Euripidész, Faludy, Bartók… Művészeti évfordulók szeptemberben

Mindössze 27 évet élt, sikereit 4 év alatt érte el. Egy generáció rajongott gitárjátékáért.
50 éve, 1970. szeptember 17-én, 27 évesen hunyt el JIMI HENDRIX amerikai gitáros, énekes, zeneszerző.
Titka egyéni hangzásvilága volt, többek között a torzított gitárhangszínekkel való merész kísérletezés, a bravúros dzsessz technika, amelyet a rock világában odáig még senki nem nyújtott.
Egyes vélemények szerint nem volt különösebben technikás gitáros. Pimasz, bárdolatlan, szokatlanul impulzív hangszeres játéka, amely hol nyegle, hol agresszív volt, mégis kiemelte őt. Hippi fazonja, balkezesként használt jobbkezes gitárja, melyen olykor a háta mögött, vagyis vakon, máskor meg egyenesen a fogaival játszott, vagy felgyújtotta hangszerét a színpadon, vizuális imázsát is megteremtették.
Jhonny Marshall Hendrix 1942. november 27-én Seattle-ben született afroamerikai, indián és ír felmenőkkel rendelkezett. Nélküle nem lenne a rockzene az, amit ma ismerünk, a műfaj szinte valamennyi nagyságára befolyással volt.

Fordulatos élete volt. Megjárta a világ szép oldalát, de a poklot is. Élt Firenzében és Máltán, Torontóba, de a recski fogolytáborban is. Tanított amerikai és kanadai egyetemeken, több irodalmi lapot is szerkesztett. 110 éve, 1910. szeptember 22-én született Budapesten FALUDY GYÖRGY költő, műfordító.
Értelmiségi családban született, középiskolája a fasori evangélikus gimnázium volt, majd tanulmányait bécsi, berlini, párizsi és grazi egyetemeken folytatta. 1924-től jelentette meg Heine- és Villon-fordításait, de ez utóbbi a szabadszájúsága miatt botrányt kavart.
A harmincas évek vége felé a fasizmus elől előszőr Franciaországba, majd Marokkóba, végül az Egyesült Államokba menekült, ahol az amerikai hadseregben szolgált.
A II. világháborút követően hazatért, a Népszava munkatársa lett, majd 1950-ben – koholt vádak alapján – letartóztatták és a recski munkatáborba vitték kényszermunkára, ahonnan 1953-ban szabadult. A vád szerint Amerikában kémkedésre szervezte be őt Edgar Allen Poe százados és Walt Whitman őrnagy. 1956-ban ismét az emigrációt választotta. 1957 és 1963 között Londonban élt, ahol az Irodalmi Újság főszerkesztője volt, és Pokolbéli víg napjaim címmel megírta élettörténetét. Majd következett Olaszország és Málta, valamit Kanada. 1967-től Torontóban élt. 1980-ban New Yorkban jelentek meg összegyűjtött versei. Az 1989-es rendszerváltás előtt visszatelepült Magyarországra, ahol sorra jelentek meg kötetei: Börtönversek 1950-1953, 200 szonett, Erotikus versek, Jegyzetek az esőerdőből, Jegyzetek a kor margójára, Rabelais: Pantagruel, középkori francia vidámságok könyvének műfordítása. Kiváló formaművész volt, a szonett, a ballada mestere. Költészete az európai szellemi értékmentés és az újkori barbárságokkal szembeni ellenállás szimbólumává vált. Háromszor nősült, utoljára 92 évesen, és majdnem négy évtizedig volt társa Eric Johnson balett-táncos.
2006. szeptember 1-jén hunyt el Budapesten.

Ismét a régmúlt időkben járunk. 2500 éve, ie. 480. szeptember 23-án Szalamisz szigetén (a csata napján) született EURIPIDÉSZ görög tragédiaköltő, Aiszkhülosz és Szophoklész mellett a három nagy görög tragédiaköltő egyike. 90 darabjából 18 maradt ránk. Műveiben a polisztársadalom válságát, az athéni demokrácia hanyatlását jeleníti meg. Drámái fókuszában már nem a jog vagy az erkölcs kérdései állnak, hanem a lélek mélységei. Színdarabjainak tragikus hőseit emberi vagy isteni erők hajszolják bukásba, harcukat azonban önmagukban kell megvívniuk főként az érzelem-értelem terén. Alkotásaival ötször nyert első díjat a drámaköltők versenyén, bár többször alulmaradt Szophoklésszal szemben, a bírálók megriadtak az emberi jellem szakadékai láttán. Darabjait – az emberi jellem örökérvényű ábrázolása okán – a mai napig játsszák (Elektra, Médeia, Íphigeneia Auli, trójai nők…)
Szophoklész így jellemezte: “Én úgy ábrázolom az embereket, amilyeneknek lenniük kellene, Euripidész úgy, amilyenek a valóságban.”

