy korszak társadalmi ellentéteit, figyelmeztetésül arra, hogy milyen veszedelem származhat abból, ha a nép jogait eltiporják. (Pl.: Éjen az egyenlőség (vígjáték, 1841); A falu jegyzője (r., Pest., 1845); Reform (Lipcse, 1846, Pest, 1868); Magyarország 1514-ben (r., Pest, 1847)
1842-ben kötött házasságot a békési alispán lányával, Rosty Ágnessel. Harmonikus házasságukból három leánygyermek és egy fiú született, ez utóbbi a neves fizikus, Eötvös Loránd.