A KITELEPÍTETTEK EMLÉKNAPJA

„Egy batyuval…” „Mit einem Bündel…”1946

BIATORBÁGY – FEBRUÁR 25-27.
A KITELEPÍTETTEK EMLÉKNAPJA

Elveszteni, akit, amit szeretünk, mindig fájdalom. Megválni egy élet munkájától, otthontól, hazától soha nem múló fájdalom… s ha mindez nem önszántunkból történik…. még nagyobb, az igazságtalanság érzésével súlyosbított fájdalom.

Ez volt a sorsa azoknak – a mai Biatorbágy területén élő – sváboknak is, akik 1946. február 25-én és 27-én a kényszer-kitelepítésnek estek áldozatul.

A kitelepítés 1939-ben már Hitlen gondolataiban is megszületett, aki a Németország határain kívül élő németek asszimilálódásától félt. A gondolat a II. világháborút követően vált szomorú valósággá. A kitelepítést a győztes nagyhatalmak alkalmazták a legyőzöttekkel szemben, illetve a kisebbségben élő, a legyőzött nemzetekhez tartozó emberekkel szemben. Az 1945-ös potsdami konferencia kimondta a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon élő német nemzetiségű lakosok egy részének Németországba telepítését. Csehszlovákiában a Benes-dekrétumok az országban élő német és magyar lakosok elleni intézkedést is jelentették.

Az etnikailag homogén, megtisztított nemzetállamok megteremtésének vágya mellett sokat nyomott a latban a bosszú és a megtorlás – írja Gonda Gábor —, de legalább ilyen fontosak voltak a gazdasági és a szociális aspektusok, valamint a kisebbségek elűzéséből származó politikai és gazdasági haszon.”(http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/kitaszitottsag_a_magyarorszagi_nemetek_sorsa_a_masodik_vilaghaborut_koveto_evekben/)

A német kisebbség kitelepítése Magyarországról is több tényezővel függött össze. A homogén nemzetállam kialakításának igénye, a németség kollektív megbüntetése, a föld nélküli szegényparaszti-agrárproletár réteg földhöz juttatása, a földreform következtében kibontakozó erőteljes országon belüli népmozgás, a tömegesen Magyarországra telepített felvidéki magyarok megjelenése is szerepet játszott abban, hogy az 12330/1945 számú miniszterelnöki rendelet deklarálta a kitelepítést, és határozatai szerint „Németországba áttelepülni köteles” volt mindenki, aki az utolsó népszámláláson magát német anyanyelvűnek vagy nemzetiségűnek vallotta, németes hangzásúra változtatta nevét és tagja volt a Volksbundnak vagy más fegyveres szervezetnek. (E népszámlálás során 477 057 fő vallotta magát német anyanyelvűnek, illetve 303 419 személy német nemzetiségűnek.)

A kollektív bűnösség elvére épülő rendelet elvette a választójogukat is. A törvény 10%-ban maximalizálta azok arányát, akik mentességet kaphattak, és ezt komoly érvekkel kellett igazolni (pl. magyarságukért való üldözöttség). Ezenkívül a svábok minden ingó és ingatlan tulajdona a magyar állam birtokába került. A magyar kormány azonban a német ajkú lakosság teljeskörű kitelepítésére törekedett. 1945 és 1948 között közel 300 ezer német nemzetiségit fosztott meg állampolgárságától, valamint ingó és ingatlan vagyonától, s telepített ki a romokban heverő Németországba, az USA által megszállt övezetbe, valamint a Szovjetúnió által megszállt területekre.

A torbágyi németek 70-75 százalékát telepítették ki, és a folyamat nem nélkülözte a kíméletlenséget, brutalitást sem. 294 házat és a német lakosok mezőgazdasági termőterületének több mint nyolcvan százalékát vették el. A kitelepítettek 10 napi élelmet vihettek magukkal 20 kg mennyiségben, az összetételt is megszabták. Mindössze két óra állt rendelkezésükre, hogy vagyonukból, személyes holmijukból legfeljebb 100 kg súlyú csomagot készítsenek. Aki nem a szabályoknak megfelelően járt el, attól holmiját elvették, őt magát megverték. Az embereket tehervagonokba rakták, a többnapos utazáshoz még illemhelyet sem biztosítottak számukra.

Franz Bruckner (Biatorbágy) így emlékezett a vonatok indulására:
„A vasútállomás tele volt gyászoló emberekkel. A pap, Bokor József egy utolsó búcsúmisét celebrált az állomáson és utoljára megáldotta híveit. Még egyszer átölelték egymást szülők és gyerekek, testvérek, szomszédok és barátok. (…) Aztán rácsatolták a szerelvényre a mozdonyt. Erre Oszfolk József azon hirtelenjében összehívta zenészeit és egy utolsó szívszaggató üdvözletet játszottak immár elvesztett hazájuknak: a magyar himnuszt.
Zúgott az »Isten áldd meg a magyart!«”

A kitelepített torbágyiak Ulm és Heidenheim környékén telepedhettek meg. Kapcsolatot tartottak egymással és az itthoniakkal is. Idővel találkozókat szerveztek Herbrechtingen településen.

1989-ben Herbrechtingen hivatalosan is Biatorbágy testvértelepülésévé vált… s ha a fájdalmat felejteni nem is lehet, feloldódhat az emlékekben, s az általuk született barátságokban.

Településünk sváb lakói 200 éven át építették, gyarapították lakóhelyünket. A XX. század második felében két sváb származású alkotó elme is a világhírig vitte Biatorbágy nevét. Hantai (korábbi nevén Handl) Simon Párizsban vált híres festőművésszé, és a magyar nyelvű sváb családban született Juhász Ferenc költő a magyar irodalom Európa-szerte neves és elismert alkotója lett. Testvére Juhász Gyula történész volt.

A Kitelepítettek emlékműve Lelkes Márk szobrászművész alkotása, és Biatorbágyon a Füzes patak partján, a Fő u. 52. alatt, a játszótér mellett áll.