irodalom

Racionalitás és önpusztítás

Szerző:

Racionalitás és önpusztítás. Két XX. századi magyar íróra emlékezünk. A 30 éve elhunyt Nemes Nagy Ágnes költőre, s 100 éve született Sarkadi Imre íróra.

„Főd a fődhöz házasodik!” – hangzik el Kútban című novellájában…

Ez az írás szolgált alapjául az 1955-ben forgatott, Fábry Zoltán által rendezett, s azóta klasszikussá váló magyar filmnek a Körhintának. Írója 39 évesen hunyt el, s ha pályája nem törik ketté, a század legígéretesebb magyar írói közé emelkedhetett volna – vallották a kor irodalomkritikusai.

100 évvel ezelőtt, 1921. augusztus13-án Debrecenben született SARKADI IMRE író, újságíró, dramaturg.

Édesapja adóhivatalnok, édesanyja tanítónő volt. Debrecenben járt középiskolába, majd egyetemre, ahol jogot hallgatott. Tanulmányai mellett gyógyszerészsegédként és írnokként is dolgozott, de volt nyomdai korrektor és sportújságíró is.

Pályájának kezdeti szakaszán kiváló tollú újságíró és publicista volt, fáradhatatlanul járta a vidéket, s tapasztalatait mindig pontos, mindig közérthető formában tárta olvasói elé. Későbbi munkásságára jellemző volt a többműfajúság, írt remekbe szabott novellákat, drámákat, kis- és nagyregényeket is. Minden munkáját a tökéletes formai megszerkesztettség, a népnyelv fordulatait is felhasználó választékos nyelvezet, a részletes és alapos emberábrázolás, az alaposan átgondolt cselekményvezetés jellemezte. Írói eszményképe Móricz Zsigmond volt, az ő útját kívánta folytatni a magyar nép, a parasztság életkörülményeinek, jellegzetes alakjainak, a történelmi helyzetből eredő konfliktusainak ábrázolásával.

A magyar parasztság 1945 utáni átalakulásának ihletett krónikása és a modern társadalom erkölcsi problémáinak újszerű, drámai hangvételű ábrázolója volt. Minduntalan beleütközött a személyi kultusz korának dogmatikus szűklátókörűségébe. Riportjainak mindig hiteles valódiságát nemegyszer rosszindulatú bírálatnak ítélték, publicisztikájának nemes igazságkeresésében akadékoskodást láttak. A hivatali és a hivatalosnak tekintett irodalmi kritika néha olyan haragosan fordult ellene, hogy még azokat is megrótta, akik hivatalosan elmarasztalt könyveiről elismerően írtak. Ez a helyzet olyan különös konfliktusokba keverte, hogy szinte évenként felváltva volt általánosan elismert és ellenségesen mellőzött. Volt úgy, hogy szerkesztői székből került – mintegy száműzöttként – vidéki általános iskolai tanárnak, onnét vissza egy fővárosi színház dramaturgjának, hogy nemsokára ismét máshol legyen kénytelen megkeresni napi kenyerét.

Ez a túlságosan hullámzó élet alaposan megviselte idegeit, és fokozta nyomasztó alkoholizmusát. Az 1956-os forradalom leverése utáni időszak átmenetileg eltávolította az irodalomtól. Súlyos válságokkal küzdött magánéletében is. Kortársai szerint virtuskodó alkat volt, egész élete egyetlen szakadatlan játék volt a halállal, az önpusztítással. Utolsó írói korszakának betetőzéseként születtek meg életművének legjelentősebb darabjai: a Bolond és szörnyeteg, Oszlopos Simeon (1960) és A gyáva (1961), illetve az Elveszett paradicsom (1961) című dráma. Hősei nélkülöznek minden, a mindennapok megéléséhez szükséges emberi és erkölcsi bátorságot, egyedüli éltető elemük a siker, még ha „rossz” döntések sorozata vezet is hozzá. És az erkölcstelen diadalok talmi dicsfényében a jóra törekvés kiveszik az emberekből.

A felelősséget így fogalmazza meg:

“Amíg az ember él, a saját erkölcsi normái szerint teszi, akármilyen is a helyzete; mindegy, hogy fiatal, utolsó éveit éli-e vagy beteg, vagy akár a siralomházban ül. A helyzet – a te helyzeted is – az legfeljebb kötelezhet, de semmi alól fel nem menthet.” (Elveszett paradicsom)


E darabok sikert hoztak számára, visszavezették az irodalmi életbe. A sors azonban máshogy döntött. Máig tisztázatlan halála 1961. április 12-én következett be. Kondor Béla művészbarátjánál volt egy baráti összejövetelen, az est végén távozott, majd visszament, mondván ottfelejtett valamit. Az ötödik emeli ablakból zuhant le. Talán túl sokáig kísértette a sorsot, talán valóban nagy lelki válságban volt.
Hegedűs Géza így írt róla:

„Akik jól ismerték, öngyilkosságot gyanítanak; akik még jobban ismerték, balesetnek vélik, olyan balesetnek, amely ha nem ekkor, hát máskor okvetlenül bekövetkezett volna. Hiszen máskor is megtörtént, hogy alkoholtól bódult fejjel felmászott egy háztetőre, és kötéltáncoshoz méltó akrobatikával végigment a tetőzet gerincén…Negyvenéves volt. Huszonöt éves fővel művelt, komoly, felelősségtudatos és fegyelmezett stílusú író; negyvenéves korában is fenegyerekeskedő, amolyan lehetetlenül viselkedő kamasz. …

Emlékezetemben úgy él, mint egyszerre érzelmes, jó férj és minden szoknya után kajtató szerelmi kalandor; egy liter – reggeli előtt megivott – rummal a gyomrában és idegeiben józan okossággal tudott filozófusok tanításairól vitatkozni… És kedvesebb embert, szolgálatkészebb barátot, kiadók, újságok, színházak alkalmazkodóbb munkatársát el sem lehetett képzelni. Ha egy rendezőnek nem tetszett egy dialógus, leült, és neheztelés nélkül átírta; ha egy egész felvonás nem tetszett, azt írta át. Volt úgy, hogy ezeroldalnyi szöveget írt és újraírt, amíg színre nem került a nyolcvan-kilencven oldalnyi dráma.

A teremtő lángelme és a gyerekes oktalanság, a példátlan megfigyelőkészség és mindent megőrző memória, a szépség, jóság és igazság mámoros szeretete és az idült iszákosság sosevolt egységben forrt össze az önpusztító életmóddal.”

NEMES NAGY ÁGNES

Gyermekversein nemzedékek nőttek fel, s Bors néni történetei is biztosan sok gyermek első irodalmi élmenyei közé tartoznak. Írójuk, NEMES NAGY ÁGNES költő, műfordító, esszéíró 30 ével ezelőtt, 1991. augusztus 23-án hunyt el Budapesten.

