A júliusi irodalmi évfordulók között nézelődve három író nevével találkoztunk. Az erdélyi magyar Makkai Sándor, a magyar Vészi Margit és a francia Marcel Proust kerek évfordulóival.
MARCEL PROUST
„Született 1871-ben, gazdagnak, úrnak, függetlennek, oly szerencsés környezetben s oly kedvező magaslaton, hogy onnan mint egy őrtoronyból szemlélhette korának nyughatatlan társadalmát. „– írta róla Gyergyai Albert, regényének fordítója.
Az eltűnt idő nyomában című regényfolyam írója, MARCEL PROUST 150 évvel ezelőtt, 1871. július 10-én született Párizsban. Apja neves orvos és járványkutató volt, anyja művelt és jómódú elzászi zsidó családból származott. Proust a rangos Lycée Condorcet diákja volt, majd a Sorbonne-on jogot hallgatott. Gyerekkorától asztmában szenvedett. Élete első felét szinte kizárólagosan a társaságnak, a szalonoknak, a nagybetűvel irt Életnek szentelte, miközben fel-feltörő irodalmi szomját kis mesékkel, versekkel, nagyvilági rajzokkal, fordítgatással, rögtönzésekkel csillapította.
Apja 1903-ban, anyja 1905-ben halt meg, ami mélyen megviselte Proustot. A társasági élettől visszavonult, a szüleitől örökölt vagyon, a teljes anyagi függetlenség lehetővé tette, hogy belekezdjen nagyszabású regényének megírásába.
Már túl volt a negyvenen, amikor, hosszú hallgatás után, megkezdte Az eltűnt idő nyomában közrebocsátását, amelynek 1913-ban megjelenő első kötete úgyszólván visszhang nélkül tűnt el a háború előtti irodalomban. Hat évvel később betegen, visszavonultan, de most már nem egészen ismeretlenül, regénye második kötetével (1919) elnyerte a Goncourt-díjat. Ezt követően már csak úgy ontotta a nagy mű újabb és újabb sorozatait, talán hanyatló egészsége miatt, amely munkája befejezésére sarkalhatta.
Élete utolsó tíz évében súlyos beteg volt, parafával hangszigetelt szobában írt, szemét rejtett fényforrások kímélték. Csak éjszaka járt levegőre, és a néma félhomályban emlékezett érdektelen életére, amelyet hét részben, 16 kötetben, érdekesen és újszerűen idézett fel.
Az eltűnt idő nyomában egyes szám első személyben íródott, de nem önéletrajz, hanem önéletrajzi elemeket gazdagon felvonultató regény. Sok szereplőjének nyilvánvaló, hogy ki a mintája, mások több valós személyből lettek összegyúrva. A narrátor saját múltját, vagyis az elveszett időt kutatja.
A regény központi témája az idő, annak hatása az egyénre, társadalomra. Bemutatja, miként módosul a test, a személyiség, az ízlés, a divat, a világnézet az idő múlásával, hogyan válik avíttá, ami egykoron korszerű volt, miként jön divatba ismét az, ami korábban már meghaladottnak számított. Proust figuráinak személyisége ennek megfelelően nem állandó, viselkedésük az adott időpillanattól függ, így – a megfoghatatlan idő múlásával – mindig újabb oldalukat, vonásukat ismerjük meg.
Proust időfelfogására nagy hatással volt rokona, a később irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett író, Henri Bergson elmélete, aki úgy vélte, az értelem csak a statikus valóságra alkalmazható, a folyamatosan áramló időt viszont csak az intuíció képes megragadni, hiszen egy fél óra valakinek egy pillanat, másnak a végtelenség.
Marcel Proust utolsó köteteinek kiadását nem érte meg. 1922. november 18-án halt meg Párizsban tüdőgyulladásban.
Kutatói szerint Proust ugyan nem az élet mélységeit kutatja, de a felszín fényeit és árnyait gazdagabban még senki sem ábrázolta. És ez az impresszionisták rokonává teszi. Az érzékszervek benyomásának nagy költője.
