Az aprók és az óriás, a fából faragott kisember, az első magyar szépségkirálynő egy hónapban

A Gulliver utazásai című regényt nehezen felejti, aki egyszer is elolvasta, s látta benne az apró emberek által a földhöz kötözött „óriást”. 275 éve, 1745. október 19-én, elborult elmével, 79 éve korában Dublinban hunyt el a mű írója, JONATHAN SWIFT ír-angol író és publicista
Röpirataiban, pamfletjeiben és regényeiben angol elnyomás alatt lévő ír hazájáért lépett fel, feltárta kora időszerű politikai, egyházi, társadalmi és tudományos életének problémáit. Bírálatait karikatúráiban és szatíráiban fogalmazta meg, amely a legkedveltebb műfaj volt ebben az időszakban. 1726-ban megjelent “Gulliver utazásai” című négykötetes regénye a valóság szatirikus karikatúrája, amelyben a fennálló társadalmi rend utópisztikus ellenvilágát ábrázolta. Hőse, Gulliver kitalált országokba jut el csendes-óceáni utazásai során. Találkozása a törpékkel, az óriásokkal, az állati és a tisztán értelmi lényekkel megkérdőjelez minden realitást, viszonylagossá teszi az emberi értékeket.
Swift 1667-ben született Dublinban, tanulmányait ott és Oxfordban végezte, majd Írországban, az anglikán egyház felszentelt papja lett. Az irodalommal 1701-től kötelezte el magát. 1713 és 1745. között a dublini Szent Patrik székesegyház főesperese volt. Gondja volt nemcsak a székesegyházra, a misék rendjére, a templomi zenére, hanem a rászorulók támogatására. Sírja is itt található.

A francia sanzon megújítójának tartották. Dalait Edith Piaf, Yves Montand, Juliette Greco vitte sikerre. Hulló falevelek című, az 1946-ban bemutatott Az éjszaka kapui című filmhez írt dalát 1980-ban megválasztották a francia filmművészet legszebb dalának.115 éve, 1905. október 22-én Budapesten született KOZMA JÓZSEF Josef Kozma magyar zeneszerző.
Zeneszerzői tanulmányait a Zeneakadémián folytatta, többek között Weiner Leó tanítványaként, közben egy kamaraszínházban dolgozott, ahol a zenei hatások és háttérzajok előállítása volt a feladata. 1926-ban lett az Operaház korrepetitora Sergio Failoni mellett, közben avantgárd táncszínházaknak dolgozott. 1929-ben ösztöndíjjal Berlinben folytatta tanulmányait. Megismerkedett Bertolt Brechttel, Hans Eislerrel, Helene Weigellel, Kurt Weillel, az ő hatásukra alakult ki ars poeticája: nem szórakoztató zenekíséretet, hanem elkötelezett zenét akart írni.
A fasizmus előretörése miatt Párizsba ment, ahol élete végéig élt, 1949-től már francia állampolgárként.
1935-ben ismerkedett meg Jacques Prévert-rel, akinek verseire több mint nyolcvan dalt írt, közülük egy a Hulló falevelek. Megzenésítette Apollinaire, Éluard, Aragon, Desnos, Queneau költeményeit is. Komoly szerepe volt a francia filmzene fejlődésében és megújításában. Saját varieté- és kocsmaélményeit zenésítette meg, igazi népzenét, utcai dalokat írt, amelyekben nagyobb szabadságot biztosított a szövegnek, hangszerelése forradalminak számított.
Sanzonjainak világa az elhagyott Szajna-part volt, a külvárosi szállodák, a számkivetettek, az otthontalanul kóborló szerelmesek Párizsa. Élete vége felé zenés darabokat, balett- és pantomimzenét, oratóriumot, kórusműveket írt. 1969. augusztus 7-én hunyt el Párizsban.

Mindannyian szeretünk botanikai könyvke lapozgatni, s abban a valósághűen ábrázolt növényekben gyönyörködni. Ilyen alkotások késztésének szentelte szinte egészéletét az angliai MARIANNE NORTH angol biológus és botanikai festőnő, felfedező, író, 190 éve, 1830. október 24-én született.
Egész életét az utazásnak, felfedezésnek, festésnek szentelte. Hastingsban született, előkelő családba, széleskörű nevelést kapott. Nem akart férjhez menni, a természet, a festés, utazás érdekelte. Kezdetben özvegy apjával, később egyedül utazta be a világot, jó kapcsolatokkal rendelkező családjának köszönhetően minden ajtó kinyílt előtte, államfők hívták vacsorára. Járt Észak- és Dél-Amerikában és Ázsiában. Ausztráliába és Új-Zélandra Charles Darwin javaslatára utazott el. Végigjárta Európát, majd Afrika következett, kis túlzással a világ minden virágát lefestette. Emlékiratai Recollections of a Happy Life címen jelentek meg.
Az életművét bemutató galéria még életében, 1882-ben megnyílt a Kew Gardensben, a királyi botanikus kertben.