Szülei az Ugocsa megyei Halmi községből vándoroltak Budapestre az I. világháború után, Nemes Nagy Ágnes már itt született 1922. január 3-án.
A Baár-Madas Református Leánylíceum tanulója volt, ahol kitüntetéssel végzett. A költő-igazgató Áprily Lajos személye meghatározta költői pályáját.
A Pázmány Péter Tudományegyetemen tanult tovább, ahol megismerte Szerb Antalt, Halász Gábort, valamint Lengyel Balázst, akivel 1944 áprilisában össze is házasodtak. A második világháború idején férjével, aki megszökött a katonaságtól, üldözötteket mentettek és bújtattak.

Diákkorától kezdve írt verseket, folyóiratokban 1945-től publikált. Első verseskötete Kettős világban címmel jelent meg 1946-ban, amelyért két évvel később Baumgarten-díjat kapott.

Ugyancsak 1946-ban a Köznevelés című pedagógiai folyóirat munkatársa lett, majd Lengyel Balázzsal megalapították az Újhold című folyóiratot, amely csak 1948 őszéig jelenhetett meg, de betiltása után mintegy emblémája lett a babitsi Nyugat eszmeiségét és minőségigényét vállaló írói-irodalmi törekvéseknek. Nemes Nagy Ágnes tiltólistára került, lakásuk viszont továbbra is a kor fontos írói központja volt. Állandó vendégeik között szerepelt Pilinszky János, Károlyi Amy, Ottlik Géza és Weöres Sándor is.
1947 őszétől 1948 augusztusáig ösztöndíjjal a Római Magyar Akadémián, illetve Párizsban tartózkodott tanulmányúton.

A kemény diktatúra éveiben csak műfordításai és gyermekversei jelenhettek meg. 1954-től pedig négy éven át a budapesti Petőfi Sándor Gimnázium tanára. 1958-tól szabadfoglalkozású íróként dolgozott. Jelentős műfordítói tevékenységet is folytatott, főként francia és német nyelvű műveket ültetett át magyarra. 1957-től folyamatosan jelen volt az irodalmi nyilvánosságban, de mindvégig távol tartotta magát a kultúrpolitikai hivatalosságtól.
A hatvanas évektől ismét megjelenhettek versei, az 1969-es Lovak és angyalok című kötetéért József Attila-díjjal jutalmazták. Költészetében szigorúan tartotta magát a racionalizmushoz, de a látszólagos szenvtelenség, távolságtartás, hűvös józanság és csillogó intellektus mögött kimondhatatlan szenvedély parázslott.

A hatvanas évek végétől neve egyre ismertebbé vált az országhatárokon túl is, külföldi folyóiratok, antológiák közölték verseit angol, német, francia és olasz nyelven. Nemes Nagy Ágnes a hetvenes, nyolcvanas években a magyar irodalmi élet meghatározó személyisége lett, kapcsolatot tartott az emigrációban élő költőkkel, írókkal, több külföldi felolvasóesten, írótalálkozón is részt vett. Esszéköteteiben pályatársakról, a műfordítás és a versírás gyakorlatáról, az alkotáslélektanról, verselemzésről írt.

Gyermekeknek szóló meséi közül kiemelkedik a Bors néni könyve. 1986-ban Lengyel Balázzsal újraindították az Újholdat, amely almanach formájában évente kétszer jelent meg. 1997-ben férjével együtt posztumusz megkapta Izrael Állam Jad Vasem kitüntetését, mert a nyilasuralom alatt mentette az üldözötteket. 1998-ban a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Nemes Nagy Ágnes Emlékdíjat alapított a magyar esszéirodalom legjobbjainak elismerésére.

Nemes Nagy Ágnes gyönyörű és intelligens nő hírében állt. Kortársai rajongtak szépségéért és eszéért. Ő azonban azt akarta, hogy ne kinézete, hanem szelleme miatt ismerjék el. Mély, baráti kapcsolat fűzte Szerb Antalhoz, Pilinszky Jánoshoz, de élete szerelmének –válásuk ellenére is – férjét tartotta.

„Tanulni kell magyarul és világul,
tanulni kell mindazt, ami kitárul,

ami világít, ami jel:
tanulni kell, szeretni kell.”

A cikkek a mesz.osz.hu, a wikipedia, a Petőfi Irodalmi Múzeum információi alapján készültek.

SIR WALTER SCOTT, FEDERICO GARCÍA LORCA, SALVATORE QUASIMODO

Szerző:

Sokunknak csenghet még fülébe egy régebben vetített történelmi filmsorozat, az Iwanhoe zenéje. A film alapjául szolgáló regény szerzője jó néhány halhatatlan alakot formált meg fordulatos történelmi meséiben, s tette őket az olvasók örök ismerőseivé.

Az író, SIR WALTER SCOTT, a történelmi regény műfajának megteremtője 250 évvel ezelőtt, 1771. augusztus 15-én született Skóciában, Edingurgh-ban.

A XVIII. század elején fél Európa találgatta, ki lehet a páratlan sikerű regények szerzője, hiszen Walter Scott, aki nemcsak író volt, hanem lelkiismeretes tisztviselő és várúr is egy személyben, elrejtőzött a nyilvánosság elől.

Pedig nem is regényírónak készült. Scott skót nemesi családból származott, apja ügyvéd volt, s ő is annak készült. Negyvenhárom éves volt, amikor első regénye megjelent. Nevét az angol irodalmi életben akkor már rég jól ismerték mint költőét. A történelmi ábrándok színes felidézője volt, a skót táj és a skót múlt jól verselő poétája. Közben különc nemesúr, aki középkori hangulatú kastélyban lakott, s egy szakértő felkészültségével gyűjtötte a régiségeket. Nemcsak a történelemben volt jártas, de a régiségtanban is: pontosan tudta, mikor milyen ruhákat viseltek, milyen bútorok között laktak, milyen eszközöket használtak. Ez a gazdag ismeretanyag később nagymértékben meghatározta korábrázoló módszerét.

A verselést hátrahagyva a romantikus történelmi regény felé fordult, amely valójában már benne lappangott addigi költészetében.

Volt ereje hátat fordítani a költészetnek, és volt művészi leleménye, hogy megtalálja az új műfajt, amelyben ő a versenytárs nélküli.
Regényeiben, az elsőtől, a Waverleytől kezdve történetek hosszú során keresztül mutatta meg a skót nép útját a hajdani függetlenségtől kezdve az időszerűtlenné vált ábrándokon keresztül az Angliával való egyesülésig. Nem is tagadta, hogy szíve az ábrándos múlthoz húzta, esze a józanul épített jövőhöz. A skót témájú művei közül alighanem a legkiválóbb a Puritánok (Old Mortality), amely a XVII. század végének tényeit, ábrándjait és küzdelmeit idézi.
Később következtek az angol tárgyúak. Ezek közé tartozik leghíresebb és talán legjobban megírt regénye, az Ivanhoe, a normann urak és a saxon nép ellentéte, amelyben kibontakozik a későbbi angol nemzet.

