Az ő korszerű és élvezetes fordításaiban ismerhettük meg a görög és római költészet nagyjainak műveit. De számtalan műfordítása között ott találjuk a perzsa irodalom remekeit, Shakespeare-t, Milne-t is.
50 évvel ezelőtt, 1971. július 31-én, 54 éves korában hunyt el DEVECSERI GÁBOR költő, író, műfordító, klasszika-filológus.
Tehetsége termékeny talajon teljesedett ki, hiszen édesapja rendkívüli műveltségű magántisztviselő volt, kitűnően tudott görögül, és életének fő vágya volt, hogy tehetségesnek, csodagyereknek tartott fia az ókori ismeretek tudósa legyen. Édesanyja, Guti Erzsébet a legjobb angol regényfordítók egyike, a pesti társaságok híresen szellemes asszonya volt. Szoros barátságot ápoltak Kosztolányi Dezsővel, Karinthy Frigyessel és Somlyó Zoltánnal.
A fiatal irodalmárnak már tizenöt éves korában tökéletes formabiztonságú versei jelentek meg, közös kötetet adott ki Karinthy Gáborral. Húszéves kora előtt pedig a Nyugat is rendszeresen közölte költeményeit.
Az érettségit követően tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem latin-görög szakán folytatta. Addigra már jól beszélt latinul és angolul, görögül pedig már olvasott. Egyetemista korában barátkozott össze Kerényi Károllyal, a mitológia világhírű magyar tudósával.
Az ő ösztönzésére fordította le még a háború előtt a nálunk addig ismeretlen Homéroszi himnuszokat, s ezzel már doktorátusa előtt nemcsak mint kitűnő műfordító, hanem mint számottevő ókortudós is kivívta az általános elismerést.
Budapest ostroma közben kezdte írni könyvét legkedvesebb költőjéről, Kosztolányi Dezsőről, akit félig-meddig mintájának is tekintett. Az élő Kosztolányi 1945-ben jelent meg, nagyjából egy időben az Állatkerti útmutató című, gyerekek számára írt verseskönyve első változatával.
A háborút követő első években tanársegéd volt az egyetem Görög Intézetében, és művészettörténetet tanított a Színművészeti Főiskolán. És habár a legelső pillanatokban még a Nyugat viszonylag politikamentes humanista költészetét folytatta, hamarosan bekövetkezett a hirtelen fordulat: elragadta a marxizmus, a kommunisták új arculatú, hazát építő lendülete, a szocialista jövő kilátása.
Furcsa kettősség. Egy időben íródtak a politikai közhelyeket, bálványimádó tiszteletet, közvéleményre kényszerített hazugságokat tartalmazó versei – igaz bravúros formacsillogással – és az ókori irodalom emlékeinek fordításai: a teljes magyar Homérosz; nemcsak az Iliász és Odüsszeia, nemcsak a Homéroszi himnuszok, hanem a homéroszi kor valamennyi fennmaradt művei. Ez a gyűjtemény a magyar műfordítás-irodalomnak talán legnagyobb eddigi teljesítménye, amelyet nyelvileg is, formailag is a tökéletesség fokán valósított meg. (A politikai tárgyú művei egy részét már néhány év múlva szégyellte és megtagadta, de amikor írta – valóban hitt bennük.)
A fordulat éve után egyik vezéralakja lett az új irodalompolitikának (1949 és 1951 között a Magyar Írók Szövetségének főtitkára volt, 1954-ig a Magyar Néphadsereg Tiszti Akadémiáján tanított).
1956 lelki válsága után mindenestül hátat fordított minden közéleti szerepnek. Költészete is inkább a magánélet élményeit, hangulatképeit tükrözte, és előtérbe lépett az értekező próza. Műhelytanulmányai, útirajzai, sőt önéletrajzi jellegű írásai is sajátosan vegyítik a szakmának is újat jelentő ókortudományt a tudósélet lírájával.
A fővonal azonban a műfordítás. Homérosz után számos görög és latin klasszikust fordított. És megtanult perzsául, hogy lefordítsa Firdauszí perzsa költő művét, a Sáhnámét. (A Sáhnáme, azaz a Királyok Könyve költői epikus mű, 977 és 1010 között íródott körülbelül 50 000 kétsoros versben.)
Magánéletében meg tudta valósítani a legmeghittebb, mély érzelmekkel teljes hitvestársi szerelmet – amelyben a feleség igazi élettárs, munkatárs, múlhatatlan múzsa – és a legszabadosabb csapongást, a szakadatlan lángolást az egész női nemért, az olykor egy napon belül is váltogatott szerelem férfidiadalát.
A nők – minden korosztályból – elragadtatottan lelkesedtek érte, és ő tréfát és áhítatot vegyítve lelkesedett minden nőért. A férfi barátok szívük mélyéig szerették, akkor is, amikor éppen mérgesek voltak rá, akár éppen “túlvonalassága” vagy éppen minden komoly dolgot gúnyoló cinizmusa miatt.
53 éves volt, amikor gyógyíthatatlan betegséget diagnosztizáltak nála. Egy évet tölt kórházi ágyon, és többet dolgozott, mint valaha. Költészete felmagasodott, az életet, az élet szépségét ünnepelte.
… felinni, látni is lehet,
mit élénk mozgással a levelek
elemzően és egyre érthetőbben
közölnek velem, velünk, lebbenőben,
hogy: “Élet, élet …”, ez nem unható,
de ízlelhető és forgatható,
és nem marad el soha a hatása. –
Köszönjük, friss tolmácsnő, szép akácfa.
(Látni a lelket)
Hegedűs Géza író vallotta róla:
„Mint költő a Nyugat „harmadik nemzedékének” egyik kitűnősége volt; mint tudós a magyar klasszika-filológia nemzetközi tekintélyű kiválósága; mint műfordító, mint az antik kultúra tolmácsa versenytárs nélkül első az évszázadok magyar irodalmában.”
Forrás: Wikipedia, mek.oszk.hu