Az igazi elismerést halála után kapta meg. Ma a világ a XX. század egyik legnagyobb zeneszerzőjének tartja, s halálát követően itthon is elismerték, hogy az európai zene történetének és az egész magyar kultúra történetének egyik legkimagaslóbb egyénisége volt.
75 éve, 1945. szeptember 26-án hunyt el BARTÓK BÉLA zeneszerző, zongoraművész, népzenekutató, a közép-európai népzene gyűjtője.
1881. március 25-én született Nagyszentmiklósón egy zeneszerető családban. Édesanyja zongorán, édesapja csellón játszott. 5 évesen kezdett zongorázni, első szerzeményeit – keringőket és polkákat – 9 évesen írta. Előadóként és zeneszerzőként 11 éves korában debütált A Duna folyása című művével. A gimnáziumi évek után a budapesti Zeneakadémián folytatta zenei tanulmányait, ahol előadói és zeneszerzői tehetségére való tekintettel a vizsgáitól eltekintettek. Stílusának kialakulásában meghatározó szerepe volt a német klasszicizmusnak és romantikának. Richard Strauss Zarathustrájának élménye váltotta ki ifjúkori nagyszabású művei megírását. 1904-ben egy észak-magyarországi útja során egy székely parasztlánytól hallott valódi népdalt. A lány éneke nyomán le is jegyzett néhányat, olyan dallamokat, amelyek teljesen elütöttek az ismert városi magyar nótatípusoktól. 1905-től kezdve egyre több időt szentelt a népzenei gyűjtéseknek, az akkori technika lehetőségeit kihasználva fonográffal járta a falvakat, s e gyűjtéseit egyre tudatosabb tudományos részletességgel dolgozta fel. Eleinte a magyar, majd a környező népek zenéjét is gyűjtötte, s csakhamar zenéjében is megjelentek ezek a motívumok. 1918-ig mintegy 3500 román és 3200 szlovák dallamot jegyzett le. Kodály Zoltán ösztönzése is segítette abban, hogy harmóniai, ritmikai és egyéb kompozíciós kísérletekkel stílusát jelentősen megújítsa, és a népzene elemeit mind sokoldalúbban zenei nyelvébe építse. Az 1917-ben bemutatott balettje, A fából faragott királyfi meghódította a közönséget, a következő évben az addig visszautasított egyetlen operája, a Kékszakállú herceg vára is sikert aratott. Az operát a XX. század legmeghatározóbb színpadi művei között tartják számon. A 20-as évektől kapcsolódott be Európa zenei életébe, koncertkörutakra indult, hegedűversenyeket és zongoraműveket írt. Ekkor készült el A csodálatos mandarin című pantomimja, amelyet azonban a bemutató után betiltottak. 1930-ban készült el oratóriuma, a Cantata profana, amelyben saját gyűjtésű román népi balladaszöveget zenésített meg. A II. világháború kitörése emigrációra késztette. Amerikába utazott, ahol a Columbia egyetemen tartott előadásokat a magyar zenéről. Szeretett volna hazatérni, de súlyos betegsége következtében 1945-ben hunyt el New Yorkban 1945. szeptember 26-án. Kétszer nősült. Első feleségét, Ziegler Mártát még kislány korában tanította zongorázni. Egy erdélyi népdalgyűjtő útjai során találkoztak újra Marosvásárhelyen és 1909-ben kötöttek házasságot, 13 évig éltek együtt. Második felesége Pásztory Ditta zongoraművész volt 1923-ban vette feleségül, a zeneszerzőt haláláig – s azon túl is – elkísérte. Házasságaiból egy-egy fiú született.
Földi maradványait 1988-ban két fia ünnepélyes keretek között, hozta New Yorkból Budapestre, ahol a Farkasréti Temetőben került végső nyughelyére.
Vikárius László, a Bartók Archívum vezetője így összegezte a zeneszerző zongorával való kapcsolatát: „Csodálatos életművet alkotott a zongorára. A hangszer haláláig fontos szerepet töltött be Bartók Béla életében… hangfelvételei – még a töredékes felvételek is – őrzik a spontaneitást és szuggesztív jelenlétet, de őrzik a zongorázó zeneszerző játékosságát, humorát, gyöngédségét.”