Utolsó jelentékeny regényében, a Quentin Durwardban a francia középkort mutatja be, amikor XI. Lajos kíméletlen, de nagyon céltudatos uralma idején kialakult az egységes, központi kormányzatú Franciaország.

Az írót elsősorban nem a történelem nagy hírű személyei érdekelték. Kort ábrázolt, amelyben a valóban élt alakok csak a történetek peremén jelentek meg. A központban a korokátlagemberei álltak, akik rendszerint derék, rokonszenves, de apróbb hibáktól sem mentes alakok, akik saját életük boldogulását keresve egyszerre csak a viharzó történelem kellős közepén találták magukat.

A negyvenhárom éves regényíró egy csapásra világhíres lett. Múltban játszódó regényeket addig is írtak már, de az előbbi korok nem igényelték a történelmi hitelességet.
A hátralevő tizennyolc év alatt valószínűtlenül sokat írt. Az izgalmas kalandok, látványos jelenetek mellett hiteles környezetábrázolása, gördülékeny stílusa és humora tette teljessé regényeit. Történetei a mai olvasó számára – mint oly sok romantikus mű – kicsit naivnak hatnak, a saját korában azonban Scott hallatlan népszerűségnek örvendett. És nemcsak korának legünnepeltebb és legtöbbet olvasott regényírója volt, de ösztönzése és módszerbeli hatása pontosan kimutatható a következő írói nemzedékek fontos alakjain.

61 éves korában hunyt el Skóciában, Abbotsforban.

Szerb Antal úgy tartotta, „Shakespeare után ő az az angol író, aki legnagyobb hatással volt az egyetemes irodalomra.”

FEDERICO GARCÍA LORCA

Mindössze 38 évet élt, s mi minden belefért rövid életébe. A színházi világban volt rendező, dramaturg, színházszervező és színész. Népszerű zeneszerző, sikeres festő, rajzoló s egyben néprajztudós is volt. A korabeli spanyol kultúra legkiválóbb, legsikeresebb alkotójának tartották. 80 éve, 1936. augusztus19-én hunyt el FEDERICO GARCÍA LORCA.

Az andalúziai Fuente Vaqueros nevű falucskában született 1898. június 5-én. Apja jómódú földbirtokos volt, anyja tanárnő. Jezsuita gimnáziumban érettségizett, majd 1915-től egyetemen folytatta tanulmányait. Jogot és filozófiát hallgatott, mellette zenét és festészetet tanult, verseket írt.

Első irodalmi munkája 1917-ben jelent meg, egy év múlva kiadták első, prózai írásokat tartalmazó kötetét is, amelyet egy kasztíliai utazás ihletett. 1919-ben a Madridi Egyetemre került, s tagja lett a Residencia de Estudiantesnek (a hallgatók kollégiumának), amely ebben az időben a főváros kulturális központja volt.

Itt kötött barátságot Salvador Dalíval, Luis Bunuellel, Rafael Albertivel. Muzsikusnak is készült, nagy hatással volt rá Manuel de Falla. A Residencián eltöltött első két év után felolvasóestjeinek köszönhetően nevét és verseit már országszerte ismerték.

1920-ban írta első színdarabját, A halálthozó pillangót. 1922-ben részt vett a granadai népzenei fesztiválon, s ennek hatására a népköltészetben és a cigány művészetben, a hagyományos műfajokban vélte megtalálni a saját mondandójához illő kifejezési formát. Ekkor jelentek meg rendkívül népszerű kötetei, az Andalúz dalok és a Cigányrománcok (Romancero gitano), mely utóbbi a világirodalom alapművei közé tartozik.
A görög tragédiák feszességét a népi szürrealizmussal vegyítő drámái egyéni hangot képviseltek a XX. század színiirodalmában. Népi drámatrilógiájának darabjai a Vérnász a Yerma és a Bernarda Alba háza. E műveiben a nők állnak a középpontban, elfojtott szenvedélyeik és a tradicionális, merev életszemlélet közötti küzdelem alakítja sorsukat.

1927-ben Mariana Pineda című darabjához a barát, Dalí tervezett díszletet, s ebben az évben nyílt kiállítása rajzaiból Barcelonában. Gallo címmel folyóiratot indított, majd New Yorkban és Kubában töltött egy évet.

Az idegenben töltött egy évről szól A költő New Yorkban című műve, amely csak halála után jelent meg. 1931 áprilisa, a köztársaság kikiáltása után belevetette magát a színházi életbe, egy egyetemi színtársulat, a La Barraca első embere lett.

A színházban elemében volt: zenélt, szervezett, rendezett, és megírta – 1934-ben meghalt torreádor barátja emlékére – talán legszebb elégiáját, a Torreádorsiratót.
A polgárháború kitörésekor Granadában tartózkodott, hogy a maga eszközeivel az ellenállásra buzdítsa bajtársait.

Nem tudhatta, hogy neve – baloldali meggyőződése és nyílt homoszexualitása miatt –szerepel a francoisták feketelistáján.

1936. augusztus 16-án letartóztatták, s bár a zeneszerző Manuel de Falla Franco vezérkaránál próbálta kijárni elengedését, 1936. augusztus 19-én hajnalban, tárgyalás és szabályos ítélet nélkül kivégezték.

A holttestét rejtő tömegsír egyes feltételezések szerint Granada közelében található (a felkutatására folytatott kísérletek eddig kudarcot vallottak).
Federico Garcia Lorca több mint 19 ezer darabból álló hagyatékát – amelyben rengeteg kézirat, levél, fénykép, rajz és a személyes könyvtára is található – a nevét viselő alapítvány kezeli, a spanyol állam pedig védett kulturális értéknek nyilvánította.

Hegedűs Géza így írt róla a Világirodalom arcképcsarnoka című műben:

„Otthonában ugyanúgy hangoztatta lírai költeményeiben a cigányok emberségét, jogukat az egyenjogúságra, mint Amerikában a négerekét. Szavakkal, dallamokkal, színekkel harcolt az emberi méltóságért, egyenlőségért, méltányosságért, demokráciáért. Meg is bűnhődött érte, a sötétség zsoldosai a számlálhatatlanokkal együtt őt el elpusztították.”

SALVATORE QUASIMODO

Balatonfüreden a múlt század közepén, a Tagore sétányon egy olasz költő fát ültetett gyógyulása emlékére, és versben fogalmazta meg a balatoni tájhoz, a városhoz fűződő érzéseit. A költő, műfordító, kritikus SALVATORE QUASIMODO 120 éve, 1901. augusztus 20-án született a szicíliai Modicában.

Salvatore Quasimodo 1961-ben járt Balatonfüreden, s gyógyulása emlékére a Tagore sétányon emlékfát ültetett, és versben fogalmazta meg a balatoni tájhoz, a városhoz fűződő érzéseit.
A város a Tagore sétányon állította fel a költő mellszobrát.

