Piazzolla, a tangó királya

Méltán tartják a tangó királyának. 1954-ben egy párizsi ösztöndíj Nadia Boulanger-hez, kora leghíresebb zenepedagógusához vezette, aki elégedetlen volt műveivel és kifaggatta szégyellt zenei előéletéről, a bárok és harmonika világáról, majd ezt a tanácsot adta neki: “az igazi Piazzolla ott van, sose hagyd el!”

Egyetlen gyermek volt, édesapja Olaszországból emigrált fodrász, tőle kapta élete első hangszerét, egy bandoneónt (kis méretű, nyolcszögletű gombos harmonika, amely a tangózenekarok egyik alaphangszere). Gyermekkorát New Yorkban töltötte, ahol négy nyelven is megtanult, beszélt olaszul, angolul, spanyolul és franciául. Zenei tanulmányai során találkozott Carlos Gardellel, a tangólegendával, 12 éves korától pedig a magyar származású Wilda Béla tanította klasszikus zongorára. Zenéjére később nagy hatással volt a tangó, a dzsessz és Johan Sebastian Bach.

100 évvel ezelőtt, 1921. március 11-én, az argentínai Mar del Plata városában született ASTOR PIAZZOLLA, argentin zeneszerző, karmester, aki a tangót a tánctermek világából a komolyzene világába emelte.

Családjával 1937-ben költözött vissza Argentínába, ahol különböző zenekarokban, bárokban, kabarékban játszott és komponált.

1940-ben Arthur Rubinstein zongoraművész ajánlására kezdhette meg komolyzenei tanulmányait, a kortárs zene (Bartók, Stravinsky, Ravel) vonzásában maga is komponálásba fogott, s 1946-ban írta első “igazi” tangóját.
Az 50-es évek elején több zenekari és kamaraművet is írt, elkészült a Rapsodía porteña (1952), a Buenos Aires szimfónia (1953), amely kivívta a szakma elismerését, valamint a Sinfonietta (1954), amelyért díjat kapott.

Tango Nuevo

A párizsi ösztöndíjból hazatérve megalapította az Octeto Buenos Aires zenekart, amelyben a két harmonika mellett két hegedű, nagybőgő, cselló, zongora és elektromos gitár szerepelt, s új interpretálásban játszották a tangózenét, létrehozva ezzel a Tango Nuevót. Az általa megteremtett “tango nuevo” magában foglalta a tangó népzenei gyökereit, az avantgárd, a jazz és a barokk zene elemeit.

A 60-as évek végén íródott Maria de Buenos Aires című operája, amely a nagyvárosban elvesző, érzékiségében is ártatlan prostituált története elevenedik meg. A női főszerepét Piazzolla szerelme, későbbi felesége, Amelita Baltar játszotta. Az operában jelenik meg egy érdekes hangszer, az organito, amely az argentin verklinek felel meg, nyikorog, és ördöginek tartják a hangját.

Az argentin katonai diktatúra alatt (1976–1983) Piazzolla Olaszországban élt. Itt alkotta meg Libertangó című, egyik legismertebb és legtöbbet játszott szerzeményét.

A még életében klasszikussá vált Astor Piazzola 1990-ben egy párizsi turnén agyvérzést kapott. Betegségét nem követte teljes felgyógyulás, 1992. július 4-én halt meg Buenos Airesben.

Műveiből több mint háromezret tartanak nyilván, amelyből 300 tangót és 51 filmzenét írt. Szerzeményei szinte naponta hallhatók a zenei adókon, a kis klubokban és a nagy koncerttermekben.

A tangó történetéből:

Az argentin tangó eredetileg a kubai és argentin táncok (habanera, milonga), valamint az Argentínába rabszolgának behurcolt fekete afrikaiak saját ritmus- és táncvilágából alakult ki. Kezdetben mint népzene, a társadalom lecsúszottjainak zenéje, erősen kötődött az alvilág, a börtönök, a bordélyházak világához. Nemcsak ritmusvilága egyedi, hanem a hozzá kötődő nyelv is, amit lunfardonak neveznek, és különleges szavai, kifejezései az argentin spanyol nyelv egy rétegnyelvét adják. Ez a szubkultúra vándorolt tovább az argentin szalonokba és tánctermekbe, és vált népszerű nemzeti műfajjá.

Egy kutató az 1940-es években aktív táncosokat számoltatott be arról, hogyan tanultak meg táncolni. A beszámolók szerint minden férfi először a női szerepet tanulta (méghozzá sokáig – legalább 9 hónapig), majd megtanultak vezetni (ez sem volt rövidebb 2 évnél!) és csak ezután merészkedtek el táncolni egy női partnerrel. A tánc természetes formája a hangsúlyokra való lépkedés, ez a szabályos, a zene lüktetésére történő séta képezi a tánc alapját. (Ritmusa lassú, lassú, gyors, gyors, lassú.) A gyakorlatban rendkívül nagy tere van az improvizációnak, a zene átélése és a rendelkezésre álló tér alapján a táncosok pillanatról pillanatra döntenek a követendő lépésekről.

A tangónak nincsenek „iskolái”, mindenki saját érzései, saját stílusa alapján táncol. Nagyon nagy szerepe van a vezetés technikájának, ez a pár férfi tagjának a feladata, egyszerre kell döntenie saját, illetve partnere lépéseiről, melyet elsősorban felsőtestének mozgásával tud kommunikálni. A tangó markáns férfidominanciát mutat (ami csak látszat: inkább a férfi „szolgálja ki” a nő igényeit, teszi számára a táncot élménnyé).