Számos alkalommal találkozom azzal a kéréssel, elsődlegesen tanárok és szülők felöl, hogy mondjak mindenre is jó technológiai megoldást az informatikai eszközök, rendszerek és szolgáltatások használatával kapcsolatos kihívásokra. A kérést teljesíteni nehéz, de nem lehetetlen – persze nem úgy, ahogy gondolnánk.
Elsősorban azt kell megérteni, hogy nincs szent grál. Nincs egy olyan teljeskörű megoldás, ami megvéd minket mindentől, ami csökkentene minden internet, vagy eszközhasználatból fakadó kockázatot. Ez maximum a teljeskörű elvonulás lenne, a „digital detox”, a vissza a ’70-es évekbe: Persze nagyvállalatok már akkor is használtak informatikai rendszereket, eszközöket, de egy átlagos szülőnek nem kellett azzal foglalkoznia, mennyi időt tölt a gyerek a képernyő előtt – a játékterem bezárt vagy elfogyott a zseton, és hétfőn sem volt adás.
Ebben az új korszakban – atomkor után az információ kora – új megoldások szükségesek, a kockázatokhoz alkalmazkodni kell, vagy elfogadni, hogy ezen a területen esendők vagyunk – és ez lehet az első lépés a megoldáshoz. Elfogadjuk, hogy változnunk kell. Nem is csak változnunk, de kiterjeszteni a határainkat. Csúnyán fogalmazva, régen a kardfogú tigris vitte el az óvatlanokat, aztán a gép vette el a mesteremberek munkáját és vágta le az óvatlanok végtagjait, ma pedig az adathalász nyúlja le a megtakarításunkat, vagy egy zsarolóvírus tűnteti el a családi fotóalbumot.
Persze a gyermek a legfontosabb láncszem a történetben. Mi magunk verhetjük a fejünket a falba, ha óvatlanok, meggondolatlanok voltunk, és bíztunk az SMS-ben érkező nyereményfelhívásban, akkor is, ha nem játszottunk. A gyerekeinket sokkal jobban meg szeretnénk óvni mindentől, legyen az egy mamut, egy pedofil, vagy egy kártevő a számítógépén.
De míg régen ismertük a veszélyeket, ma már ezek jóval kevésbé megfogható dolgok.
Megnyugtatásul, számos technológiai megoldás van a kezünkben, amivel védelmet tudunk biztosítani – egyre triviálisabbak a szülői felügyeleti megoldások, a szűrőprogramok és korhatár besorolások –, de egyik sem lesz teljeskörű. A gyerek megoldja, hogy egy szoftverhibán keresztül netezzen tovább, a haverja gondatlan szülei által biztosított eszközön nézzen korhatáros filmet, vagy egy játékon belül cseteljen ismeretlenekkel. Ez pont olyan, mint amikor mi messzebb mentünk a játszótértől, mint engedélyezett volt, vagy nem a megbeszélt időre értünk haza.
Tudom, hosszan írtam, és eddig nem az, amit az olvasó szeretne hallani – látom, ahogy mindenki remegve vár, programnévre, cégre, ’toldaccuccot’ linkre, amivel egycsapásra meglesz a kontrol, a kockázatcsökkentés. Sajnos, mint fent írtam, ilyen nincs. Nem is lesz. Gyorsabban fejlődik a technológia, mint követni tudnánk a rendelkezésre álló eszközökkel. A számos kockázatot elnézve a majdnem teljes biztonsághoz kellene egy pszichológus, egy IT-s, egy ügyvéd legalább, és rengeteg munkaóra. A minap egy pedagógus ismerős kérdezett rá, hogy nem tudnám-e én személyesen megoldani ezt a problémát náluk, de nem sikerült megfelelően elcserélnünk az IT-s és oktatási munkaórákat – 1:1-ben sem.
Nem csigázva tovább a türelmet, a megoldás a kommunikáció. Minden más csak egy támogató eszköz. Gondoljunk arra, ahogy megtanítjuk a gyerekeket közlekedni, megállni a sorompónál, vagy a piros jelzésnél. Megbeszéljük mi történt a suli felé menet, majd haza,
hogy volt-e valami útközben, hogy ne állj szóba idegennel, hogy állj meg a zebránál, és várd meg, amíg átengednek…ilyenek. Nem bízunk feltétlenül a technológiában, pl. a lámpánál a zebrán, mert akkor is meg kell próbálni átjutni, és alkalmasint elugrani a szabálytalanul zebrán áthaladó kocsi elől, ha nem működik a lámpa.
Tehát kicsi korától tréneljük a kölyköt, hogy ne rohanjon ki az úttestre, ne nyúljon a konnektorba, ne tekergesse a gáztűzhely csapját, csukja be, zárja be az ajtót, ha elmegy hazulról, hogy hívjon fel, ha megérkezik valahová. Bulizni a haverokkal menjen és ne hagyják egymást egyedül…meg ezer más dolog. És itt vagyunk a digitalizációban óriási lemaradásban, mert a 4 éves lazán kezeli az IoT kapcsolót tabletről, anélkül hogy ebben elmélyedt volna, nekünk meg 2 órát kell olvasni a kézikönyvet, hogy egyáltalán rájöjjünk hol van a resetgomb. De soha nem beszélgettünk vele, hogy hol vannak a határok (lásd útszéle), mire használjuk a kütyüt és miért (lásd gyalogátkelő), hogy mikor küldi el a személyes adatainkat az ismeretlennek (száguldó autó) és mit tegyen, hogy ne kerüljön/kerüljünk bajba (elugrani, ha más nincs).
Megoldás: Kezdjünk el beszélgetni a digitális kockázatokról, hallgassunk együtt internetbiztonsági podcastokat, böngésszünk a saferinternet.hu honlapon. Figyeljük a híreket a témában, hasonlóan az „útinformhoz”. Keressünk együtt programokat a megoldáshoz, állítsuk be együtt a kontrollokat – vagy legalábbis beszéljünk róla. tudja mindenki, hogy akár ’technológiailag’ (wifi idő) akár pszichológiailag (ne piszkáld a telód ebéd közben) hol vannak a határok. A technikai megoldással párosítva ez az egyetlen mód, hogy felkészítsük a gyerekeket a veszélyekre, hogy megértsék a kockázatokat – a beírt kód nem csak egy jelsor, hanem kapu a pénztárcánkhoz, amiből aztán a vacsi lesz.
Ez persze rengeteg idő, de nem haszontalan. Ezzel is fejleszthető a család biztonságtudatossága, több az értékes együtt töltött idő, nő a bizalom és ami a legfontosabb: csökken a kockázat.
Ne tökéletes megoldást keressünk, inkább tökéletes együttműködésre törekedjünk!
Írta: Szabó Zoltán
A szerző információbiztonsági tanácsadó, a saferinternet.hu oktatója – és biatorbágyi görkoris.