Mérnöknek készült, Rómában egyetemre járt, de nehéz anyagi helyzete miatt tanulmányait abbahagyta, különféle segédmunkákból tartotta el magát. Közben verseket írt, és megtanult görögül, latinul.

Első verseiben sejtelmes, a próza nyelvén alig megfogalmazható hangulatok, egymásra rétegződő, sokszorosan összetett érzések, emlékfoszlányok és vágyódások, a lélek belső tájaiba átolvadó világ énekeseként jelentkezett.

1926-ban visszatért Dél-Olaszországba, ahol Reggio Calabria polgári műszaki szolgálatának alkalmazottjaként dolgozott. Költészete itt új lendületet kapott: felvette a kapcsolatot messinai barátaival, s a velük töltött beszélgetések és eszmecserék mentén alakult ki költői nyelvezete, s közeledett a hermetizmus felé (ez az irányzat nem a szavak jelentését, hanem hangalakját tartja fontosnak a költészetben, az értelemtől független szózenével akar asszociációkat kelteni).

Jórészt ebben az időben keletkeztek első kötetének versei. Központi témája a költő szülőföldje, Szicília, gyermekkorának mesés és csodálatos színhelye.
1929-től Firenzében élt, s az ottani irodalmi körök támogatásával adta ki első köteteit. Kezdetben az olasz hermetizmus egyik vezető egyéniségének tekintették.
A verseket mind áthatja a szülőföld iránt érzett szeretetteljes nosztalgia, egyfajta fájdalom érzése, mely az elveszett boldogság utáni vágyakozásból fakad. Istenhez való viszonyát szüntelen gyötrődés kíséri.

Később tanár lett a milánói Konzervatóriumban, ahol haláláig irodalmat tanított, s ahol tagja lett egy költőkből, zenészekből, festőkből és szobrászokból álló baráti társaságnak. Versei fő témája ekkor a magányosság és a táj volt. A dekadens életérzés egyre erőteljesebbé vált, újra és újra előkerültek az elvágyódás, az útra kelés, a vándorlás és a szülőföld iránti vágyakozás motívumai. Szicília, mint egy rejtéllyel, mítoszokkal teli szürreális vidék jelenik meg.

A második világháború évei alatt az ellenállási mozgalom szellemi kisugárzásában élt, ezen időszak közösségi etikája döntő élmény volt számára, egyre inkább hitet tett baloldali elkötelezettségéről. Megváltozott költői nyelvezete és ars poeticája. Szakított a hermetizmussal és kilépett szűkebb hazájának környezetéből, csatlakozva az egyetemes európai, humanista áramlatokhoz. Művészetét a társadalmi megközelítés hatotta át. Utolsó korszakában az atomhalál víziói kínozták, s az első szputnyik fellövését mint korszakhatárt jelző eseményt ünnepelte. Műfordítóként főként az angol és a klasszikus irodalom avatott tolmácsolója volt. Lefordította János evangéliumát, Aiszkhülosz, Szophoklész, Euripidész, Shakespeare és Moliere néhány drámáját, Catullus, Ovidius, Vergilius, az amerikai E. E. Cummings és a chilei Pablo Neruda költeményeit. Színikritikákat írt. 1959-ben lírájáért irodalmi Nobel-díjat kapott, “amely klasszikus tisztasággal és tragikus életérzéssel fejezi ki korunkat”.
1968-ban hunyt el Nápolyban.

Az olasz és magyar kutúra és történelem az évszázadok során sok-sok ponton kapcsolódott egymáshoz. Ma is élő esemény a Balatonfüreden évente megrendezésre kerülő Quasimodo Nemzetközi Költőverseny és Költőtalálkozó. Az 1992-ben alapított versenyre több száz magyar és külföldi pályázat érkezik minden évben, amelyek közül zsűri választja ki a legjobbakat. Az emlék- és a különdíjas verset olasz nyelvre is lefordítják.

A cikk a wikipedia, a moly.hu, az irodalmiradio.hu információinak felhasználásával készült.

„Az élet szép… tenéked magyarázzam?”

Szerző:

„Az élet szép… tenéked magyarázzam?” – hangzik el A néma levente című verses vígjátékában a harmincas évek közepén.

Írója élt az Osztrák-Magyar Monarchiában, megélte az I. világháborút, a fasizmus korát, a II. világháborút, a Rákosai korszakot, s tanúja volt 1956-nak.

150 évvel ezelőtt, 1871. augusztus 11-én Pesten született Herzl Eugen, későbbi nevén HELTAI JENŐ író, költő, újságíró, s a két világháború közötti évek színházi dramaturgja, producere. Mestere volt az operettek, bohózatok, karcolatok, novellák írásának.
Mindenki számára kényelmesen “hordhatóvá tette” a magyar nyelvet, műveit szellemesen összetett egyszerűség jellemezte. Ő alkotta a mozi szavunkat.

Gyermekkora nagy részét Baján töltötte. Sokat olvasott, kedvencei közé tartozott Jókai, Goethe és Schiller. Az elemit jeles érdemjegyekkel zárta, a gimnáziumot pedig már a fővárosban végezte el. Édesanyja korán meghalt, de apja Herzl Károly, aki férfiruha- és terménykereskedő volt, helyette is nevelte öt gyermekét.

1889-ben érettségizett, művészneve ekkor már Heltai Jenő volt. Korai versei ekkoriban jelentek meg olyan lapokban, amiket diákok nemigen olvashattak… első megjelent versei egyszerre voltak sikeresek és botrányosak, de leginkább erkölcstelenek az akkori polgári normák szerint.

A Hét című lapnál – Gárdonyi Géza, Bródy Sándor és Makai Emil munkatársaként – abban a korban dolgozott, amikor az újságírás a virágkorát élte. Kollégáival nagyvilági életet éltek, ezt később bohémregényeiben elevenítette fel.

Apja kérésére megkezdte tanulmányait a jogi egyetemen, de a második évet már nem fejezte be: elhatározta, újságíró lesz.

Katona is volt, a tiszti rangig vitte. A katonaéletet is népszerű dalokban örökítette meg. Majd egy évtizedre világcsavargónak állt, s küldte haza híradásait. Otthonos volt egész Nyugat-Európában (jól beszélt, írt németül, franciául és angolul), de még Törökországban is huzamos időt töltött. Ezekben az időkben formálta ki a maga prózastílusát.
Korai regényeinek tárgya elsősorban a polgárság szélén lézengő bohémek világa: a nagyvárosi senkik, a vidáman nyomorgó művészek, a kedves szélhámosok, s mögöttük az embertelen gazdagok árnyéka.

Költészete nemcsak ironikus, hanem önmagát is kigúnyoló. És ez végigvonult egész életművén. Akkor is megmaradt költőnek, amikor prózájával és színpadi műveivel aratta sikereit.

Korai regényeivel párhuzamosan keletkeztek novellái, amelyek méltán nyerték elhelyüket a nagy hagyományú és magas színvonalú magyar novellairodalomban.

