„Atyám! Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” – könyörgött Jézus a kereszten nagypénteken. „Kihűlő és elnémuló ajka egyetlen nagy imádság volt – valamennyiünkért.”
Nagypéntek csendje a legmélyebb: Jézus meghurcolásának, kínszenvedésének, elítélésének, kereszthalálának és eltemetésének napja.
Jézus még csak hatodik napja van Jeruzsálemben … s már tanítványai közül is elárulják, megtagadják, s mind a római helytartó, mind a zsidó papok – a politikai és vallási hatalmat féltve – zendüléssel vádolják. Az utolsó vacsora után Kajafás katonái elfogják, a zsidó papok megverették, majd átadták Poncius Pilátusnak, Róma helytartójának. Ám ő nem találja bűnösnek. Mégis, „mosva kezeit” halálra ítéli. Jézust kegyetlenül megkorbácsolják, fejére
töviskoszorút tesznek. Pilátus azonban felkínálja számára a húsvéti amnesztia lehetőségét. Ecce homo! Íme az ember, s Jézust a nép elé vezetve felteszi a kérdést az összegyűlt tömegnek: a két zsidó fogoly közül Jézus, vagy Barabás nyerje-e el szabadságát. A tömeg Barabás nevét kiabálja. Pilátus kénytelen kimondani a halálos ítéletet, Jézus keresztre feszítését.
A koponyák hegyén három kereszt áll. Kettőre két rablót feszítettek fel, a középsőn Jézus. Keresztjére három nyelven írták fel kivégzésének okát – Názáreti Jézus, a Zsidók Királya.
A testét felfeszítő katonák bíbor köntösén sorshúzással osztoztak meg. Hatalmas tömeg nézte végig meghurcoltatását, mindenfelől gúnyos kiáltások hallatszottak, ha Isten fia, miért nem szabadítja meg magát.
A keresztig követők között volt Mária, Mária Magdolna és legkedvesebb tanítványa János is, akire édesanyját bízza.
Megszomjazott, de víz helyett ecettel kínálják. A nap elsötétedett, s
ezek voltak utolsó szavai: Atyám, kezedbe adom lelkemet! … Beteljesedett.
A természet félelmetes erővel sújtott le.
Vigadtak s búsultak az égi lelkek,
hogy nem ők, hanem te haltál halállal,
s a földi ember előtt véred által
megnyitottad zárt kapuját a mennynek.
Vigadtak, mert látták, hogy a teremtett
ember bukása poklából kilábal;
búsultak, mert a kínok garmadával
a szolgák szolgájává tett kereszted.
Honnét s ki voltál, jelezte szemének
hunytával az ég, föld kitárta vemhét,
hegyek rendültek, tajtékzott a tenger.
Sírjaikból az ősatyák kiléptek,
a démonok nyíttak, de a keresztség
új életében ujjongott az ember.
(Michelangelo Buonarroti:189. szonett, fordította: Rónay György)
A korai keresztények félelmetes látványa miatt nem engedték meg a kereszthalál ábrázolását.Idővel azonban a képzőművészeti alkotások egyik fő témájává vált. A másik fő ábrázolás pedig a Pieta, a keresztről levett Krisztust ölében tartó és fiát sirató Mária. Michelangelo Buonarroti, a reneszánsz géniusza négy pietát alkotott. Az elsőt 23 évesen készítette, szobra megalkotása óta a római Szent Péter Bazilika ékköve. Mária ölében tartja halott fiát. Nem öleli – inkább a világ elé tárja fájdalmát. Testük, arcuk megindító szépségű.
Másik három pietàját 70 éves kora után alkotta. A Palestrini 1550-ben a Bandini1552-en, a Rondanini élete utolsó éveiben készült. Mindhárom álló kompozíció. Krisztus teste szinte egybeforr az őt tartó személlyel … talán az első kettőben Nikodémussal. Csiszolásuk sem tökéletes már … de talán ez már nem is fontos, mint ahogy az sem, hogy talán befejezetlenek.
Mégis a negyedik, a Milánóban található Rondanini pieta a legmegindítóbb. Itt már minden kifejezés, ábrázolás, kivitelezés redukálódik. Ismét Mária tartja … egyedül vannak egy végtelen ölelésben. Michelangelo szerette Istent.
A bevezetőben látható festmények Munkács Mihály alkotásai:
Jézus Pilátus előtt (1886)
Ecce homo! (1891)