NOMEN EST OMEN

Minden előképzettség nélkül, tanára javaslatára jelentkezett a Képzőművészeti Főiskolára, ahová fel is vették.
95 éve, 1926. március 4-én Válon született KOKAS IGNÁC Kossuth-díjas festő.

Édesapja nyomán asztalosnak készült. Kezdetben a költészet érdekelte, de később a képzőművészet felé fordult. 1947-ben került Budapestre, ahol a Dési Huber Kollégiumba került, itt barátkozott össze Nagy László költővel.

A Képzőművészeti Főiskolát 1952-ben végezte el. A konstruktivista Kmetty János és a posztnagybányai Bernáth Aurél voltak a mesterei. Festői foltokból építkezett. Diplomamunkája 1952-ben Az asztalos című kép volt, amelyet édesapjáról mintázott.
Az ’50-es évek végén nagy murális megbízatásokat kapott, Székesfehérvár és Oroszlány számára készített grafittói komoly kihívást jelentettek az addig csak vászonra festőművésznek.
Az 1960-as évek közepén “zöld korszaka” három évig tartott. 1968-ban húsz alkotásával szerepelt a velencei biennálén. 1969-től minden évben néhány hónapot Ginza-pusztán töltött (elhagyatott uradalom volt Alcsút mellett), s ekkor kezdődött el “Ginza korszaka”. Itt festette teljesen egyéni stílusú képeit az alakos és a nonfiguratív ábrázolás határán, kiváló kompozícióteremtő képességgel és erőteljes kolorittal, egyetemes emberi mondanivalókkal. 1973-1983-ban a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanított, számos jeles tanítványa volt, köztük El Kazovszkij, Fehér László.
2009. november 11-én hunyt el Válon. A város díszpolgárává avatta.

KAJÁN TIBOR grafikus, karikaturista

NOMEN EST OMEN– értelmezésében jelentheti, hogy a név maga az ember, a név előjel, de gyakran használjuk úgy is, hogy a név kötelez. Tudhatta ezt KAJÁN TIBOR grafikus, karikaturista is, aki a kaján nevet később művésznévként igazította önmagához.
100 évvel ezelőtt, 1921. március 3-án (Klein Tibor néven) született Miskolcon.

Már egész kisgyermekkora óta vonzódott a rajzhoz. Édesapja rendszeresen járatta az Új Újságot, amelynek vasárnapi számai rendszeren tartalmaztak karikatúrákat. Első sikeres műfai próbálkozásait iskolája, a budapesti Vörösmarty reáliskola tanárairól készítette. Rajzait egyik reggel az imádság közben a padon felejtette… s ez nemcsak a diáktársak kirobbanó derültségét vonta maga után, hanem egy kiadós büntetést is. Az iskola vezetése évismétlésre ítélte azzal, hogy: „Ilyen kaján emberekre itt nincs szükség!” Attól kezdve ő volt a „kaján”, később hivatalosan is az lett. Előbb Kalász, majd Kaján Tibor.

Felsőfokú tanulmányait csak a II. világháború után végezhette el. A háború alatt munkaszolgálatos is volt. Az ott tapasztaltak késztethették e megfogalmazásra: „A humor tapasztalat szerint védekezés. A legnehezebb pillanatokban, a nincstelenségben, de még a lágerben is segít az emberen, ha humorral nyomorult helyzete fölé kerekedik…az emberi méltóságot lehet vele megőrizni minden körülmények között.”

1950-ben végete el a Magyar Képzőművészeti Főiskolát. Mesterei voltak többek között Berény Róbert, Kmetty János, Barcsay Jenő.

Kaján Tibor emléktábla

Indulása óta a Ludas Matyi, 1964-től a Tükör, majd Új Tükör, később a Magyar Nemzet, majd a Magyar Hírlap munkatársa volt, rajzai, karikatúrái rendszeresen megjelentek a napilapok mellett a hetilapok és a havonta megjelenő kiadványok hasábjain. A “pesti humor” legnemesebb hagyományainak folytatói közé tartozott. Karinthy Frigyes, Kosztolányi Dezső és Heltai Jenő humora mellett döntő hatást gyakorolt stílusa, látásmódja formálódásában Madách Imre Luciferjének filozófiája és Daumier rajzművészete. Rajzai szöveg nélküliek, kizárólag a vizuális nyelv hatásmechanizmusára épültek.

A belső történésekre figyelt, rajzai a karikatúra műfaján belül az elmélyült, meditatív vonulathoz tartoztak, filozofikus mélységűek, asszociációi a legtávolabbi jelentésterületeket kötötték össze egymással. Mondandójában mindig kerülte a direkt politizálást, a rajz fő szerepét a rejtett összefüggések megtalálásában, feltárásában és megértésében látta. Az általa létrehozott, gyakorolt műfaj az ún. nekrológkarikatúra, amelynek hőse a művész által tisztelt vagy közel álló személy, akinek halála után összefoglaló, mintegy emblémajellegű rajzot készít (pl. Chaplin, Einstein, Liszt, Beethoven, Mándy Iván).

„A karikatúra a túlzás mestersége, gondolatokat, arányokat torzít el, márpedig ez csak úgy lehetséges, ha az ember ismeri a helyes gondolatokat és a helyes arányokat. A semmit nem lehet torzítani.” (Kaján Tibor)

A magyar és egyetemes karikatúraművészet meghatározó, iskolateremtő művésze 2016. május 16-án hunyt el Budapesten.