Humoristaként is tevékenyen dolgozott. A magyar kabaré megteremtésében oroszlánrészt vállalt a Modern Színházkabaré 1907-es megalapításával. Humoros-érzelmes sanzonjai általában a pesti világról szóltak. A humor számára az emberi természet elfogadásából eredt, nem szólta le a rosszat, az emberi gyengeséget, hanem megértően nevetett rajta.

Az első világháború előtti másfél évtizedben Európa, sőt Amerika számos színpada örömmel vette át a budapesti színdarabokat. Egy időben exportdrámáknak hívták vagy gúnyolták ezeket a nem túl mély, de igen hatásos hazai termékeket. Molnár Ferenc és Herczeg Ferenc mellett Heltai Jenő is hamarosan a népszerű írók közé tartozott. De abban is jelentékeny szerepe volt, hogy a kor nyugati színjátékai eljussanak a budapesti és a magyar darabok a külföldi színpadokra. Mint a Színpadi Szerzők Egyesületének évtizedeken keresztüli elnöke, ő volt a magyar irodalom diplomatája. És bármikor bárkinek az érdekében lelkesen fáradozott.Ez az erénye és tehetsége tette azután a két világháború közt jó időre az irodalompolitika egyik főalakjává. A legnagyobb akkori kiadónak, az Athenaeumnak művészeti igazgatójaként számos írót segített érvényesüléshez. S tette ezt szinte személytelenül, gesztusok nélkül. Ennek a korszakának a legfontosabb kultúrpolitikai tette, hogy megvalósította Ady összes költeményeinek egységes kiadását. 1929-től a Belvárosi Színház, majd 1932–1934-ben a Magyar Színház igazgatója volt.

Az erősödő fasizmussal szemben az akkor már idős Heltai a költészetbe igyekezett menekülni. Ebben az időben teremtette meg jellegzetes késői műfaját, a mesehangulatú verses vígjátékot, köztük az azóta is szakadatlan sikerű A néma leventét. És ebben az időben írta meg prózai, de mégis igen költői hangvételű álomjátékát az írói tehetség elherdálásáról: az Egy fillért.

A második világháború az ő életét sem hagyta érintetlenül. 1944-ben, zsidó származása miatt veszélybe került. Fia, aki hivatalosan is keresztény, kérelmet írt a hatóságoknak, hogy apját mentesítse a zsidótörvények alól. Heltai meg is kapta volna a mentességet, de ehhez személyesen kellett volna írnia a kormányzónak. Ő viszont úgy döntött, nem fog kivételezésért folyamodni, hogy saját bőrét mentse, nem fogadta el a segítséget, mint azt Szerb Antal is tette. Emiatt bujkálnia is kellett, Szerb Antalt a halál várta.

Hetvennégy éves fővel érte a felszabadulás, kitűnő szervezete és egészséges lelke kibírt mindent. Élete utolsó tizenkét évében új versek, színjátékok, szellemes visszaemlékezések születtek. Finom, szomorkás öregkori lírája sajátos hang a háború utáni költészetünkben.

Élete vége felé még megérte az elismerést: műfordítói tevékenységéért a francia becsületrenddel tüntették ki, a PEN klub magyar elnökévé választották és végül, már nagybetegen, 1957-ben Kossuth-díjat kapott.

Kétszer nősült. 1903-ban vette feleségül a fiatalon már két gyermeket nevelő, bohém Hausz Valériát. Házasságuk14 évig tartott, de nem volt felhőtlenül boldog. Két gyermekük született. Gyermekeivel és első feleségével baráti kapcsolatban maradt élete hátralevő részében. 52 évesen, 1923-ban újra nősült. Második neje Gách Lilla színésznő volt, aki haláláig elkísérte.

Heltai Jenő 86 éves korában 1957. szeptember 3-án hunyt el.

Hegedűs Géza így írt róla:

„Életműve hét évtizedet fog át, és általában mindig népszerű volt, személye szerint még az ellenfelei is szerették. Mosolygó bölcs volt két emberöltőn keresztül: a könnyedség és komolyság, az enyhe irónia és az enyhe szorongás, a kritika és a megbocsátás szellemes egybeötvözője. Sohase legelső, sohase vezér, egészen soha sehová nem tartozó, de mindig jelenlevő, aki nem nyomja rá bélyegét a korára, de láthatatlan zsinórokkal mozgatja az általa elérhető világot.”

Forrás: wikipedia.hu, irodalmiradio.hu

Irodalmi évfordulók júliusban

Szerző:

A júliusi irodalmi évfordulók között nézelődve három író nevével találkoztunk. Az erdélyi magyar Makkai Sándor, a magyar Vészi Margit és a francia Marcel Proust kerek évfordulóival.

MARCEL PROUST

„Született 1871-ben, gazdagnak, úrnak, függetlennek, oly szerencsés környezetben s oly kedvező magaslaton, hogy onnan mint egy őrtoronyból szemlélhette korának nyughatatlan társadalmát. „– írta róla Gyergyai Albert, regényének fordítója.

Az eltűnt idő nyomában című regényfolyam írója, MARCEL PROUST 150 évvel ezelőtt, 1871. július 10-én született Párizsban. Apja neves orvos és járványkutató volt, anyja művelt és jómódú elzászi zsidó családból származott. Proust a rangos Lycée Condorcet diákja volt, majd a Sorbonne-on jogot hallgatott. Gyerekkorától asztmában szenvedett. Élete első felét szinte kizárólagosan a társaságnak, a szalonoknak, a nagybetűvel irt Életnek szentelte, miközben fel-feltörő irodalmi szomját kis mesékkel, versekkel, nagyvilági rajzokkal, fordítgatással, rögtönzésekkel csillapította.

Apja 1903-ban, anyja 1905-ben halt meg, ami mélyen megviselte Proustot. A társasági élettől visszavonult, a szüleitől örökölt vagyon, a teljes anyagi függetlenség lehetővé tette, hogy belekezdjen nagyszabású regényének megírásába.

Már túl volt a negyvenen, amikor, hosszú hallgatás után, megkezdte Az eltűnt idő nyomában közrebocsátását, amelynek 1913-ban megjelenő első kötete úgyszólván visszhang nélkül tűnt el a háború előtti irodalomban. Hat évvel később betegen, visszavonultan, de most már nem egészen ismeretlenül, regénye második kötetével (1919) elnyerte a Goncourt-díjat. Ezt követően már csak úgy ontotta a nagy mű újabb és újabb sorozatait, talán hanyatló egészsége miatt, amely munkája befejezésére sarkalhatta.

Élete utolsó tíz évében súlyos beteg volt, parafával hangszigetelt szobában írt, szemét rejtett fényforrások kímélték. Csak éjszaka járt levegőre, és a néma félhomályban emlékezett érdektelen életére, amelyet hét részben, 16 kötetben, érdekesen és újszerűen idézett fel.