Ha egy kisgyermeket füllentésen érünk, gyakran mondjuk neki, megnő az orra, mint Pinocchiónak. A fából készült, majd sok kalandon át valódi kisfiúvá váló bábú történetének megalkotója CARLO COLLODI olasz író és újságíró 130 éve, 1890. október 26-án hunyt el. A mély emberséggel megírt meséjében szereplő fabábút egy öreg, magányos asztalosmester, Dzsepetto faragta a maga kedvére, ám a bábú hamar önálló életre kelt, majd a saját maga kárán tanulta meg, milyen veszélyekkel jár a butaság, ostobaság, milyen nehéz kikeveredni a hazugság hálójából, és milyen érzés elveszíteni azt, akit szeretünk. Firenzében született 1826. november 24-én egy tízgyermekes család legidősebb tagjaként. Lorenzini vezetéknevét a Collodiban töltött gyermekévei miatt változtatta meg. Egyházi iskolába járt, majd tanulmányait megszakítva egy firenzei könyvkereskedésben dolgozott, ahol egyházi felmentéssel indexen lévő könyveket is olvashatott. Az 1848-as szabadságharc idején önkéntesnek állt egy toszkán zászlóaljhoz. Közben újságot alapított, amely a politikai humorra épült, de számos más, művészeti, színházi, zenei és irodalmi, a humort alapvetésnek tekintő lapnak is írt. 1853-ban megalapította a Scaramuccia (vita, csetepaté) című lapot, amely hamarosan az egyik legnagyobb olasz színházi folyóirat lett, ezzel mintát adva más, hasonló témával foglalkozó itáliai újságok számára. Nagy hozzáértéssel foglalkozott a zenével, színházzal, irodalommal.
1868-ban részt az akkor beszélt olasz nyelv szótára szerkesztésében. A hetvenes években francia meséket ültetett át olasz nyelvre, megfűszerezve az általa fontosnak tartott erkölcsi tartalmakkal. A nyolcvanas évek fordulóján egy gyermekeknek szánt folyóiartban jelent meg a Pinocchio első fejezete. Már az első fejezet nagy sikert aratott, 1883-ban jelent meg könyv formájában. 1892-ben fordították angol nyelvre, s indult el a világsiker felé. Magyar nyelven először 1907-ben jelent meg.

218 lány közül választották Magyarország szépévé, majd még abban az évben Európa szépévé. Mindez 1929-ben történt, az első magyar szépségkirálynő-választáson. 50 éve, 1970. október 28-án Budapesten hunyt el SIMON BÖSKE, az első magyar szépségkirálynő.
Keszthelyen született 1905. február 15-én. Már 1925-ben felfedezték szépségét, Megnyerte a Balaton Tündére, majd a Korzó Szép versenyeket. Az 1929-es Miss Hungaria verseny győztesének Márai Sándor ebben a kommentben üzent a Színházi Élet hasábjain, mely lap egyben a versenyek szervezője is volt: ”Gratulálok kisasszony. Mielőtt útra megy (Párizsba), engedjen meg egypár szót, szegény kicsikém. Maga nem is tudja, a Maga kedves és legszebbnek deklarált fejében, hogy mire angazsálta magát. Már szépnek lenni is egészen bonyolult valami. Mit gondol, a legszebbnek? Már egyetlenegy embernek tetszeni is hallatlanul veszedelmes és bonyolult valami. (Hát még) Egy zsűrinek, a világ zsűrijének, mit gondol?” … és Simon Böskét Párizsban Európa legszebbjének választották. A tervek szerint elutazhatott volna az amerikai Miss Universe versenyre is, de mivel ott az európai találkozó tésztvevőivel mérhette volna ismét össze magát, nem látták értelmét a kiutazásának. Később egy francia tengerparti találkozón döntetlen első helyezést ért el az amerikai nyertessel.
Hazatérve hatalmas ünneplő tömeg fogadta a Keleti pályaudvaron, akiket így üdvözölt: „Nem annak örülök, hogy Miss Európává választottak, hanem annak, hogy általa Miss Hungária lett Miss Európa és ezzel dicsőséget szerezhettem a magyar népnek.”
A verseny után hozzáment Brammer Pál textilkereskedőhöz, és a Petőfi Sándor utcai Brammer Ödön és Pál luxusruhaboltjában manökenként kezdett dolgozni, ezzel új műfajt teremtve a divatban. Simon Böske ötév múlva elvált, majd férjhez ment Jób Dániel színházigazgatóhoz, akivel együtt vészelték át a holokausztot. A két férj pisztolypárbajt vívott egymással a Böske kapcsán kialakult konfliktus során, ezzel újabb témát adtak a korabeli sajtónak.
Jób Dániel 1955-ben meghalt, Simon Böske pedig magányosan élt haláláig Budapesten, a VI. kerületi Szív utcában.