Nemzetközi nőnap története

Ha visszatekintünk a régmúlt korok történelmére, bizony a férfiak hőstetteitől, tudásától, hatalmától, tehetségétől „hangos” a történelem. Sokkal kevesebb híres nőről emlékezik meg a história, hacsak az ismertebbek közül is válogatunk: Nofertiti ókori egyiptomi királynét a XVIII. dinasztia idejéből, Ehnaton fáraó feleségeként ismerjük, s szépséges portréja világhírű; Kleopátra Egyiptom királynéjaként vált ismertté; Szapphó ókori görög költőnő volt.
A középkorban Jeanne d’Arc a százéves háború idején vezette a francia nép felszabadító harcát az angolok ellen. Artemisia Gentileschi a legismertebb olasz festőművésznő, a barokk korban mutatta meg férfiakat is megszégyenítő tehetségét. A nők története azonban – klasszikus szerepük, mint a háztartás és a család miatt – nem hagyott hátra sok forrást. A későbbi korokból is ismerhetünk híres királynőket, cárnőket, uralkodói feleségeket, de ők szinte mindnyájan a férfiakhoz kacsolódó világban lettek híresek. A nők egyenjogúvá válásában, oktatásában jelentős változást a XIX. század hozott. Magyar példák tekintetében az 1840-től egyre erősödő nőmozgalmaknak köszönhetően – Teleki Blanka, Karacs Teréz, Veres Pálné tevékenysége következtében – magyar lányok is járhattak középiskolába, szakképző intézménybe. Az első magyar diplomás hölgy Hugonnai Vilma volt, aki 1879-ben, az egyik svájci egyetemen kapott orvosi diplomát, melynek honosítása itthon hosszú időbe telt. 1895-től pedig már a magyar egyetem is fogadtak női hallgatókat.

Nemzetközi eseményeket idézve először azok az országok nyitották meg kapuikat a nők előtt, amelyekben a nők választójogáért indult mozgalmak is erősek voltak, így Anglia és az Amerikai Egyesült Államok.

Ezekben az országokban politikai demonstrációk is indultak nők egyenjogúságával és szabad munkavállalásával kapcsolatban. 1857. március 8-án New Yorkban negyvenezer textil- és konfekcióipari munkásnő lépett sztrájkba a béregyenlőségért és a munkaidő csökkentésért.

Az 1889-ben megtartott II. Internacionálé alakuló közgyűlésén Clara Zetkin beszédében hirdette a nők jogát a munkához, az anyák és gyerekek védelmét és a nők széles körű részvételét az országos és nemzetközi eseményekben.

60 évvel később, 110 éve, 1911. március 19-én Ausztriában, Dániában, Németországban és Svájcban tartották meg az első nemzetközi nőnapot.
Létrehozói szerint ez a nap az egyszerű, de mégis történelmet alakító nők napja, ami a nők évszázados küzdelmét eleveníti fel, melyet az egyenlő jogokért és lehetőségekért vívtak.

(1917. március 8-án Oroszországban nők tüntettek kenyérért és békéért. Négy nappal később – nem közvetlenül ennek a tüntetésnek a hatására – II. Miklós cár lemondott, s polgári kormány alakult, mely szavazójogot biztosított a nőknek. Ezzel vált véglegessé a nőnap dátuma is, mely a világ legtöbb országában március 8-a.)

A nőnap itthon mára elveszítette munkásmozgalmi jellegét, a nők köszöntésének napja lett.

Nemzetközi téren ezen a napon a különféle civil szervezetek a nők elleni erőszak, a nőket érő családon belüli erőszak, a munkahelyi szexuális zaklatás, a prostitúció és az egyéb, a nők ellen elkövetett erőszak formái elleni tiltakozásuknak is hangot adnak.

S ma már a női nemtől is „hangos” a történelem. Írók, költők, művészek, tudósok, békeharcosok, politikusok állnak az élvonalban… s közben nem hanyagolják el „hagyományos” szerepeiket sem.

Rímhányó Romhányi

Nyelvészek tudnák megmondani, van-e találékonyabb, leleményesebb, színesebb, kifejezési módokban, rímekben gazdagabb nyelv a magyarnál. Aki bizonyára mindezt tudta, bírta, gyakorolta, ROMHÁNYI JÓZSEF író, költő, műfordító. S aki mindezt tanúsíthatja, mi a néző, hallgató, aki láthatta, hallhatta, élvezhette már gyermekkorától fogva a Mézga család, a Mekk mester, a Dr. Bubó, a Flinstone család (vagyis Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki) rajzfilmek remek, rímekbe szedett szövegeit. 100 éve, 1921. március 8-án Nagytétényben született Romhányi József, akit zseniális nyelvi tehetsége miatt „rímhányó Romhányinak” is neveztek.

Zsidó édesapja és sváb-tót katolikus édesanyja Berlinből költözött Magyarországra az I. világháborút követően. Romhányi József három gyermekük közül a legkisebb volt. A ciszterci katolikus szerzetesrend iskolájába járt, ahol három kötelező külföldi nyelvet kellett tanulnia a diákoknak, ő latinul, ógörögül és németül tanult. Az ott töltött nyolc év alatt kedvelte meg az irodalmat, a zenét és a művészeteket, amelyek végigkísérték életét.

Eredetileg muzsikusnak készült, a Székesfővárosi Felsőbb Zenei Iskolában tanult, brácsán játszott. Több opera szövegkönyvét írta, többek között Ránki György Muzsikus Péter című operájának szövegírója volt. Operettlibrettókat és musicaleket fordított, melyek közül a legismertebb Andrew Loyd Webber Macskák című darabja.
1951-től a Magyar Rádió dramaturgjaként, majd 1957-től az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság művészeti vezetőjeként dolgozott, 1960–1962 között pedig a Magyar Televízió szórakoztató rovatának művészeti vezetője volt. 1962-től haláláig a Rádió Zenei Főosztályának dramaturgjaként dolgozott.

62 évesen, 1983. május 7-én hunyt el Budapesten.

Borítókép: cultura.hu