Az eltűnt idő nyomában egyes szám első személyben íródott, de nem önéletrajz, hanem önéletrajzi elemeket gazdagon felvonultató regény. Sok szereplőjének nyilvánvaló, hogy ki a mintája, mások több valós személyből lettek összegyúrva. A narrátor saját múltját, vagyis az elveszett időt kutatja.
A regény központi témája az idő, annak hatása az egyénre, társadalomra. Bemutatja, miként módosul a test, a személyiség, az ízlés, a divat, a világnézet az idő múlásával, hogyan válik avíttá, ami egykoron korszerű volt, miként jön divatba ismét az, ami korábban már meghaladottnak számított. Proust figuráinak személyisége ennek megfelelően nem állandó, viselkedésük az adott időpillanattól függ, így – a megfoghatatlan idő múlásával – mindig újabb oldalukat, vonásukat ismerjük meg.

Proust időfelfogására nagy hatással volt rokona, a később irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett író, Henri Bergson elmélete, aki úgy vélte, az értelem csak a statikus valóságra alkalmazható, a folyamatosan áramló időt viszont csak az intuíció képes megragadni, hiszen egy fél óra valakinek egy pillanat, másnak a végtelenség.

Marcel Proust utolsó köteteinek kiadását nem érte meg. 1922. november 18-án halt meg Párizsban tüdőgyulladásban.

Kutatói szerint Proust ugyan nem az élet mélységeit kutatja, de a felszín fényeit és árnyait gazdagabban még senki sem ábrázolta. És ez az impresszionisták rokonává teszi. Az érzékszervek benyomásának nagy költője.

„Nem a világot tárja fel, amelyen keresztülment, kifelé nézve, hanem emlékezetét, befelé nézve, amint a világ keresztülszűrődött rajta” – írta róla Szerb Antal.

VÉSZI MARGIT

Híres emberek körében kalandos életet élt. Felesége volt Molnár Ferencnek, a Pál utcai fiúk és a Liliom írójának, de meghódította Ady Endrét, sőt Giacomo Puccini érdeklődését is felkeltette. Ő volt VÉSZI MARGIT újságíró, aki 60 évvel ezelőtt, 1960. július 11-én hunyt el.

Nem véletlen lett művészek múzsája, határozott, modern és szép nő volt, kiválóan festett, elsőrangú karikatúrákat készített, és újságíróként egyetlen magyar női tagja volt az osztrák-magyar haditudósítói karnak az Est-lapok munkatársaként az I. világháború alatt. Mégis inkább élettörténete, kapcsolatai révén került a figyelem középpontjába, mint művészi teljesítménye miatt. Sok művészeti ágban próbálta ki magát, ám egyikben sem tudott kiteljesedni.

A neves újságíró Vészi József hatodik gyermekeként látta meg a napvilágot 1886-ban. Az apa az idők során a Pesti Hírlap, majd a Budapesti Napló főszerkesztője volt, gyermekeit jó módban nevelte fel. A család dunavarsányi nyaralójában a fiatal Margit belehallgathatott az akkori irodalmi és kulturális élet nagyjainak, többek között Csáth Gézának, Ady Endrének és édesapjának, Vészi Józsefnek a beszélgetéseibe.

Még gyerekként, tizenhárom évesen eljegyezte magát a húszéves Molnár Ferenc íróval, de ezt a megállapodást tizenöt évesen felbontotta, és pár évig nem is találkozott vele. Aztán ahogy Margit eladósorba került, az író ismét feleségül kérte. Pedig ekkor Ady Endre is udvarolt neki, Margita élni akar címmel versciklust indított szerelme tárgyáról. Margit Molnár Ferencet választotta. Szerelmes volt, s habár tudatában volt a férfi hibáinak, agresszivitásának, alkoholizmusának, mégis a felesége lett.

Az apja tűzzel-vassal irtotta ezt a kapcsolatot, hiszen jól ismerte Molnár Ferencet, és nem akarta, hogy a lánya megszenvedjen, de a harcot elveszette. Házaséletük kezdetektől fogva viharos és békétlen volt. Már a mézeshetek alatt kirobbanó, sokszor verekedéssé fajuló veszekedések mindennapossá váltak. Vészi Margit elkényeztetett, önfejű nő volt, Molnár Ferenc pedig bohém életre berendezkedett művészlélek. Vitáik egyik legfőbb csomópontja Vészi Margit művészeti ambícióiban rejlett. Molnár Ferenc azt szerette volna, ha felesége felhagy ifjúkori ábrándjaival, és teljesen neki és az ő kiszolgálásának szenteli az életét.

Molnár Ferenc a századelő legjobb darabjával, a Liliommal próbálta feleségét kiengesztelni. A színmű fő motívuma a feleségbántalmazás, ami meghökkentően újszerű volt a maga korában. Az író belülről ismerte a jelenséget – igaz, kizárólag az agresszor szemszögéből. Vészi Margit a Liliom váratlan sikerét saját magának is tekintette, és szeretett volna részt venni ő is abban az ünnepléssorozatban, amellyel szerte a világon kényeztették Molnár Ferencet.

Vészi Margit azonban nem tudta sokáig elviselni férje agresszivitását, így a válás mellett döntött. Házasságuk gyors felbomlását mindketten kudarcként élték meg. Vészi Margit nem értette, hogy mindaz a művészet, amit a férjének szabadon lehet folytatnia, neki miért tilos.

A még csecsemő korban lévő kislányával Párizsba ment, hogy festőművészként folytassa életét. Sokszor napokig házalt hátán a festményekkel, galériáról-galériára járva, kevés sikerrel. Mikor a világháború kitört, elhatározta, hogy haditudósító lesz. Sok nyelven beszélt.
Berlinből az Est lapoknak tudósított, folyamatosan utazgatott. Később megjelent pár kötete, amely költői és minden apró részletre odafigyelő tudósításait tartalmazza az Égő Európából.

Hosszabb időre Berlinben telepedett le, ahol a bohém művészvilág hamar befogadta. Leghíresebb udvarlója Puccini volt, akit szeretett volna meggyőzni, hogy készítsen a Liliomból operaátiratot, de Puccini végül a Turandot mellett döntött. Állítólag Molnár Ferenc is visszakozott, mert nem akarta, hogy az ő művét Puccini neve alatt ismerjék meg. Puccini elég sokáig udvarolt sikertelenül Vészi Margitnak, ezt a fennmaradt mintegy 20 levélből is tudhatjuk.

Később hosszabb időre Svédországba ment, megtanult svédül is, s még a svéd királyi család is vendégül látta. Élt Rómában is – ahol az újságírás mellett irodalmi ügynökséget is működtetett –, Paolo Mantica gróffal kötött házasságot, de ez a kapcsolat sem bizonyult boldognak. Római otthonát elhagyva Hollywoodban próbált szerencsét. Kezdetben könyvtáros volt a Metro-Goldwyn-Mayernél, aztán fotózott, fordított, majd forgatókönyveket írt. Egyik novellája alapján készült A jövedelmező éjszaka című film, amelyben Dean Martin és Shirley MacLaine játszotta a főszerepet.