Japán elzárt világában élt és alkotott. Az 1868-as nyitást követően művészete nagy hatást gyakorolt az európai impresszionizmusra és szecesszióra. Tanulmányaink során biztosan találkoztunk már a Fuji havas csúcsát és a tenger habos hullámait ábrázoló műveivel. 260 éve, 1760. október 30-án született HOKUSZAI KACUSIKA japán festő és fametsző művész.
Hosszú élete alatt több tízezer rajzot és metszetet készített. Számtalan sorozata közé tartozott a 100 Híres híd, A Fuji 36, majd 100 látképe, kötetei közé az „Egy ecsetvonással készült rajzok kötete” és a Manga címet viselő rajzsorozatának 15 kötete.
Hatéves kora körül kezdett el festeni, művészetét valószínűleg az édesapjától tanulta, aki tükrök keretét festett mintákkal díszítette. 12 éves korától egy könyvkereskedésben dolgozott, majd 18 éves koráig fafaragást tanult, később mesterévé vált a késői japán zsánerfestészet aprólékosan faragott, fadúcokkal nyomott alkotásának. Témái a kurtizánok és a kabukiszínészek voltak. Művészetében megjelentek tájképek, illetve a különböző társadalmi szinten élő japán emberek mindennapi életének részletei is.
Látványos produkciókban sem volt hiány. Egy ízben meghívták Tokugava Ijenari sógun udvarába, hogy ott művészi párbajt vívjon egy másik, messze földön híres, hagyományos ecsettechnikát használó művésszel. Hokuszai először egy hosszú lapra hullámzó kék csíkot festett, majd fogott egy csirkét, annak a talpát piros festékbe mártva végigkergette a kék színű papíron. Magyarázata szerint ez a Tacuta folyó, s az azon úszó vörös juharlevelek – akár csak egy mai performansz – s a versenyt megnyerte.
1814-ben publikált képregénye, a Hokuszai manga hatással volt a japán képregények ma ismert formájára, melyet ugyanezen a néven ismerünk. Az összesen 12 részből álló mangasorozat rajzolt szereplői állatok, vallási figurák és a hétköznapi emberek. A történeteknek gyakran volt humoros a felhangja, melyek nagyon népszerűek voltak abban az időben. Hokuszai erotikus jeleneteket, sungákat is ábrázolt, amelyek szexuális útmutatóként is szolgáltak a gazdagabb családok gyermekei számára, és szívesen adták nászajándékba is.
Utolsó szavai ezek voltak: „Ha az ég megad nekem még öt évet, akkor sikerülhet igazi művésszé válnom.” 1849. május 10-én hunyt el.

Rómában, a Spanyol lépcső tövében áll egy ház, amely hirdeti, falai között élt egy angol költő, JOHN KEATS. A „szépség költője 225 évvel ezelőtt, 1795. október 31-én született Londonban.
Polgári családból származott, 15 éves korában árva lett. Már az iskolában lefordította az Aeneist, s élete végéig vonzódott az antik világhoz. Patikusinasként dolgozott Edmondsban. 1814-ben Londonban orvosi tanulmányokba kezdett, de félbehagyta, 1817-től csak az irodalomnak élt, s a görögség, az angol gótika és az olasz reneszánsz felé fordult. 1817-ben megjelent első verseskötete Versek címen. 1818-ban írta Endymion című szimbolikus elbeszélő költeményét.
1819-ben írta Boccaccio nyomán az Izabella vagy a bazsalikomcserép című elbeszélő költeményét, majd a Lamiát, a Szent Ágnes- estét, a nagy ódákat, a Hyperion két változatát. 1820 júliusában jelent meg utolsó kötete, s ez a kritika elismerését is meghozta számára. Keats szerint a szépség minden probléma megoldása: a Szépség az Igazság és az Igazság a Szépség. Számára ez a szépség a görög szépséget jelenti, melyben az ember megnyugodhat, mert megtalálta a halhatatlanságot. Ezt fejezi ki az Óda egy görög vázához és az Óda a csalogányhoz. 1820-ban Olaszországba ment, hogy ott élje le hátralévő életét. Rómában hunyt el 26 éves korában, egyes vélemények szerint – bár a tüdeje is beteg volt – éhen halt.
A XIX. század végére az egyik leghíresebb angol költővé vált. Költészetét leginkább a nagyon érzékeny és érzelmes képi világ jellemzi, amit az olvasó az ódái olvasása közben vehet észre legkönnyebben. Keats teljes lényével nyitott volt a szépség minden jellegű befogadására, valamint sokat foglalkozott a boldogság és azon belül is saját boldogságának nyughatatlan keresésével és annak leírásával.
Szerb Antal szerint alakját az örök ifjúság glóriája övezi, mint az ünnepi áldozókat a görög vázán, amelyről Keats legszebb ódája szól.
Ó boldog lombsor, el nem száradó.
Melynek a tavasz búcsút sosem int.
Ó boldog pásztor, el nem fáradó,
Fújván örök sípod szíved szerint.
(Ford.: Tóth Árpád)

Hívj meg másokat is! Ajánld ismerőseidnek!