„Nem a világot tárja fel, amelyen keresztülment, kifelé nézve, hanem emlékezetét, befelé nézve, amint a világ keresztülszűrődött rajta” – írta róla Szerb Antal.
VÉSZI MARGIT
Híres emberek körében kalandos életet élt. Felesége volt Molnár Ferencnek, a Pál utcai fiúk és a Liliom írójának, de meghódította Ady Endrét, sőt Giacomo Puccini érdeklődését is felkeltette. Ő volt VÉSZI MARGIT újságíró, aki 60 évvel ezelőtt, 1960. július 11-én hunyt el.
Nem véletlen lett művészek múzsája, határozott, modern és szép nő volt, kiválóan festett, elsőrangú karikatúrákat készített, és újságíróként egyetlen magyar női tagja volt az osztrák-magyar haditudósítói karnak az Est-lapok munkatársaként az I. világháború alatt. Mégis inkább élettörténete, kapcsolatai révén került a figyelem középpontjába, mint művészi teljesítménye miatt. Sok művészeti ágban próbálta ki magát, ám egyikben sem tudott kiteljesedni.
A neves újságíró Vészi József hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot 1886-ban. Az apa az idők során a Pesti Hírlap, majd a Budapesti Napló főszerkesztője volt, gyermekeit jó módban nevelte fel. A család dunavarsányi nyaralójában a fiatal Margit belehallgathatott az akkori irodalmi és kulturális élet nagyjainak, többek között Csáth Gézának, Ady Endrének és édesapjának, Vészi Józsefnek a beszélgetéseibe.
Még gyerekként, tizenhárom évesen eljegyezte magát a húszéves Molnár Ferenc íróval, de ezt a megállapodást tizenöt évesen felbontotta, és pár évig nem is találkozott vele. Aztán ahogy Margit eladósorba került, az író ismét feleségül kérte. Pedig ekkor Ady Endre is udvarolt neki, Margita élni akar címmel versciklust indított szerelme tárgyáról. Margit Molnár Ferencet választotta. Szerelmes volt, s habár tudatában volt a férfi hibáinak, agresszivitásának, alkoholizmusának, mégis a felesége lett.
Az apja tűzzel-vassal irtotta ezt a kapcsolatot, hiszen jól ismerte Molnár Ferencet, és nem akarta, hogy a lánya megszenvedjen, de a harcot elveszette. Házaséletük kezdetektől fogva viharos és békétlen volt. Már a mézeshetek alatt kirobbanó, sokszor verekedéssé fajuló veszekedések mindennapossá váltak. Vészi Margit elkényeztetett, önfejű nő volt, Molnár Ferenc pedig bohém életre berendezkedett művészlélek. Vitáik egyik legfőbb csomópontja Vészi Margit művészeti ambícióiban rejlett. Molnár Ferenc azt szerette volna, ha felesége felhagy ifjúkori ábrándjaival, és teljesen neki és az ő kiszolgálásának szenteli az életét.
Molnár Ferenc a századelő legjobb darabjával, a Liliommal próbálta feleségét kiengesztelni. A színmű fő motívuma a feleségbántalmazás, ami meghökkentően újszerű volt a maga korában. Az író belülről ismerte a jelenséget – igaz, kizárólag az agresszor szemszögéből. Vészi Margit a Liliom váratlan sikerét saját magának is tekintette, és szeretett volna részt venni ő is abban az ünnepléssorozatban, amellyel szerte a világon kényeztették Molnár Ferencet.
Vészi Margit azonban nem tudta sokáig elviselni férje agresszivitását, így a válás mellett döntött. Házasságuk gyors felbomlását mindketten kudarcként élték meg. Vészi Margit nem értette, hogy mindaz a művészet, amit a férjének szabadon lehet folytatnia, neki miért tilos.