Az ötvenes években New York-ban élt, és egy porcelánüzletben dolgozott eladóként meglehetősen szerény fizetéssel. Itt gyakran látogatta az akkor már nagybeteg Molnár Ferencet akkori felségével, Darvas Lilivel. Aprócska nyugdíjából később is nehezen élt meg, ezért döntött úgy ötvenhétben, hogy a spanyolországi Alicantéba költözik, ahol kevéske dollárja sokkal többet ért.

Ő maga nem akarta élettörténetét megírni, mert a szomorú öregkorból fájdalmasnak találta a visszatekintést az ifjúság éveire. Unokája, Sárközi Mátyás dolgozta fel élettörténet a Margit című kis kötetében, amelynek olvasása közben átélhetjük, milyen lelkesítő kor volt a tizenkilencedik és a huszadik század fordulója, amely Vészi Margit életének is fénykora volt.

A hozzá közelállók szerint nehezen viselte az öregedést.

Hatvanegy július 10-én a szokásosnál nagyobb mennyiségű altatót vett be. Alicantéban ünnep volt aznap, az utcákon táncoltak, énekeltek.

A mai napig nem tudni, hogy csak aludni akart-e azon az éjszakán, vagy így hívta magára az örök álmot. Ady Endre, Molnár Ferenc és Giacomo Puccini szerelme 76 évesen hagyta itt ezt a világot.

Sarah Bernhardt-ról készített képe a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van.

MAKKAI SÁNDOR

MAKKAI SÁNDOR erdélyi református püspök, író és pedagógus, a XX. századi erdélyi egyháztörténet kiemelkedő személyisége 70 évvel ezelőtt, 1951. július 19-én hunyt el Budapesten.

1890. május 13-án született Nagyenyeden. Teológiát tanult, filozófiai doktorátust szerzett. Diáksága egybeesett a református egyház megújhodási folyamatával.
Vallástanárként, teológia oktatóként és lelkészként dolgozott, majd az Erdélyi Református Egyház püspökévé választották. Újszerű, realista gondolkodásával úttörő szerepet játszott az egyházi közélet korszerűsítésében.
Egyházkormányzati teendői mellett fontos volt számára a magyar anyanyelvű felekezeti oktatás intézményeinek, az egyház vagyonának védelme. Sokat tett az erdélyi magyarságért, tanügyi, kulturális és irodalmi szintjének megtartásáért, felemeléséért, valamint a román szenátus tagjaként a magyarok politikai jogaiért. Püspök-lelkészként a lelki megújhodás egyik legkiemelkedőbb hirdetője, reformok sorát vezette be, kezdeményezésére az istentiszteleti liturgia is megújult.

Bekapcsolódott az irodalmi és kulturális életbe is. Tömegeket vonzó előadássorozataiban újrafogalmazta az erdélyi magyar kisebbség önismeretét és céltudatát. Mint közíró, elbeszélő és regényíró erkölcsi támpontokat épített ki az erdélyi magyar irodalom megújhodása számára.

Fontos szerepet játszott az 1920-as években formálódó kisebbségi ideológia kialakulásában. Ady-könyve és a Magunk revíziója címmel 1931-ben megjelent kötete a csodavárás, a megalkuvás helyett a múltban elkövetett hibákkal szembeni önbíráló felelősség fontosságát hangsúlyozta.

1936-ban azonban váratlanul Magyarországra utazott, szanatóriumba vonult és betegségére hivatkozva lemondott a püspökségről. Lemondásának oka mai napig vita tárgyát képezi. A távozása után közölt Nem lehet című cikkében (Látóhatár, 1937/2.) kinyilatkoztatta, hogy a kisebbségi létformát képtelenségnek tartja, s amely írásból kivehető eltántorodása saját programvállalásától. Indítékait nem ismerve, számos bírálat érte mind Erdélyben, mind Magyarországon, de a kritikákra nem volt módja őszinte választ adni.

Szépirodalmi művei közül széles körű vitát és megbotránkozást keltett Ördögszekér című, 1925-ben megjelent regénye, amelynek középpontjában Báthory Gábor fejedelem és a feslett életű, annak idején boszorkány hírében álló húga, Báthory Anna testvérszerelme áll. Bírálói elítélték, hogy a püspök leplezetlenül írt erről a szerelemről, holott magából a lélektani vonalvezetésből is kiderül, hogy a regény bűnös asszonya majd maga találja meg igazi szerelmét, Bethlen Gábor személyében. Azt a férfit, akinek „életébe átolvadni, sorsában osztozni, szenvedélyeivel szenvedni s dicsőségével dicsőülni” tudna, megszabadulva az értelmetlen, rossz útra tévedt, bűnös múlttól. A múlt azonban végzetes, a tiszta szerelem elkésett, s a „boszorkány”-nak bűnhődnie kell…

Ezt az erkölcsi okfejtést a kamaszkor vétkeitől a tisztulásig, majd az elmarasztalásig sokan nem értették meg, arra kényszerítve a szerzőt, hogy könyvének új kiadásához megjegyzéseket fűzzön, leszögezve:

„Báthory Anna sorsa különben ékesen szóló bizonyságtétel az erkölcsi világrend sérthetetlen fönsége mellett. Akik ezt a világrendet igazán tisztelik, azok mély szánalommal fogják kísérni Anna sorsát s megerősödnek az örök törvény iránti hódolatukban.”

Makkai Sándor író, református püspök és felesége, Borsay Margit

Két másik történeti regénye, a Táltoskirály és a Sárga vihar ugyancsak korszerű nemzeti sorsregény, ha mélyükre pillantunk, mint Szerb Antal, aki szerint „az egész ezerévet be kellene népesíteni a Táltoskirály ivadékaival. Talán akkor megértenők múltunk tátongó, még egyre fenyegető örvényét.” A két regény központjában IV. Béla király alakja áll, s bemutatja az ifjút szörnyű végzetvárásában, a második maga az összeomlás, a mohi vereség. Mégis pusztulásból való újjászületés reményét sugallják az akkori idők olvasójának.

Makkai Sándor Erdélyből való távozása után Debrecenben lett egyetemi tanár, a gyakorlati teológia egyik tanszékén. 1950-ben megszűnt az egyetemen a hittudományi kar, akadémiai tanár lett. 1951-ben hunyt el. Műveinek egy részét francia, német és török nyelvre fordították.

60 éve hunyt el Ernest Hemingway

Szerző:

Aki felkeresi az itáliai Velencét, ritkán jut el Torcellora, a lagunák szigetvilágának egy csendes szegletére. A sziget nemcsak a hun fejedelem, Attila kőtrónusáról, kora keresztény bazilikájáról és az arányaival, ívével a velencei hidaknak mintául szolgáló hidacskájáról nevezetes, hanem arról is, hogy Ernest Hemingway búvóhelyeként is szolgált. Az író évekig élt itt és dolgozott a nevezetes vörös házban, a Locanda Ciprianiban.