A Nagybányai Festőiskola létrejötte, eredményei a magyar művészettörténet megkerülhetetlen fejezete. Egyik alapítója, Iványi-Grünwald Béla 80 éve, 1940. szeptember 24-én hunyt el Budapesten.
Így írt a festőiskola megszületéséről: „Hollósy Simon barátommal, a kivel régi idők óta jó barátságban éltem, elhatároztuk, hogy közös iskolát csinálunk. Neki már volt egy Münchenben jól ismert iskolája, de a küzdelmek annyira kifárasztották, hogy új, friss erőre volt szüksége. A sors véle engem hozott össze. Mindketten éreztük, hogy csakis itthon lehetünk boldogok, és csak hazánk földje lehet művészetünk melegágya. Elhatároztuk, hogy a nyári hónapokat itthon, Magyarországon fogjuk tölteni és magunkkal hozzuk tanítványainkat is. Lehettek úgy negyvenen, volt köztük minden országból való. Budapestre épp a millennáris kiállítás megnyitásakor érkeztünk. Itt minden ragyogott, mindenütt ünnep volt. Az Abbázia-kávéházba alig mertünk beülni; ott, ahol mindenki ünnepi ruháját vette magára, az a harminc-negyven festőtanítvány, mestereikkel együtt, olyan siralmas kopottan nézett ki. Estére csak jobb kedvünk lett mégis; elmentünk meghallgatni egyik legjobb cigány zenekarunkat. A rég nem hallott nóták új életre keltettek bennünket és egy, valamennyiünknek felejthetetlen éjjel után, másnap Nagybányára utaztunk.”
1867. május 6-án született Somogy-Somban. Tanult Székely Bertalannál a pesti mintarajziskolában, Münchenben, Párizsban, ösztöndíjas volt Rómában, járt Tunéziában és Egyiptomban. Nagybányán nemcsak az iskolát vezette, hanem meg is házasodott, s megbízták a helyi evangélikus templom oltárképének megfestésével is.
A nagybányai évek pályájának kiteljesedését, művészetének fokozódó elismerését hozták meg. Mint síkvidéki ember – somogyi gazdatiszt fia – egy ideig inkább Nagybánya lapályos vagy fennsíkos vidékein kereste témáit, s a magyar festészet jelentős koloristái közé lépett elő.

Lefordított művei akkor jelentek meg itthon, amikor még nem volt olyan messze a II. világháború, s szinte minden család érintett volt valamilyen szinten az átélt eseményekben, s hordozta veszteségeinek fájdalmát… 50 éve, 1970. szeptember 25-én hunyt el ERICH MARIA REMARQUE német pacifista és antifasiszta író, akinek regényeiben feltárult a hadszínterek embertelensége, ahol nemcsak az ellenség jelentette a legnagyobb veszélyt, hanem az éhínség, betegség, a sérülések, az élősködők is. 1929-ben megjelent műve, a Nyugaton a helyzet változatlan az I. világháborúról szól. Későbbi regényeiben megjelennek a 30-as évek, az emigráció és a II. világháború megpróbáltatásai, az emberi jellem emelkedett és alja oldalai.
„Egy regényt elolvasni olyan, mint egy utazáson részt venni … és egy-egy utazással más, jobb lehet az ember…”

Könyvei ott voltak a 60-as, 70-es, 80-as évek értelmiségének könyvespolcain. Regényeit a legnevesebb filmrendezők (Bernardo Bertolucci, Vittorio de Sioca, Jean-Luck Godard) vitték filmre. 30 éve, 1990. szeptember 26-án, Rómában hunyt el ALBERTO MORAVIA olasz író.
Művei a modern szexualitással, szociális elidegenedéssel és egzisztencializmussal foglalkoznak, aprólékos gonddal elemzik, hogy roncsolja a lélek rostjait a bűnös társadalom ezerféle mérge. (Egy asszony meg a lánya, A római lány, A leselkedő, A megalkuvó…)
A morál esztétájának is nevezik.
„Az igazság és a szépség önmagában nevelő hatású.” – Alberto Moravia
(1907. november 28-án született Rómában.)

A rendszerváltás előtti történelemkönyvek szinte mindegyikében szerepelt a Hajóvontatók című alkotása. A realista festészet egyik legnagyobb alakja, aki új stílust teremtett emberalakjainak élethű, valóságot keltő megformálásával. 90 éve, 1930. szeptember 29-én hunyt el ILJA REPIN orosz festő.
1944. augusztus 5-én született Ukrajnában. Fiatalon egy vidéki ikonfestőműhelyben inasként dolgozott. 1863-ban Szentpéterváron beiratkozott egy rajziskolába. Itt fedezték fel tehetségét, hamarosan a Művészeti Akadémia hallgatója lett. Vizsgaművével többéves külföldi ösztöndíjat nyert. Hazatérve Szentpéterváron telepedett le, ahol csatlakozott a Képzőművészek Vándorkiállítási Társaságába tömörült művészek csoportjához. A csoport jelentős szerepet játszott a 19. századi orosz festészet megújításában
A századforduló ünnepelt művészegyéniségei közé tartozott, több európai művészeti akadémiai is tagjává választotta. 1899-ben finn területre költözött, és élete utolsó három évtizedében szinte megszakítás nélkül ott élt és alkotott. Bár hazaköltözhetett volna, többször hívták és a szovjet pártvezetés is megpróbálta rábeszélni, ő nem élt a lehetőséggel. Nem volt a szovjet rendszer híve, a Szovjetunióban ennek ellenére is a szocialista realizmus megteremtőjeként és legnagyobb alkotójaként tekintettek rá. Soha nem tért vissza a szovjetté lett Oroszországba, saját házában hunyt el és annak parkjában temették el 1930 őszén.
2019-ben a világhírű Tretyakov Képtár a festő 300 művét – 170 olajképét és 130 grafikáját – gyűjtötte egybe 28 oroszországi múzeumból és hét magángyűjteményből Repin születésének 175. évfordulója alkalmából.
Legismertebb művei közé tartozik a Retteget Iván és fia, a Golgota, a művészekről – többek között Liszt Ferencről – készült portréja.

Hívj meg másokat is! Ajánld ismerőseidnek!