A még csecsemő korban lévő kislányával Párizsba ment, hogy festőművészként folytassa életét. Sokszor napokig házalt hátán a festményekkel, galériáról-galériára járva, kevés sikerrel. Mikor a világháború kitört, elhatározta, hogy haditudósító lesz. Sok nyelven beszélt.
Berlinből az Est lapoknak tudósított, folyamatosan utazgatott. Később megjelent pár kötete, amely költői és minden apró részletre odafigyelő tudósításait tartalmazza az Égő Európából.
Hosszabb időre Berlinben telepedett le, ahol a bohém művészvilág hamar befogadta. Leghíresebb udvarlója Puccini volt, akit szeretett volna meggyőzni, hogy készítsen a Liliomból operaátiratot, de Puccini végül a Turandot mellett döntött. Állítólag Molnár Ferenc is visszakozott, mert nem akarta, hogy az ő művét Puccini neve alatt ismerjék meg. Puccini elég sokáig udvarolt sikertelenül Vészi Margitnak, ezt a fennmaradt mintegy 20 levélből is tudhatjuk.
Később hosszabb időre Svédországba ment, megtanult svédül is, s még a svéd királyi család is vendégül látta. Élt Rómában is – ahol az újságírás mellett irodalmi ügynökséget is működtetett –, Paolo Mantica gróffal kötött házasságot, de ez a kapcsolat sem bizonyult boldognak. Római otthonát elhagyva Hollywoodban próbált szerencsét. Kezdetben könyvtáros volt a Metro-Goldwyn-Mayernél, aztán fotózott, fordított, majd forgatókönyveket írt. Egyik novellája alapján készült A jövedelmező éjszaka című film, amelyben Dean Martin és Shirley MacLaine játszotta a főszerepet.
Az ötvenes években New York-ban élt, és egy porcelánüzletben dolgozott eladóként meglehetősen szerény fizetéssel. Itt gyakran látogatta az akkor már nagybeteg Molnár Ferencet akkori felségével, Darvas Lilivel. Aprócska nyugdíjából később is nehezen élt meg, ezért döntött úgy ötvenhétben, hogy a spanyolországi Alicantéba költözik, ahol kevéske dollárja sokkal többet ért.
Ő maga nem akarta élettörténetét megírni, mert a szomorú öregkorból fájdalmasnak találta a visszatekintést az ifjúság éveire. Unokája, Sárközi Mátyás dolgozta fel élettörténet a Margit című kis kötetében, amelynek olvasása közben átélhetjük, milyen lelkesítő kor volt a tizenkilencedik és a huszadik század fordulója, amely Vészi Margit életének is fénykora volt.
A hozzá közelállók szerint nehezen viselte az öregedést.
Hatvanegy július 10-én a szokásosnál nagyobb mennyiségű altatót vett be. Alicantéban ünnep volt aznap, az utcákon táncoltak, énekeltek.
A mai napig nem tudni, hogy csak aludni akart-e azon az éjszakán, vagy így hívta magára az örök álmot. Ady Endre, Molnár Ferenc és Giacomo Puccini szerelme 76 évesen hagyta itt ezt a világot.
Sarah Bernhardt-ról készített képe a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van.
MAKKAI SÁNDOR
MAKKAI SÁNDOR erdélyi református püspök, író és pedagógus, a XX. századi erdélyi egyháztörténet kiemelkedő személyisége 70 évvel ezelőtt, 1951. július 19-én hunyt el Budapesten.
1890. május 13-án született Nagyenyeden. Teológiát tanult, filozófiai doktorátust szerzett. Diáksága egybeesett a református egyház megújhodási folyamatával.
Vallástanárként, teológia oktatóként és lelkészként dolgozott, majd az Erdélyi Református Egyház püspökévé választották. Újszerű, realista gondolkodásával úttörő szerepet játszott az egyházi közélet korszerűsítésében.