ERNEST HEMINGWAY amerikai író 60 évvel ezelőtt, 1961. július 2-án hunyt el.

Chicago egyik külvárosában, jómódú polgárcsaládban született 1899. július 21-én. Kalandos élete fiatal éveiben sokat sportolt: vízilabdázott, bokszolt, amerikai futballozott, atletizált, iskolai zenekarban játszott és újságíróként is dolgozott. Az I. világháborúban a Vöröskeresztnél szolgált, de harcolt a tűzvonalban is. Háborús élményei ihlették az 1929-ben megjelent Búcsú a fegyverektől című, a háború értelmét vagy értelmetlenségét feszegető művét. Hemingway önként jelentkezett az olasz hadseregbe, mentősként vett részt a harcokban, s – akárcsak regénye hőse – megsebesült. A kórházban ismerkedett meg Agnes von Kurowsky nővérrel. Nyolc éven át tartó szerelmüknek is emléket állít a regény. A könyvet kétszer filmesítették meg.

A harmincas évek egy részét Afrikában töltötte, s ideje nagy részét a vadászatnak szentelte. Az itteni élményeit feldolgozó „A Kilimandzsáró hava” című regénye is megfilmesítésre került. Később tudósítóként részt vett a spanyol polgárháborúban is.

A II. világháborúban egy ideig a haditengerészetnél szolgált. Kuba partjainál segítette amerikai haditengerészetet a német tengeralattjárók felkutatásában. 1944-ben Angliában telepedett le mint haditudósító. Részt vett a normandiai partraszállásban, ahol újra megsebesült. Elsőként vonult be Párizsba egy francia partizáncsapat parancsnokaként. Miután a háború véget ért, visszatért Kubába.

1948-ban érkezett először Velencébe, ahol a város rabul ejtette, s attól a pillanattól kezdve folyamatosan visszatért, és tíz év után újra elkezdett írni, kiadva egyik legújabb regényét: „ A folyó túloldalán és a fák között”, amely Velence iránti szeretetének ad hangot, illetve annak, amit itt talált. Beleszeretett egy tizenkilenc éves nemesi asszonyba, Adriana Ivancichba, és a kettejük között olyan kapcsolat született, amely a valóságban soha nem valósult meg, csak a könyv oldalai között. A harminc éves korkülönbség és az a tény, hogy az író nős volt, nem tette lehetővé számukra, hogy rájöjjenek, mit is éreznek egymás iránt, de semmi sem akadályozhatta meg ennek a kapcsolatnak a születését és növekedését, amely akkor is folytatódott, amikor Hemingway Kubába távozott.

Élményei, irodalmi sikerei ellenére depressziója elhatalmasodott, s az alkohol is jelentős szereppel bírt az életében.

Készítette: Alekszandr Petrov, Pascal Blais Studio – Jelenet az 1999-es Az öreg halász és a tenger c. animációs filmből.

Leglíraibb regénye az 1952-ben megjelent „Az öreg halász és a tenger”, amelyért irodalmi Nobel-díjat kapott.

„Santiago, az öreg halász horgára akad egy nagy hal, amely két napon át vonszolja magával a tengeren. A harmadik napon az elejtett zsákmánnyal a part felé indul, ám cápák támadják meg, s a halat felfalják. Santiago – a teljes kimerülés határán – már csak a csontvázzal ér partot. Ebben a műben mondja a halász. „..az ember nem arra született, hogy legyőzzék … Az embert el lehet pusztítani, de nem lehet legyőzni.”

Hemingway műveire jellemző a tömörség. Írói hitvallása a jéghegy-elv volt. Számára a tömören, minden sallang nélkül megírt művek csak a jéghegy csúcsát jelentették, a sorok közötti olvasás elengedhetetlen volt.

Ernest Hemingway műveinek világa egyértelműen férfiközpontú. Férfias követelmény nála a bátorság és a helytállás, minden körülmények között. A gyávaság megbocsáthatatlan bűn.

Élete végén vajon vele volt-e Santiago … 1961. július 2-án önkezével vetett véget életének.

CHARLES BAUDELAIRE

Szerző:

Kora fiatal költői és irodalmárai művészi példaadója volt, a modern költészet legnagyobbjaként tekintenek rá. CHARLES BAUDELAIRE, a dekadens életérzés irodalmi megszólaltatója, a szimbolista költészet jelentős alakja 200 évvel ezelőtt, 1821. április 9-én született Párizsban.

Művészeti érdeklődésű apja, a szerző hatéves korában meghalt. Édesanyja férjhez ment egy Aupick nevű diplomata-katonatiszthez, akit az ifjú Baudelaire gyűlölt. Ez is oka volt annak, hogy 1841-ben hosszabb keleti utazásra indult. Hazatérése után ismerkedett meg a nagyvilági, mulatt színésznővel, Jeanne Duvallal, aki számtalan versének múzsája lett. Lapot szerkesztett az 1848-as forradalom idején, kritikai kötete jelent meg. A társadalmi haladás eszméjéből később hamar kiábrándult. Az ötvenes évek elején ismerkedett meg a kor híres-hírhedt irodalmi szalonját vezető Madame Sabatier-vel, akihez több versét írta.
Életének legnagyobb irodalmi élménye Poe felfedezése volt: olvasta, majd lefordította novelláit és esztétikai tanulmányait, tanulmányozta életét, szinte azonosult vele.

Baudelaire az irodalomban a szimbolizmus kezdeményezője volt. 1857 júniusában jelent meg főműve, a „Les fleurs du mal” (A romlás virágai) című verseskötet. Az abban foglalt 136 költemény az emberi nyomorúság különböző bugyrai és az azokból való szabadulási próbálkozások szerint tagozódik. A versek miatt a Le Figaro című lap éles támadást intézett a költő ellen, az ügyészség pedig „istenkáromlásért” és „erkölcsgyalázásért” perbe fogta (egyidőben Flaubert perbefogásával a Bovaryné című regénye miatt.) Flaubert-t felmentették, Baudelaire-t azonban a könyv megcsonkítására kötelezték, hat „leszboszi témájú” vers kihagyását rendelték el. A költő alkohol- és ópium-mámorba menekült.

A legnagyobb hatást Rimbaud-ra, Verlaine-re, valamint Mallarmé már az ő elképzelésein is túlmutató költészetére tette.

Baudelaire nagy hatással volt a modern magyar irodalom fejlődésére is. Már a XIX. század végén fordították, de igazán a Nyugat klasszikus „első nemzedéke” honosította meg a nagyközönség számára. Ady Endre többször írt róla, egyik korai fordítója Kosztolányi Dezső volt.

1867. augusztus 31-én agyvérzés következtében hunyt el Párizsban.