Ha Szentendrén járunk két gyűjteményben is megtalálhatjuk művei jelentős részét. S ha nevét halljuk, óhatatlanul egybekapcsoljuk férje, Ámos Imre művészetével.
30 éve, 1991. június 3-án hunyt el ANNA MARGIT festőművész.
Vidéki zsidó családból származott, igen fiatalon, 1930 körül Budapestre ment, ahol a főiskoláról eltávolított Vaszary János magániskolájában (Új Művészeti Iskola) tanult. Itt ismerkedett meg Ámos Imre festővel, akivel többévi együttélés után, 1936-ban összeházasodtak. A legkorábbi művei Ámos Imrével szoros kölcsönhatásban, szellemi rokonságban születtek. A harmincas években világos színekkel festett jelenetei, réveteg tekintetű nőalakjai tárgy nélküli nosztalgiával itatódnak át. Többnyire önmagát ábrázolta, az önarckép mindvégig központi szerepet játszott művészetében. 1937-ben, a világkiállítás idején, Ámos Imrével Párizsba mentek, ahol találkoztak Chagall-lal, mély hatást tettek egymásra, de sem életüket, sem művészetüket nem alakították át alapvetően az itteni élmények. 1937-től nyaranta férjével, Ámos Imrével együtt a szentendrei művésztelepen dolgozott.
Anna Margit tragikus körülmények közt özvegyült meg, és művészetére is jelentős hatással bírt a vérzivataros történelem. A II. világháború idején férjét behívták munkaszolgálatra, majd több hadszintérre vitték, feltehetően egy szászországi táborban hat meg 1944-ben. Ekkor formálódott Anna Margit festészetében az ember bábuvá, aki ki van szolgáltatva a sorsnak. Kifejezésmódja fokozatosan expresszívvé és szürrealistává vált. A nőalakokba szinte kivétel nélkül önmagát helyettesítette be, szerepeket keresett és próbálgatott – ő a táncosnő, a múzsa, Venus, festőnő, prostituált, árva, menekülő. Már 1945 előtt megvoltak az előzményei annak a groteszk, csupán fejből, kézből és a felsőtestből álló bábunak, aki most szinte egyetlen elemi formára, a gömbfejre egyszerűsödve különböző szerepekben jelenik meg. Színei egyre harsányabbak, nyersebbek lettek.
A családi és történelmi tragédiákat egyaránt a bábukban mutatta meg. A hetvenes évektől haláláig a háború és a zsidóság, az özvegység, a magány tragédiáját dolgozta fel ironikus, groteszk, gonosz és démoni hangokkal, ambivalenciával átitatott képein. Továbbra is önarcképeket festett, amelyek olykor metaforákká vagy allegóriákká alakultak. Saját testének deformálódását, az elmúlás előtti stációkat festette meg, képei egyre keserűbb hangvételűek, amit erősítettek a “beszélő” címek, s a vászon hátoldalára írt üzenetek.
Több múzeum és magángyűjtemény mellett a szentendrei Ferenczy Múzeumban, és az ugyanitt, 1984-ben megnyílt Anna Margit-Ámos Imre Emlékházban láthatók művei.
1913. december 2-án született.
„Kifestek magamból minden szomorúságot.” – Így fogalmazta meg Anna Margit azt a tudást, amely festményeiben lehetőséget ad nekünk, hogy megismerjük életét.