Egyházkormányzati teendői mellett fontos volt számára a magyar anyanyelvű felekezeti oktatás intézményeinek, az egyház vagyonának védelme. Sokat tett az erdélyi magyarságért, tanügyi, kulturális és irodalmi szintjének megtartásáért, felemeléséért, valamint a román szenátus tagjaként a magyarok politikai jogaiért. Püspök-lelkészként a lelki megújhodás egyik legkiemelkedőbb hirdetője, reformok sorát vezette be, kezdeményezésére az istentiszteleti liturgia is megújult.
Bekapcsolódott az irodalmi és kulturális életbe is. Tömegeket vonzó előadássorozataiban újrafogalmazta az erdélyi magyar kisebbség önismeretét és céltudatát. Mint közíró, elbeszélő és regényíró erkölcsi támpontokat épített ki az erdélyi magyar irodalom megújhodása számára.
Fontos szerepet játszott az 1920-as években formálódó kisebbségi ideológia kialakulásában. Ady-könyve és a Magunk revíziója címmel 1931-ben megjelent kötete a csodavárás, a megalkuvás helyett a múltban elkövetett hibákkal szembeni önbíráló felelősség fontosságát hangsúlyozta.
1936-ban azonban váratlanul Magyarországra utazott, szanatóriumba vonult és betegségére hivatkozva lemondott a püspökségről. Lemondásának oka mai napig vita tárgyát képezi. A távozása után közölt Nem lehet című cikkében (Látóhatár, 1937/2.) kinyilatkoztatta, hogy a kisebbségi létformát képtelenségnek tartja, s amely írásból kivehető eltántorodása saját programvállalásától. Indítékait nem ismerve, számos bírálat érte mind Erdélyben, mind Magyarországon, de a kritikákra nem volt módja őszinte választ adni.
Szépirodalmi művei közül széles körű vitát és megbotránkozást keltett Ördögszekér című, 1925-ben megjelent regénye, amelynek középpontjában Báthory Gábor fejedelem és a feslett életű, annak idején boszorkány hírében álló húga, Báthory Anna testvérszerelme áll. Bírálói elítélték, hogy a püspök leplezetlenül írt erről a szerelemről, holott magából a lélektani vonalvezetésből is kiderül, hogy a regény bűnös asszonya majd maga találja meg igazi szerelmét, Bethlen Gábor személyében. Azt a férfit, akinek “életébe átolvadni, sorsában osztozni, szenvedélyeivel szenvedni s dicsőségével dicsőülni” tudna, megszabadulva az értelmetlen, rossz útra tévedt, bűnös múlttól. A múlt azonban végzetes, a tiszta szerelem elkésett, s a “boszorkány”-nak bűnhődnie kell…
Ezt az erkölcsi okfejtést a kamaszkor vétkeitől a tisztulásig, majd az elmarasztalásig sokan nem értették meg, arra kényszerítve a szerzőt, hogy könyvének új kiadásához megjegyzéseket fűzzön, leszögezve:
“Báthory Anna sorsa különben ékesen szóló bizonyságtétel az erkölcsi világrend sérthetetlen fönsége mellett. Akik ezt a világrendet igazán tisztelik, azok mély szánalommal fogják kísérni Anna sorsát s megerősödnek az örök törvény iránti hódolatukban.”
Két másik történeti regénye, a Táltoskirály és a Sárga vihar ugyancsak korszerű nemzeti sorsregény, ha mélyükre pillantunk, mint Szerb Antal, aki szerint “az egész ezerévet be kellene népesíteni a Táltoskirály ivadékaival. Talán akkor megértenők múltunk tátongó, még egyre fenyegető örvényét.” A két regény központjában IV. Béla király alakja áll, s bemutatja az ifjút szörnyű végzetvárásában, a második maga az összeomlás, a mohi vereség. Mégis pusztulásból való újjászületés reményét sugallják az akkori idők olvasójának.
Makkai Sándor Erdélyből való távozása után Debrecenben lett egyetemi tanár, a gyakorlati teológia egyik tanszékén. 1950-ben megszűnt az egyetemen a hittudományi kar, akadémiai tanár lett. 1951-ben hunyt el. Műveinek egy részét francia, német és török nyelvre fordították.